Üdvözöljük a magyar–szlovák nyelvű online várkataszterünk, a Várak–Hrady–Castelli oldalán.
Legyen bár lelkes, amatőr várkutató, történész, laikus érdeklődő vagy túrázó, színes kalauzunk számos érdekességet, tudományos igényű, pontos információt, átfogó ismereteket kínál Önnek a mai Szlovákia Pozsony, Nagyszombat és Nyitra kerületeinek erődített helyeiről.
Kereső oldal és térkép segítségével utazhat a legszebb, legizgalmasabb várakhoz, erődített kastélyokhoz, erődített templomokhoz, várfalakhoz. „Barangolás” közben megismerheti e helyek sok évszázados történetét attól a naptól kezdve, hogy nevüket oklevelek elsőként említették. Bepillantást nyerhet az építők, a neves és befolyásos történelmi családok nem mindennapi életébe. És mindeközben kedves Olvasó, szemei előtt megelevenednek történelmünk lapjai, megidéződnek közös múltunk eseményei.
Kívánjuk Önnek, hogy e várkalauz útitársa legyen következő kirándulásakor, segítse kutatómunkáját a régészet és történettudomány területén, valamint hogy szolgáljon forrásul otthona, hazája történelmének mélyebb megismeréséhez.
Az erődített helyek történetét ismertető szócikkek, fotók, a bevezető történeti szaktanulmány és az irodalomjegyzék forrása a Nemzetstratégiai Kutatóintézet kiadásában, Karczag Ákos és Szabó Tibor szerzőségében megjelent Felvidék és Kárpátalja erődített helyei – Várak, castellumok, erődített kastélyok, városfalak, templomvárak, barlangvárak, sáncok és erődök a 10. századtól a 19. század végéig c. kétkötetes mű (2018). E magyar nyelvű kiadvány – mely szakmai körökben minden elismerést kivívott – az első átfogó és minden tekintetben hiánypótló várkataszter a modern Szlovákia és Kárpátalja területén fellelhető erődített helyekről. A mű válogatott szócikkei – a mai Szlovákia Pozsony, Nagyszombat és Nyitra kerületeiben található erődítések – most szlovák nyelven is a nagyközönség rendelkezésére állnak.
A Várak–Hrady–Castelli című online kiadvány határon átívelő együttműködésben született. Bízunk benne, hogy e páratlan, magyar–szlovák nyelvű gyűjteményt mindkét fél magáénak fogja érezni. Kívánjuk, hogy építsen hidat a két nemzet között és támogassa épített örökségünk közös védelmét. És kívánjuk, hogy emlékeztessen arra, nemzeteink közt sokkal több van, mi összeköt, annál, mi elválaszt.
A könyv bevezető fejezete itt olvasható.
Az irodalomjegyzék itt érhető el.
Nagytapolcsánytól 12 km-re délre, a Nyitrai-dombvidék keleti részében, a Nyitra bal partján fekszik Appony község. A település központjától 2,4 km-re délkeletre, a Tribecs-hegység 333 méter magas nyúlványán emelkednek Appony várának ma is magasan álló romjai.
A várat 1300-ból említi először történeti forrás: ekkor Csák nembéli Csák birtokolta, aki Csák Máté testvére volt. A vár csak Csák Máté halála (1321) után került I. Károly király kezére. Ezután királyi erősség volt, 1389-ben Zsigmond király Serkei Dezsőnek adta zálogba, 1392-ben pedig Cseklész váráért cserélte el Cseklészi Miklós három fiúsított leányának és férjeiknek. Közülük Őri Péter az Apponyi család őse lett, 1395-ben már ő volt a vár egyedüli tulajdonosa. Nemzetsége a várat a 15. századtól egyedül birtokolta, egészen annak pusztulásáig.
1430-ban a husziták támadása során a vár megrongálódott. 1514-ben Jabloniczi Cseh János nejének, Ludányi Annának szolgái rohanták meg váratlanul az akkor Apponyi Péter uralta várat, és kirabolták. Összesen tízezer aranyforintra becsült arany- és ezüsttárgyakat, valamint okleveleket vittek el. Ezek egy részét később Ludány castellumában, az ügy kivizsgálása során megtalálták. Apponyi Benedek és Apponyi János 1542-ben közösen birtokolták a várat. Apponyi Benedek neje, Kóváry Ilona kijavíttatta, megerősíttette az erősséget, és egy részét Apponyi István fiának adta zálogba. 1587-ben feljegyezték, hogy Apponyi Balázs özvegyét, Mérey Katalint nem engedték be a várba, holott fiai odabent voltak. Az özvegy nagykorúvá lett fia, Balázs, valamint Apponyi Pál és Péter 1613. április 29-én felosztották egymás között a várat. Apponyi Pál és Péter halála után a várat elhanyagolták, majd fokozatosan elhagyták. Amikor az erősség 1645-ben villámcsapás következtében leégett, már lakatlan volt. Ezt követően részben helyreállították, a Thököly-mozgalom idejében és a Rákóczi-szabadságharc során azonban szerepe már csekélynek mondható. A kurucok búvóhelyként használták 1708-ban, ezért a császári csapatok ágyúzással tovább rombolták a még álló épületeket. A szabadságharc bukása után a várat végleg pusztulni hagyták.
Tekintve, hogy a várban átfogó régészeti feltárás még nem volt, építéstörténetét csak nagy vonalakban ismerjük. A legkorábbi épület valószínűleg a belső vár délkeleti részén épült 13. századi, éllel ellátott hengeres alakú lakótorony, amelynek éle az építésekor leginkább védendő délkeleti irányba néz. Egykori magassága 20 méterre tehető. A toronyhoz kapcsolódva, attól északnyugatra épült fel a szabálytalan alaprajzú 13. századi várfal, amely kb. 23x20 méteres várudvart vett körbe. A védett területen valószínűsíthető egy korai palotaépület is, amelynek pontos helye azonban nem ismert. A várat védőárokkal vették körül, amelynek északnyugati és délkeleti része fennmaradt. A várkapu a 15. században az északi oldalon volt, ahol ma is látható a várárkon átvezető híd pillérének maradványa. Az 1430. évi huszita támadás után a keletkezett károkat helyreállították, majd megépült a 13. századi várat körülvevő, a külső vár területét határoló, szabálytalan oválishoz közelítő alaprajzú várfal is, amelyet 1542 után jelentősen átalakítottak. A külső vár délnyugati részén új külső várfalak épültek, ezzel megnagyobbítva a várrész területét, valamint az új falak mentén épületeket is emeltek. Ekkor épült a külső vár nyugati oldalához a közel háromnegyed kör alaprajzú ágyútorony is (az ún. Teres-bástya), ahonnan a várhegy nyugati lejtőjét lehetett belőni.
A 17. század elején tágas palotát emeltek a külső vár északkeleti részén, megszakítva ezzel az itteni korábbi várfal nyomvonalát. Megmagasították és lakóépületté alakították a nyugati ágyútornyot, valamint keleti oldalához egy új épületrészt építettek. A korábbi, középkori belső vár épületeit jelentősen átalakították, illetve új, késő reneszánsz beépítés is történt.
A vár védelmi képességét a külső váron kívüli föld-fa erődítések létrehozásával növelték. Az így kialakított lőpadokat és ágyúállásokat a vár délkeleti előterében ma is látható árok és sánc védte.
Források:
Soós 1889–1928. XVI. 10–12.
Thaly 1905. II. 27.
Szerémi–Ernyey 1913. 363, 365, 370–377.
Ethey 1936a. 70.
Fügedi 1977. 100.
Feld 1982–83. 128–129.
KMTL 52.
Engel 1996. I. 265–266.
Könyöki 2000. 48–50.
Plaček–Bóna 2007. 218–220.
Lévától 20 km-re, északkeletre található Bakabánya városa, melynek magja az 1075-ben kialakult bányásztelepülés volt. Templomvára és a falakkal övezett város a török időkben fontos szerepet játszott a mindinkább veszélyeztetett Hont és Zólyom vármegye védelmében.
1560-ban utasították a Kamarát, hogy utaljon pénzt az itteni templom helyreállítására és megerősítésére. A bányavárosok közgyűlésének határozata alapján 1565-ben a király által küldött katonák közül Bakabányára mint a török támadásnak leginkább kitett városba ötven katonát küldtek; a fennmaradókat Besztercebánya és Selmecbánya között osztották el. 1569-ben elrendelték a város védőfalakkal történő körbevételét, az építkezések végrehajtásához pedig öt vármegye (Árva, Turóc, Hont, Zólyom és Bars) jobbágyait parancsolták. A városfal építési költségeinek ügyében Bakabánya támogatásért folyamodott a bányavárosok közgyűléséhez, amely 300 forinttal járult hozzá a kiadásokhoz. Ez a védőfal azonban, melyet 1569 és 1578 között emeltek, zömében palánkfal volt. A nógrádi bég 1575-ben Bakabányát behódolásra szólította fel, de ezt a város vezetése visszautasította. Ugyanebben az évben a polgárok a katonák áthelyezését követelték (eredménytelenül), mivel az itt szolgáló nagyszámú őrség számos helyi viszálykodás forrása volt. 1577-től a város védőfallal való körbevételének munkálatai felgyorsultak. 1578-ban a törökök Bakabánya környékén portyáztak, de a települést nem támadták meg. Ugyancsak 1578-ban az országgyűlés úgy határozott, hogy a palánkfalat kőfallá kell átépíteni. 1578 és 1583 között elsősorban Giulio Ferrari bányavidéki főépítőmester felügyelete alatt készültek erődítések Bakabányán, amelynek irányításában bizonyos Gasparics János is részt vett, és 1585-ben úgyszintén a falak megerősítéséről van adat. Az erődítések kiépítésekor mintegy hatvan házat romboltak le a városban, amely ellen a lakosság hevesen tiltakozott. Az 1640-es években a Buda körzetében gyülekező, majd pedig Hont és Bars megyéket feldúló török csapatok ismét gyakran portyáztak Bakabánya felé. 1640. október 1-jére virradó éjjel a török megtámadta és felgyújtotta a várost.
Az országgyűlés rendelete értelmében, illetve III. Ferdinánd király jóváhagyásával 100 főnyi katonát irányítottak 1655-ben a veszélyeztetett Bakabányára, és az uralkodó utasította a bányavárosokat, hogy járuljanak hozzá a városi erődítmények kijavításához, karbantartásához. Mindezeket azonban csak 1659-ben sikerült foganatosítani. A törökök újabb támadása következtében, 1664-ben Bakabánya erődítményei nagyrészt elpusztultak; a városba hirtelen rohammal betört törökök kifosztották és felgyújtották a házakat, a lakosság zömét legyilkolták. Elvonulásuk után, Thurzó Sándor intézkedése nyomán azonban a templomot hamarosan ismét erős várfallal vették körbe. A Rákóczi-szabadságharc folyamán, 1703-ban a kurucok elfoglalták a várost, majd visszaszorulásuk időszakában, 1709-től a császáriak állomásoztattak benne jelentős létszámú őrséget. A szatmári békét (1711. május 1.) követően a védműveket ismét helyreállították és néhány évtizedig még karbantartották. Feljegyezték, hogy az Alsó kapun elhelyezett címer alatt felirat tanúskodott a kapu 1737-es renoválásáról. A városfalak bontása aztán a 18. század vége táján elkezdődött, és a 19. században szinte folyamatosan zajlott. Utoljára az 1578–1595 közötti építkezések során emelt Alsó kaput bontatta le Julius Ciglan városi jegyző 1899-ben, a városi elöljárók engedélye nélkül.
Bakabánya templomát valószínűleg kőből épült várfal kerítette a huszita háborúk korában, azaz a 15. század közepén, és a templom körüli település is rendelkezett már egy fából készült palánkfallal. A törökök előretörésének idején a templom védőfalát megerősítették. Az 1562-ben elrendelt városfalépítés eredményét legjobban Nicolo Angielini 1572–1573-ban készült tollrajza mutatja. Eszerint a templomot ovális védőfal és annak külső oldalán árok vette körbe. Védőfalának kaputornya, mely eredetileg négyszintes volt, a nyugati oldalon magasodott. A templom védőárkán átvezető hídon keresztül lehetett a torony alsó szintjén kialakított kapuhoz jutni. A templomot Angielini rajza szerint az említett ovális védőárkon kívül egy szabálytalan sokszögletű, hátrafelé nyitott, tornyokkal és kiszögellésekkel erődített második védőfal is körülvette. Ehhez a második védőfalhoz csatlakozott annak déli és északi oldalán a várost övező, részben kőből épült védőfal. A falakat Angielini rajza szerint hátrafelé nyitott, négyszögletes védőtornyok erősítették.
A városfalnak két főkapuja volt. Az Alsó kapu a plébániatemplomtól délre, a mai Dlhá utca és a Čierne blato utca kereszteződésének közelében állt. Ezt a téglalap alaprajzú, kétszintes kaputornyot 1899-ben bontották le. A másik fontos városkapu az ún. Felső kapu volt, az egykori Klopácska mellett. Valószínűleg a mai Dlha és a Krížna utca találkozása közelében, a város északnyugati részén állt egykor, 1799-ben említették utoljára. A két főkapun kívül két kisebb gyalogkapu is épült a városfalon. Ezenkívül írott forrás számol be arról, hogy Selmecbánya felé a „Slúk kapun” át vezetett az út, ennek helye azonban bizonytalan.
Az Angielini rajzán ábrázolt városerődítést az 1578 és 1595 között folytatott építkezések során nem sikerült teljesen befejezni; a későbbi, 1640-ben és 1664-ben történt török támadások leírásakor ugyanis még fából készült palánkfalakat is említenek. Meg kell jegyezni, hogy a városon kívül nyugati irányban, a Stará Bana- (Óbánya-) dombon, a mai Vodná utca közelében egy őrtornyot építettek, melyet Tornyocska (Túrnička) néven ismertek. Ez a torony része volt a bányavárosok 16. századi őrtorony-láncolatának. Napjainkra már nyoma sem látható. A falakkal és palánkokkal kerített városterület északnyugat–délkelet irányban 350 méter hosszú, északkelet–délnyugat irányban pedig kb. 240 méter széles volt.
Az Angielini által ábrázolt erődítések 1664-ben nagyrészt elpusztultak. Az ezt követő évtizedekben kiépítésre kerülő új, olaszbástyás védőfalakból napjainkra mindössze két bástya maradt fenn a templom közelében a keleti és a délkeleti oldalon. Václav Mencl 1938-ban még ábrázolt egy harmadik ötszögletű bástyát a déli oldalon, valamint az akkorra már elbontott Alsó kapu tornyát is. A ma látható két bástya és a köztük lévő kurtina (összekötő fal) szinte teljesen épen áll, a falak magassága eléri az 5 métert. A keleti bástya homlokvonalának hossza 20 méter, míg a délkeleti oldalon, az egykori Alsó kapu közelében épült bástya homlokvonala 16 méter hosszú. A két bástya közti kurtina hossza 62 méter. A bástyák előterében városi parkot alakítottak ki.
Források:
Szitnyai 1893. 133, 140.
Geőcze 1894. 672.
Matunák 1904. 67, 81.
Thaly 1905. II. 154, 156, 161, 237.
MVV Hont 1906. 29.
Demkó 1914. 224, 229.
Relković 1913. 525, 527, 530.
Relković 1916. 427–428.
Pataki 1931. 125.
Haiczl 1933. 64.
Mencl 1938. 139, 141.
Marosi 1974. 45.
SÚPIS II. 580–582.
Pesty 1984. 52.
Domokos 2000. 53.
Kisari Balla 2000. 186, 562.
Bél 2004a. 17–20, 22.
Tolnai 2011. 46–47.
Lévától 14 km-re északkeletre, a Selmec-patak partján fekszik Bát község. A település központjában lévő báti fortaliciumot, illetve castellumot a Lévai Cseh család építtette a 15. század közepén. Elsősorban Hont vármegyében lévő birtokaik központjaként szolgált, de harmincados állomásként is működött a Selmecbányára vezető út mellett. Először 1470-ben említik, 1473-ban várnagya is szerepel egy oklevélben. Egy 1575-ben kelt írott forrás szerint a törökök – többek között Báton is – palánkot, illetve erődöt akartak építeni. Nem tudjuk, hogy ez végül megépült-e, illetve a báti fortalicium felhasználásával kívánták-e mindezt megvalósítani.
A 17. században átépítették és reneszánsz stílusban kibővítették az épületet, majd ugyanezen század végén barokk stílusú kúriává alakították, amely az Esterházyak uradalmi központja lett. Ezután a birtok intézői és tisztviselői éltek benne. A 18. század végén tűz rongálta meg, de helyreállították. 1861-től a Schöeller család által bérelt birtokhoz tartozott. A 19. és a 20. században is történtek rajta kisebb-nagyobb átépítések. Utolsó tulajdonosa 1948-ban egy Kubinčať nevű fogadós volt. Ezt követően állami kézbe került, pusztulni kezdett, de 1976 és 1980 között helyreállították az épületet, amelyet a község kulturális célokra használt.
A téglalap alaprajzú épület középkori magja az egy helyiségből álló, alápincézett, kétszintes torony (lakótorony?). A 17. században a tornyot három oldalról körülépítették, így alakítva ki a napjainkban is látható épülettömböt. Az átépítés során megváltoztak az egyes helyiségek padlószintjei. Feltehetően a barokk kori helyreállítás alkalmával építették át a mennyezetet és nagyobbították meg az ablakokat, melyeket kőkerettel láttak el. Átalakították a tetőszerkezetet is. Az épületen belüli helyiségekben keresztboltozat és csehsüveg-boltozat látható, a korai toronyépület alatti pince dongaboltozatú. Erődítés nyomai napjainkban nem figyelhetők meg. A castellum épülete mellett ma is megvan az eredeti kút, a castellumhoz északkeletről csatlakozó keskeny udvaron voltak a gazdasági épületek.
Források:
Bakács 1971. 50–52.
Koppány 1999. 115.
Petrovay 2003. II. 29–30.
Tolnai 2011. 49.
Bazin többször átépített vára a város központi terének szomszédságában áll, attól északra, kb. 250 méterre. A birtokot, melyre később a vár épült, 1208-ban szerezte meg a Szentgyörgyi család őse, Hontpázmány nembéli Tamás nyitrai ispán. Engel Pál szerint a várat először 1295-ben említik, amikor Szentgyörgyi Ábrahám (1279–1306) kezén volt. Miroslav Plaček ugyanakkor úgy véli, hogy a vár 1271-ben már fennállt, és ez év áprilisában II. Ottokár cseh király magyarországi hadjárata során elfoglalta. I. (Habsburg) Albert osztrák és stájer herceg 1295-ben ugyancsak ostrommal vette be.
1339-ben birtokosztállyal Szentgyörgyi Ábrahám fia, Sebes kapta meg, ezután a tőle származó bazini ág birtokolta. Jodok és Prokop morva őrgrófok 1385-ben egy időre elfoglalták. Bazini György és Miklós 1425-ben felosztotta, ekkor készült a vár első leírása. 1446-ban Bazini Péter özvegye, Marcali Hedvig és fiai kapták meg. A vár ezután is a Szentgyörgyi és Bazini családé maradt, egészen 1543-ig, a kihalásukig. Ezt követően I. (Habsburg) Ferdinánd először Serédy Gáspár, majd annak halála (1550) után Salm Eck kezébe adta a várat. Utóbbi zálogba adta a császári hadvezérnek, Krusith Jánosnak. Ennek elhunyta (1581) után özvegyét, Pálffy Katalint 1582-ben Illésházy István vette nőül, így Bazin is az ő kezére került. 1609-ben bekövetkezett halálát követően, felesége révén, 1618-ban Pálffy István kapta meg. Leszármazottai és rokonsága birtokolták az első világháború végéig, de csak ritkán tartózkodtak itt hosszabb ideig.
A Rákóczi-szabadságharc idején a vár osztozott a város sorsában (lásd ott). 1718-ban Pálffy János kijavíttatta a falakat, 1844-ben kastéllyá építtették át a várat, majd 1875-ben villámcsapás következtében az északi épület leégett. Ezután egy részét a Pálffyak romantikus szellemben, neoreneszánsz stílusban alakították át. A kastélyba 1936-ban beköltözött a helyi borászati szövetkezet és borászati üzeme, rövidesen borozót is nyitottak a falak között. A helyreállított kastély egy részében napjainkban borozó és étterem működik.
Az első, 1271-ben már fennálló erősségnek napjainkra már nem maradt semmilyen építészeti nyoma. 1425-ből részletes leírás maradt fenn a várról. Az ebben felsorolt épületeket feltehetően a 13. századi vár helyére emelték. Az oklevél megkülönbözteti a belső várat az akkor már álló külső vártól. A 15. században a belső vár nyugati oldalán magasodott egy nagyméretű torony, amelynek alsó szintjén volt a vár kapuja, felső szintjein pedig lakóhelyiségeket alakítottak ki. Emellett a lakótoronyban gazdasági helyiségek is voltak, valamint a belső várban kapott helyet a kápolna és egy kút is. A leírás megemlíti a közel kör alakú kerítő várfalat és a körülötte lévő várárkot. Az árkon kívüli külső vár kapuját és annak őrhelyét is leírja az okirat. Ez a külső vár valószínűleg egyszerű palánk és sánc lehetett. A palánkfalon kívül még egy várárok helyezkedett el. Az árkokon hidak vezettek keresztül. Ez a koncentrikus védelmi konstrukció napjainkra teljesen eltűnt, a modern felmérések csak a belső vár alaprajzát mutatják. Azonban K. Šilinger 1785-ös térképén még felsejlenek a belső vár kőfalain kívüli kettős vizesárok, a sáncok és palánkok nyomvonalai.
A következő építési munkák Krusith János rövid birtoklása idején történtek, amiről egy címerpajzs tanúskodik, rajta az 1575-ös évszámmal. A következő tulajdonos, Illésházy István folytatta az építkezéseket. A munkálatok során a lakóhelyiségeket korszerűsítették és ellátták megfelelő belső berendezéssel. Az Illésházytól a Pálffyak birtokába került várban csak kisebb javítási és átalakítási munkákat végeztek a 18. század során. Nagyobb építkezések 1844-ben történtek, amikor Pálffy Ferenc a korábbi lakótorony emeletén egy nagytermet alakíttatott ki, a vár árkait feltöltette és helyükön, valamint tágabb környezetükben parkot építtetett. Ezen munkálatok időszakában a várat kastéllyá alakították. 1875-ben villámcsapás következtében leégett a várudvar északi részén épített szárny. Ezt később már nem állították helyre, csupán a megmaradt épületrészek korszerűsítési munkáit végezték el.
A megközelítőleg ovális alaprajzú kastély legnagyobb mérete észak–déli irányban 65 méter, míg kelet–nyugati irányban 54 méter. Az udvar északi részére egy téglalap alaprajzú, modern épületet emeltek a korábban leégett részek helyére. A nyugati oldalon ma is áll a kapuátjárót is magába foglaló toronyépület. A várfalak mentén történt beépítés ellenére néhol látszanak a kerítőfal egyes részei. A kettős várfal korábbi, belső vonulata 2 méter vastag, míg a külső falrész valamivel vékonyabb, és eredetileg párkánnyal épült még 1425 előtt. A két kerítőfal között egykor falszoros volt. A belső falhoz illesztve egy négyszögletes alaprajzú tornyot emeltek a délkeleti oldalon, amelyhez kapcsolódva állt a várudvar felől egy helyiség, amely feltehetően a kápolna volt. A későbbi századokban emelt épületek szinte teljesen elfedik a középkori részleteket, több helyen fennmaradtak a reneszánsz boltozatok.
Források:
Pauler 1899. II. 287.
MVV Pozsony 1904. 214.
Fügedi 1977. 106.
Šášky 1977. 34–36, 38.
Benda 1981. 165.
Engel 1996. I. 275.
Plaček–Bóna 2007. 233–235.
Pozsonytól 20 km-re, északkeletre, a Kis-Kárpátokban települt Bazin városa. Erődítéséről az első adat 1482-ből, Ország Mihály nádor leveléből származik, amely egy korábban, 1481. június 19-én lezajlott eseményt említ. Ekkor Szentgyörgyi (Bazini) László asztalnokmester szerint a pozsonyi György prépost családtagjai rátámadtak Bazin városára, ledöntötték az erődítmény kapuját („portas fortalicii”), súlyosan megsebesítettek néhány alattvalót, és gazdag zsákmánnyal távoztak. Ebben az időben Bazin védelmi rendszerét a kapuk kivételével valószínűleg a gazdasági épületek egymással összeépült hátsó falai alkották, amelyek a hozzájuk tartozó parcellák végénél húzódtak.
Mátyás király (1608–1619) ún. „Kis privilégiumával” 1615-ben Bazin többek között jogot nyert a város sáncokkal és árkokkal vagy falakkal és bástyákkal való megerősítésére, a lakosok akaratától és lehetőségeitől függően. III. Ferdinánd király 1647. június 14-én szabad királyi városi rangra emelte a német betelepülők által fölvirágoztatott Bazint, és ekkor már várfalak kiépítésére kötelezte őket.
1616-ban Behm György volt az erődítések építésének irányítója. Az iratokból kiderül, hogy ebben az évben elsősorban a Frauenbergi kapun dolgoztak. 1643-ban Käppler Friedrich az építkezések vezetője. Ettől az esztendőtől a költségekről kiadott számlák 1670-ig folyamatosan megőrződtek. A jelentésekből tudjuk, hogy az 1643-as építkezéseket megelőző két évben kitermelték, majd a helyszínre szállították a követ. 1645-ben, valamint 1647 és 1650 között az építkezés az anyagi források hiánya miatt szünetelt. 1651-től megszakítás nélkül dolgoztak 1661-ig. Az építkezés 1662-ben ismét leállt, a hirtelen fellépő török veszély miatt azonban a munkálatok rövidesen felgyorsultak. 1670-ben a Fazekas utcában folytak az utolsó építési munkálatok. Ebben az évben be is fejeződött a várfalak emelése, a város erre a célra már nem szedett több adót, illetéket.
Az erődítés a végső formájában bekerítette a mai történelmi városközpontot. A várfalat tíz sokszögű védmű és egy félkör alakú torony erősítette, valamint három kapu nyílt belőle. A védelem hatékonyságát árok is növelte, amelyet északról a Czajla-patak vizével töltöttek fel, ahogy ez a város alaprajzát ábrázoló 1785-ös térképen még látható.
Az elkészült városfal azonban főleg a kisebb portyázó csapatok és rablóbandák ellen nyújtott megfelelő védelmet. A Thököly-féle felkelés idején, 1683. augusztus 27-én maga Thököly Imre is a városban tartózkodott.
A Rákóczi-szabadságharc idején Modor és Szentgyörgy sorsában osztozva Bazin is gyakran cserélt gazdát. Már 1703–1704 fordulóján kuruc kézre került, a császáriak azonban 1704. május 6-án visszafoglalták. Hamarosan újra a kurucok szállták meg, s egészen az év végéig birtokolták. 1704 decemberében jutott ismét császári ellenőrzés alá, 1705 elején egy időre maga a fővezér, Siegbert Heister tábornagy is itt rendezte be főhadiszállását. 1705. március 31-én az Esterházy Dániel parancsnoksága alatt harcoló kurucok vették be rövid ostrom után. 1706. május 1-jén Bazinban szállt meg a Bécsből férjéhez utazó Sarolta Amália fejedelemasszony is. A későbbiek során falai között – komoly harci tevékenység nélkül – még több ízben váltották egymást a császári és kuruc csapatok. Utoljára Balogh Ádám kuruc brigadéros vezetett sikeres rajtaütést a város ellen 1710 elején.
A török veszély és a Habsburgok elleni felkelések után az erődítés jelentősége egyre csökkent. A 18. század első felében a falak előtti árkokat nagyrészt szeméttel töltötték fel. 1784-ben, miután majdnem az egész város leégett, a városi tanács engedélyezte, hogy a lakosok házaik fölépítéséhez felhasználhassák a várfalak tégláit. A 19. század második felében Bazin fejlődése, terjeszkedése miatt a városkapukat, valamint a védelmi építmények egy részét lebontották. A falak mögötti sáncokat jelentős szakaszokon elegyengették, más részeken földet hordtak rá, hogy az így kialakított teraszt szőlőtermesztésre használják. A romos városfal egyes szakaszait a 20. század végén helyreállították. 2004-ben régészeti ásatással vizsgálták a Hrnčiarska ulica (Fazekas utca) mentén húzódó várfalat, valamint a mögötte lévő egykori töltés maradványát.
A városerődítés 1615-ben megindult építésekor a helybéliek először nem várfalakat emeltek, hanem kb. 160–180 cm magasságban, belső szerkezet nélküli földsáncokat készítettek. Ennek építésekor a sánc külső oldalán ástak árkot, és az árokból kitermelt agyagos földből emelték a töltéseket. A kialakított árok legnagyobb mélysége a régészeti kutatások szerint 295 cm volt. A sánc koronáján feltehetőleg palánkfal állhatott. Az erődítés legtámadhatóbb részeit, a három városkaput kőből építették.
1641 és 1670 között több ütemben építették tovább az erődítést úgy, hogy a korábban létrehozott árok külső oldalán, az árok és a sánc között készítették el az építendő kőfal alapozását, és erre húzták fel a városfalat. A védőfal teljes vastagsága a talajszinten 110 cm volt, amely aztán fölfelé folytatódva valamelyest vékonyodott. A korábbi sáncokat, melyek közvetlenül a kőfalak mögött húzódtak, hozzáigazították a falakhoz, hogy mintegy megtámasszák azokat. Az elkészült városfal trapézhoz közelítő, de sokszög alaprajzú volt, amelyet jellemzően ötszögletű, olaszbástyák mintájára készült, kisméretű, a falsík elé kiugró védművekkel láttak el, kivéve a délkeleti oldalt; itt egy félkör alakú, alacsony torony erősítette a védelmet. A városfalak magassága, amint azt a fennmaradt részekből láthatjuk, 3-4 méter körüli volt.
A városfal az északkeleti falszakasz kivételével többé-kevésbé napjainkig fennmaradt. A város északi részén, a lebontott Frauenbergi kapu környékén a renovált falak kb. 3 méteres magasságban láthatók. A városfal északnyugati sarkán az egykori védmű nyugati fala, valamint a nyugati városfal közepén egy másik, helyreállított, ötszög alakú, kisméretű védmű látható. Ettől délre hosszú városfalszakasz maradt meg, amelybe azonban több helyen újkori kapunyílást vágtak. Egy jelentősebb rész figyelhető meg a déli városfalszakaszon, ahol a helyreállított falrészek 3-4 méter magasra nyúlnak. A keleti városfalon is megmaradt egy ötszögletű erődítés és mellette egy rövidebb falszakasz, szintén újkori kapunyílással.
A feltárás során tisztázták azt a korábbi feltételezést, miszerint a városfal mögött, a város felőli oldalon még egy párhuzamos falrendszer létezett. A kutatók megállapították, hogy a belső fal valójában nem volt más, mint a magántelkeket a város területétől elválasztó, egyszerű kerítésfal. Az ún. hátsó falak és a város védőfala közötti sávot, amelynek szélessége 6,5 méter körüli volt, a fal védelmi szerepének megszűnése után több helyen feltöltötték, hogy ezt a területet – részben gazdasági célokra – fel lehessen használni.
Források:
Mercurius Veridicus 1705–1710. 117.
Thaly 1885–1892. III. 156.
MVV Pozsony 1904. 212.
Thaly 1905. I. 50.
Engel 1996. I. 275.
Farkaš–Nagy–Vavák–Wittgrúber 2006. 73–74.
Pospechová–Vavák–Wittgrúber 2006. 14–17.
A berencsi Árkus várának helye a Berencs faluhoz tartozó Nyitranagyfalu és az északnyugatabbra fekvő, Nyitraivánkához tartozó Lükigergelyfalva között, a szabályozott Öreg-Nyitra medrének nyugati partjától kb. 200 méterre található. Az eredetileg közvetlenül a várdomb keleti oldala mellett kanyargó Nyitra-ágat a 20. században szabályozták, illetve medervonalát kiegyenesítették, így most Öreg-Nyitra néven szerepel a térképeken, és a várhelytől 200 méterre, keletre került.
A várról, illetve „fortaliciumról” egyetlen okleveles adat maradt fenn, melyre mindeddig sem a magyar, sem a szlovák történészek nem figyeltek fel: egy 1458-ban Semptén kelt oklevél (DL 84939.) szerint cseh zsoldoskapitányok kötelezték magukat, hogy 3700 aranyforint ellenében Árkus (és Udvarnok) erősségeit átadják a magyar király kezébe.
A vár területén és környezetében 12–15. századi leletek, III. István király (1161–1172) két pénze, valamint keskeny, romboid alakú nyílhegy és egy bronz buzogány darabja került elő. A motte vár feltételezések szerint a 12. század második felében épülhetett, fapalánk övezhette és fából készült torony állhatott rajta (utóbbiak maradványa nem került elő). A feltárt leletek igazolják a fent említett oklevél adatát, miszerint a várat, illetve a mellette lévő települést a husziták is felhasználták a 15. század közepén.
Először Štefan Janšák kutatta a várat és a szomszédságában húzódó egykori települést (leírása és felmérési rajza 1931-ben jelent meg). Jelentős mértékű ásatás zajlott 1992–1993 téli hónapjaiban, Matej Ruttkay vezetésével. Ekkor a vártól árokkal elválasztott településen összesen 69 tárgyat tártak fel, ebből 60 darab a középkorból (többségében a 14–15. századból) származott. Négy feltárt objektumot késő középkori ház maradványaként határoztak meg. Megvizsgáltak néhány gabonásvermet és egy ismeretlen szerepet betöltő műhelyt is. A kerámiatöredékeket a 12–15. századra keltezték. Az előkerült bajor és osztrák pénzleletek a 15. század közepéről valók. Ezek, valamint cseh pénzek egy huszita megerősített telep jelenlétéről tanúskodnak ezen a helyen, amely az égésnyomokból következtetve tűzvészben pusztult el a 15. század 50-es vagy 60-as éveiben.
A várat és a települést hordozó 3-3,5 méter magas dombot (tszfm. kb. 131 méter) a 20. század elején homokbányászattal, 1992-ben egy 7 méter széles kőolajvezeték lefektetésével, majd pedig a terület beszántásával napjainkra annyira elpusztították, hogy nyomai már alig láthatók. A felszínen most is jelentős mennyiségű, középkori eredetű cseréptöredék gyűjthető.
Az egykori folyópart mellett mesterségesen emelt dombon épült vár körhöz közelítő, de szabálytalan ovális alaprajzú, 1250 m2 területű platójának észak–déli irányú legnagyobb mérete 38 méter, kelet–nyugati irányban pedig 35 méter volt. A motte típusú vár és a hozzá északkeletről kapcsolódó, 8450 m2 területen kialakított település az egykor mocsaras területből kiemelkedő, 3-3,5 méter magas dombon húzódott. A várat, annak észak–északkeleti oldalán, Janšák leírása szerint 1,2 méter mélységű mesterséges árokkal vették körül, hogy leválasszák a településtől. A vártól északkeletre lévő, szabálytalan elnyújtott ovális alakban húzódott az erődített település (egyes leírásokban „elővár”), amelynek északkelet–délnyugat irányú mérete 140 méter, északnyugat–délkelet irányú szélessége közel 70 méter volt. Az 1990-es évek elején történt ásatások során a település keleti szélén is megtalálták két védőárok nyomait, melyeket a 15. század második felében vagy a 16. század elején betemettek. Ugyanitt sánc és elszenesedett fagerendák (valószínűleg paliszád darabjai) kerültek elő.
Források:
Janšák 1931. 35–36.
Polla–Slivka–Vallašek 1981. 386.
Habovštiak 1985. 259.
Ruttkay 1994. 123.
Ruttkay–Cheben–Ruttkayová 1994. 229–241.
Berencs várának részben helyreállított romjai a Szenicétől 10 km-re, északkeletre lévő, Berencsváralja községhez tartozó Podzámok falu keleti oldalán, egy 425 méter magas hegyen állnak.
A várat Aba nb. Nagy Aba építtette 1251 után, majd 1297-ben Galgócért cserébe Cseklészi „Veres” Ábrahám szerezte meg. Tőle 1309-ben Csák Mátéhoz került, ugyancsak csere folytán. Halála (1321) után rokona, Sternbergi István cseh főúr birtokolta. 1332-ben János cseh király juttatta magyar kézre, ezt követően királyi vár volt. 1385-ben a morva őrgrófok rövid időre hatalmukba kerítették, tőlük, pontosabban Prokop őrgróftól valószínűleg csak 1390-ben tudta visszavenni Luxemburgi Zsigmond király. Ő 1394-ben Stiborici Stibornak adományozta az erősséget. Miután az ifjabb Stibor elhunyt (1434), visszaszállt az uralkodóra, akitől szentmiklósi Pongrác szerezte meg először zálogul, majd 1453-tól adományul is. 1454-ben Hunyadi Jánossal cserélte el, de Hunyadi özvegye, Szilágyi Erzsébet 1457-ben visszaadta a várat Pongrácnak. Ezután hamarosan Mátyás királyé lett, aki 1462-ben a Szentgyörgyi grófoknak zálogosította el, majd 1467-ben Dévény váráért visszacserélte. 1470-ben ismét zálogba adta, ezúttal a morva származású Newyedoni Kropach Miklós udvari familiárisnak és feleségének. Ennek fia, Henrik 1502-ben zabláti Lőrinc fiának, Györgynek adta el, aki négy hónappal később a szepesi prépost Mekcsei Györgyre és testvéreire íratta át. Tőle 1511-ben Korlátkövi Osvát vette meg. 1534-ben Korlátkövi Erzsébet kezével Nyári Ferenc szerezte meg a várat, amelyet 1551-ben bekövetkezett halálát követően, végrendelete értelmében saját rokonsága kapott meg. Ezután a Nyáriak birtokolták a várat egészen pusztulásáig.
1691-ben villámcsapás rongálta meg a várat. A Rákóczi-szabadságharc folyamán Berencset a kurucok nem sokkal a zólyomi csata után, 1703-ban elfoglalták, 1707-ben Guido von Starhemberg serege visszafoglalta és leromboltatta. A környékbeli lakosság által évszázadokig bontott kővárban 1932-ben végeztek kisebb mértékű régészeti kutatást. Romjainak helyreállítása a 20. század utolsó évtizedében kezdődött el.
A vár legkorábbi, 13. században épült központi része a kéttraktusos, téglalap alaprajzú torony volt, 18,5x14 méteres külső mérettel és 3 méter vastag falakkal. Valószínűsíthető, hogy a toronyhoz kapcsolódva fal kerítette a várhegy kiemelkedő platóját, azonban ez a fal vagy paliszád a későbbi átépítések során eltűnt. A várhegyet körülvevő árok ma is jól látható.
Az 1336-os évből származó források erődítési munkákról számolnak be. A 14. századi bővítések során a várat a toronytól nyugatra szabálytalan négyszög alaprajzú udvarral és palotával egészítették ki. 1394 után újabb átépítési munkák kezdődtek, ennek maradványai a torony földszintjén előkerült faragott kövek és oszlopok. Ugyanerre az időszakra tehető a várárkon belül eső védett terület falainak megépítése is.
A következő nagyobb átépítések Nyári Ferenc birtoklásának időszakában, 1539-ben kezdődtek. Ekkor épültek a vár nyugat oldalán emelt kis méretű bástyák ágyúlőrésekkel, valamint az északkeleti, kör alaprajzú ágyútorony is. Az építkezésekhez a korábbi várárkon belüli falak anyagának egy részét is felhasználták.
A 16. század első felében építették meg a középkori várárok külső oldala mentén a külső vár tornyokkal erősített falait. A szabálytalan sokszög alaprajzú falak egy kelet–nyugati irányban elnyújtott, nagyjából ovális területet vesznek körül. A falak déli és nyugati oldalain félkör alaprajzú védőtornyok épültek, az északnyugati oldalt egy kör alaprajzú torony erősítette, a keleti oldalon pedig egy törtvonalú vastag falszakasz is fennmaradt. A külső vár kapuja az északkeleti oldalon épült meg.
A 17. század során a leginkább támadható keleti oldalt tovább erősítették. A külső vár keletre kinyúló, kis kiemelkedésén olasz rendszerű fülesbástyát építettek, és az északkeleti oldalon, a kapu közelében egy másik, hasonló bástya is elkészült. Az ennek közelében lévő várkaput is átalakították, itt egy őrhelyet hoztak létre.
Források:
MVV Nyitra 1899. 145–146.
Thaly 1905. I. 32, 126.
Takáts 1907. 738.
Fügedi 1977. 107–108.
Györffy ÁMF 1987. IV. 354–356.
KMTL 98.
Engel 1996. I. 277.
Könyöki 2000. 65–67.
Plaček–Bóna 2007. 71–74.
Neumann 2007. 48–51, 87–89, 103.
Nagyszombattól 26 km-re, északnyugatra fekszik Bikszárd község. Éleskő várának ma is jelentős romjai a falutól 2,7 km-re, délnyugatra, egy mesterséges tó fölé emelkedő, 510 méter magas, sziklás hegyen találhatók.
A vár építtetője nem ismert, Fügedi Erik szerint 1321 körül emelték. 1336-ban Hedreh néven említik, középkori német elnevezése Scharfenstein volt. 1338-tól Éleskő néven szerepel az írott forrásokban. 1336-tól királyi vár volt, amely a pozsonyi ispán kormányzása alatt állt. 1385-től Jodok és Prokop morva őrgrófok szerezték meg, 1390-ben Zsigmond király visszaszerezte Prokop őrgróftól. 1394-ben Stiborici Stibornak adta örök adományként, akit be is iktattak a vár birtokába. Azonban mégsem ő, hanem valójában Lessel Hering birtokolta zálogként 1411-ig, amikor Stibor kiváltotta tőle. 1434-ben, az ifjabb Stibor halálát követően a vár visszaszállt a királyra. Habsburg Albert 1439-ben ifjabb Rozgonyi Istvánnak adományozta. Ő zsoldosának, Friedrich Grunbergnek adta zálogba három évre 1440-ben. 1446 előtt Szentmiklósi Pongrác kerítette hatalmába, majd 1448-ban familiárisának, Strázsai Skola Mátyásnak juttatta. Ennek özvegyét feleségül véve Ankenreuter Nabukodonozor tulajdona lett 1453 és 1466 között. Özvegye 1468-ban eladta Korompai Nehéz Péter udvari embernek, aki 1475-ig birtokolta. 1476-tól Csernai (Csernyánszki) András és Tamás kezén volt. 1503-ban még Tamás birtokolta, aki 1504-ben eladta 2500 forintért a Czobor családnak. 1507-ben birtokosztállyal Mártonnak jutott, halálát (1515) követően leánya, Felicitas örökölte meg. Felicitas 1522-ben halt meg, két kiskorú árva maradt utána. Tőlük a Korlátköviek próbálták – sikertelenül – megszerezni a várat, amelyet végül 1530-ban Czobor Gáspár ragadott magához. 1534-ben Gáspár, valamint Felicitas fia, Czobor János zálogba adta a romosodó állapotban lévő erősséget Bakić Pálnak és Péternek. A zálogszerződésbe belefoglalták, hogy a felújítási költségek a visszaváltáskor a tulajdonosokat fogják terhelni. A vár helyreállítása a Bakićok által 1536-ban történt meg, visszaváltása 1540-ben következett be. Az Éleskőt 1534 és 1540 között zálogként birtokló Bakićok segítségével a vár szilárdan a Czoborok kezén maradt (I. Ferdinánd király, Bakić Péter és Czobor János kérésének eleget téve, újadományként véglegesítette itteni birtoklásukat 1542-ben). 1558-ban Czobor János és Bakić Péternek Czobor Annától született gyermekei osztozkodtak az éleskői váruradalmon Czobor Gáspár utódaival, egymás között a várat is felosztották.
Éleskő várának és birtokának tulajdonjoga a 17. században tovább aprózódott a Czobor család és azok rokonsága között. 1662-ben Keglevich Miklós özvegye is részt szerzett a várból. A várnak azon részét, melyet elkoboztak a lázadó Thökölytől, és amelyet korábban Nádasdy Tamás zálogként birtokolt, I. Lipót király 1689. június 4-én Erdődy Kristóf grófnak adta. A kurucok 1703-ban foglalták el a várat, mely ezután többször is gazdát cserélt: 1705. szeptember 26-án Ocskay László kuruc brigadéros, 1707-ben pedig Guido von Starhemberg császári tábornagy serege kerítette hatalmába. A 18. század közepe után az erősség elhagyatottá vált, a sok résztulajdonos (Czobor, Thurzó, Erdődy, Nádasdy család és mindezek rokonsága) már nem törődött karbantartásával, fenntartásával. Amikor az éleskői uradalom a 18. század vége táján a Batthyány, majd a Zichy családé lett, a vár már csak rom.
Éleskő várának legkorábbi része a hegy kelet–nyugat irányú gerincének nyugati kiemelkedésén épült fel a 14. század első felében. A kis területű, sziklás csúcson csak egy 28,5x11 méteres alapterületű, három helyiségből álló palota építésére volt lehetőség, amelynek délkeleti oldalához még egy 9x8,5 méteres kaputornyot is emeltek. A tornyon átvezető kapuhoz fából készült feljárón át lehetett feljutni.
Nem sokkal később, még a 14. század második felében, illetve a 15. század elején épült meg az első keleti külső vár, amely nyugaton a korábbi kaputoronyhoz és a palotaépület északi oldalához kapcsolódott. A kaputoronytól keleti irányban, kb. 60 méter hosszúságban elnyúló várrész déli oldalán épületek romjai láthatók, valamint északkeleti, fallal leválasztott részében is felfedezhetjük egy ismeretlen rendeltetésű kisebb épület romjait. Az első keleti külső vár bejárata annak északkeleti sarkában volt, amelyet a várfal délkeleti kiszögellése védelmezett.
A 15. század utolsó harmadában ágyúteraszt építettek az első keleti külső vár délkeleti falszakasza elé, annak külső oldalára. Ugyanerre az időre datálható – az említett külső vártól kissé délkeletre – egy háromnegyed kör alaprajzú, zömök torony építése is. A 16. század első negyedében egy második külső várrészt építettek, amely a déli oldalon egy tompaszögben ívesen megtörő fallal lezárta az előbb említett ágyúterasz és nagy torony közötti területet, a zömök, valószínűleg ágyútorony északi oldalától indulva, majd nyugatra fordulva, a korábbi külső vár kapujához déli irányban visszazárva, új fallal kerítette körbe a második keleti külső vár területét. A várrész északkeleti sarkában egy kör alaprajzú, kb. 10 méter átmérőjű ágyútornyot építettek, amelynek déli oldalánál volt a második keleti külső vár kapuja.
Az 1540-es évek előtt újabb építkezésekbe fogtak. Valószínűleg 1550 körül készült el a legnehezebben védhető északkeleti, csak kevéssé meredek, falakon kívüli terület védelmének növelésére a legutolsó, immár harmadik külső várrész, amely a második keleti külső vár észak–északkeleti előterét volt hivatott védelmezni. Ennek északi fala az első keleti külső vár északi részétől indulva elhaladt a második külső vár északkeleti ágyútornya előtt, majd innen kb. 30 méteres távolságra délkeletnek fordult, újabb 25 méter után pedig délnyugati irányba fordulva visszazárt a nagy, háromnegyed kör alaprajzú ágyútorony keleti oldalához. A külső vár északi részét a kisebb ágyútorony és a harmadik keleti kapu között fallal leválasztva, egy falszorost alakítottak ki. A harmadik külső vár északi falának nyugati részét kis, félkör alakú torony, középső szakaszát pedig egy kb. 12 méter átmérőjű, félkör alaprajzú torony erősítette. A falak északkeleti sarkánál volt a harmadik külső vár kapuja, amely mellett, az északkeleti sarokban egy szabálytalan hatszög alaprajzú, lőréses védőtornyot emeltek. A várrész védőfalainak északkeleti és délkeleti oldala mentén, a falak belső oldalához épületeket csatoltak. Az 1560 táján befejezett építkezések után további kiegészítések, megújítások már nem készültek Éleskő várában.
Források:
Thaly 1880. 30.
Jedlicska 1891. 1–42.
Thaly 1905. I. 32, 64–65, 138.
Fügedi 1977. 130.
KMTL 185–186.
Engel 1996. I. 308.
Könyöki 2000. 69–70.
Házi 2000. 92–94.
Neumann 2006. 73–80.
Neumann 2007. 75–77.
Plaček–Bóna 2007. 223–226.
Nógrády 2013. 255–256, 268.
Pozsony központjától mintegy 14 km-re, északkeletre fekszik Cseklész község. A cseklészi vár dombja a település délnyugati szélén 29 méterrel magasodik a Feketevíz (Čierna voda) bal partja fölé. A környezetéből kiemelkedő domb geológiai vizsgálata azt mutatta, hogy az eredetileg nagyjából sík területen mesterségesen alakították ki, talán egy vaskori halomsír céljára. A Várdomb ma látható jellegzetes építménye a 20. század elején épült víztorony. Ennek közelében volt az a barokk kori ciszterna, amely az 1714 és 1722 között épült, innen nem messze található Esterházy-kastélyt látta el vízzel.
A németült Landschütznek is nevezett Cseklész várát a Hontpázmány nemzetség cseklészi ága emelte a 13. század során. Miután e család utolsó tagja, Bökény (1266–1304) meghalt, rokona, Szentgyörgyi Ábrahám kapta meg. Tőle 1304 és 1306 között Csák Máté vette meg. Máté halálát követően (1321) I. Károly király birtokába került, aki Sempte váráért cserébe 1323-ban „Vörös” Ábrahámnak adta. Ezt követően a tőle eredő Cseklészieké lett. A morva őrgrófok 1385-ben egy időre elvették tőlük. 1392-ben Zsigmond király visszacserélte Cseklészi Lőkös fia Miklós fiúsított leányaitól. 1393-tól Korbáviai („Cseklészi”) Károly tulajdonában találjuk mint élete végéig szóló adományt. A vár csak majdnem harminc év múlva, 1422-ben szállt vissza a koronára. Ezután Rozgonyi ifjabb István és György pozsonyi ispánok kapták meg, 1426-tól még csak zálogul, majd 1439-től adományul is. Utóbbi tulajdonosa 1450-ben a vár egyik felét vejének, Bazini Imrének adta zálogba, illetve leánya hozományaként adta a másik felét. 1458-ban a Rozgonyaiak birtoka (DF 242631.). Dendrokronológiai vizsgálatok szerint a vár 1476 körül égett le (Horváth Richárd szerint már az 1460-as évektől rom volt). 1511-ben Bazini Farkas kezében találjuk, ekkor is romként említik. 1523-ban elbontottként írnak róla. Ez utóbbi évben Cseklész települést a Thurzók kezén lévő semptei váruradalomhoz csatolták. A romvár közelében, egy erődített reneszánsz kastély helyén, 1714–1722 között épült fel az Esterházyak fényűző barokk kastélya.
A középkori várból a közelmúltig csak egy kőfal kb. 30 méter hosszú maradványa volt látható a domb délnyugati peremén, valamint ugyanitt egy boltív maradványa, amelyet a vár bejáratának tartottak. A Zdeněk Farkaš által vezetett 2010–2014 közötti feltárási munkák eredményeképpen lényegesen világosabb képet kaphattunk a 13. században épült és a 15. század végén elpusztult vár elrendezéséről.
Az egykor falakkal védett várterület északnyugat–délkelet irányú hossza kb. 50 méter, míg északkelet–délnyugat irányú szélessége kb. 30 méter volt. Az oválishoz közelítő alaprajzú vár első, 13. századi föld-fa szerkezetű védőfalából mára semmi sem maradt, azonban sikerült feltárni a tűzvészben elpusztult korai fal helyett a 13. század közepén épült sokszögletű kőfal nyugat–délnyugati és északi részét. A dombperemen emelt, 1,9-2 méter vastag kőfalat egymástól kb. 5 méter távolságra lévő pillérekre építették, amelyek a teherbíró talajrétegre épített, 2x2 méter méretű pontalapokra támaszkodtak. Az egyes pilléreket tehermentesítő boltívekkel kötötték össze a talajszint alatt, és az így kialakított teherhordó szerkezetre állították rá a vár mészhabarcsba rakott kőfalait.
Valamivel később, a 13. század végén, vagy a 14. század elején a fallal kerített terület északnyugati sarkába egy 8,4x8 méter méretű, közel négyszögletes alaprajzú tornyot emeltek. Az 1,9–2,4 méter falvastagságú torony építéséhez a kő mellett téglát is használtak. A torony alapozását a középkori falaknál mélyebbre, egészen a Várdombon egykor állt őskori halom szintjéig mélyítették le. A kutatások során egy deszkapadlózatú faépület maradványait is feltárták, amely a négyszögletes toronyhoz csatlakozott. Ezt a faépületet is tűz pusztította el.
A várat egy árok vette körül, amelynek maradványát az északi falak előtt sikerült megtalálni. Az árok szélessége 9 méter volt, míg mélységét 5 méterre becsülte az ásató régész. A várárok külső széle mentén valószínűleg földsáncot emeltek.
A 15. század elején tovább folytatódtak az építkezések. Az erődítés északi, negyedköríves fala és a négyszögletes torony közötti részre egy 15,5x6,6 méter befoglaló méretű épület készült, amelynek a déli fala egyenesen záródott a Várdomb hossztengelyére merőlegesen. A később lerombolt palotaépület maradványai között rábukkantak az eredeti cserépfedés törmelékére is. Az ásatások során a pinceszintet tudták feltárni, amelynek döngölt padlózatán tölgyfa gerendaszerkezet darabjai kerültek elő. Az ezt követő dendrokronológiai vizsgálatok kimutatták, hogy az épületet elpusztító tűz 1476 körül következett be. Az omladékok között megtalált kő bordatöredékek indokolják az építés előtt készült kerítőfal megvastagításának szükségességét, ugyanis a megerősített falazatra támasztották a pincefödém boltíveit. Zdeněk Farkaš valószínűsítette, hogy a palota a feltárt pinceszint fölött még legalább két további szinttel rendelkezett. Az épület déli falán alakították ki a 3 méter széles bejáratot, amelyből egy 2,3–2,4 méter hosszú, oldalain 0,9 méter vastag falakkal keretezett lépcső vezetett a várterület közepe felé. Az ablakok szintén a palota egyenes, déli falán voltak, míg északi külső fala továbbra is a várvédelmet erősítette. A palota bejárata előtt 1,5 méterrel a mai felszín alatt megtalálták a döngölt padozatú várudvar egy részét. Nem sikerült azonban meglelni a keleti várfal nyomait, a kutatók mégis ide valószínűsítik a vár kapujának helyét. A kiterjedt szondázás ellenére a déli védőfal részei sem kerültek elő.
Források:
MVV Pozsony 1904. 41.
Kálniczky 1982. 91.
Engel 1996. I. 292–293.
Házi 2000. 219–222.
Ruttkay 2006. 391.
Plaček–Bóna 2007. 94.
Farkaš–Choma 2015. 50–55.
A cseklészi vártól 200 méterre, északnyugatra áll az Esterházy-kastély. Helyén egy 17. századból származó rézmetszet szerint valaha erődített reneszánsz kastély állt.
Eva Križanová és Blanka Puškárová 1990-ben megjelent kötetükben hívták fel a figyelmet egy 1680-ban készült ábrázolásra, amelyet nagy valószínűséggel Matthias Greischer bécsi grafikus, rézmetsző készített. Ezen a metszeten egy háromszintes, négyzet alaprajzú kastélyépület látható, amelyet négyszög alaprajzú, lőréses védőfal kerített. Látható továbbá három, félkör alaprajzú, a körítőfalhoz csatolt, azzal egymagasságú, lőréses kis rondella is. A falakon belül gazdasági épület, illetve egy háromszintes, önálló torony figyelhető meg. Az építtető személyét egyelőre még homály fedi.
A 17. században ábrázolt épületnek a helyén készült el 1714 és 1722 között Esterházy (I.) József (1682–1748) ma is álló barokk kastélya, Anton Erhard Martinelli és Joseph Emmanuel Fischer von Erlach tervei alapján. Ezt az építkezést 1754 és 1758 között némi átalakítás és az épület kibővítése követte, amelynek kivitelezése az Esterházyak udvari építészéhez, Fellner Jakabhoz fűződik (a kastélykertet is ő alakíttatta ki). Mindez azonban már a kastély következő tulajdonosa, Esterházy (II.) József (1714–1762) kezdeményezéséből történt. Halálát követően Esterházy Ferencé (†1785) lett, aki 1766-ban itt látta vendégül Mária Terézia császárnét és családját. 1911-ben a kastély leégett, de gyorsan újjáépítették. Az épület 1945-ig az Esterházyaké maradt, utolsó birtokosa Esterházy Károly volt. 1945 áprilisában tábori kórházat rendeztek be falai között a települést elfoglaló oroszok. Az épület teljes kifosztását és jelentős rongálásokat követően 1947-ben államosították. 1948–1949-ben részben restaurálták, de nem megfelelő célra történő hasznosítása (szakmunkás kollégium) és későbbi teljes kiürítése révén az épület állaga tovább romlott. Az 1958-ban zajló, részleges renoválási munkálatok során csak a legszükségesebb teendőket végezték el. A kastélypark területén 1993 és 1995 között a Huma cég golfpályát építtetett. A kastély ugyancsak az ő tulajdonukba került, helyreállítására azonban nincs elegendő pénz.
A mai kastély U alaprajzú, a bejárat és az udvar nyitott része délkelet felé néz. A kastély délkeleti oldala előtt, a barokk építkezéssel egy időben árkot készítettek, melynek külső és belső oldalát téglafallal erősítették. Az árkon fahíd vezet át. A napjainkban látható kastélyon védelmi elemek vagy lőrések nincsenek.
Források:
Rados 1939. 42.
Križanová–Puškárová 1990. 37.
Horváth 1998. 56.
Nagyszombattól 20 km-re, északnyugatra fekszik Cseszte község. A településtől 1,8 km-re, délnyugatra, a Kis-Kárpátok északi vonulatának délkeleti lábánál, egy 347 méter magas dombon épült Vöröskő vára.
Vöröskő várának eredeti neve „Oldruh” volt (német elnevezése Biberstein vagy Bibersburg). Építése Engel Pál szerint az uradalom legkorábbi birtokosának, „Nagy” Tiborc fejéri ispánnak (1198–1245) tulajdonítható. A vár első említése 1296-ból való, amikor Devecseri Márton alországbírótól Csák Máté kezére jutott. Valószínűleg Máté halálát (1321) követően lett királyi vár, amelyet ezután várnagyok kormányoztak. 1364 előtt I. (Nagy) Lajos király Wolfurt Eglolfnak adományozta, akitől 1365-ben Ákos nembéli Mikcs bán fiai, Ákos és István vették meg. A király 1377-ben visszacserélte Hegyesd váráért és más birtokokért, majd ezután a királynénak ajándékozta. 1385-ben a morva őrgrófok szerezték meg. Prokop morva őrgróftól 1390-ben foglalta vissza Zsigmond király, ezt követően Wolfurt Ulrik ispánnak adta zálogul, aki 1410-től végleg megszerezte. Wolfurt fia, Pál halála (1438) után a várat Albert király Hédervári Lőrinc nádornak adta, ám az mégis Pál özvegye, Judit troppaui hercegnő és leánya birtokában maradt, zálog címén. 1440-ben Erzsébet királyné az özvegyet fiúsította a vár birtokában, és 1441-ben új férje, Bazini György szerezte meg Vöröskőt. A 15. század második felében a Szentgyörgyiek zálogbirtoka. 1522-ben már a Szapolyaiak kezén volt, ugyanakkor II. Lajos felesége, Mária királyné is adományul kapta. Utóbbi jogát 1523-ban Thurzó Elekre ruházta, aki 1525-ben 18 000 aranyforintért kiváltotta a Szapolyaiaktól a várat. Thurzó Elek 1527-ben elzálogosította Vöröskőt Csulai Móré Lászlónak és nejének, Rakonczai Magdának, majd 1535-ben a Fuggereknek adta el. Miután 1560-ban meghalt a vár átépíttetője, Anton Fugger, örökösei az erősséget ritkán használták. 1581-ben Vöröskő egy részét Pálffy (II.) Miklós vásárolta meg, és 1588-ig – Marcus Fugger lányával, Mária Magdalénával való házassága révén – a teljes várat és uradalmát megszerezte. Ezután Vöröskőt legfőbb székhelyévé tette, és befejezte az épületszárnyak elmaradt építési munkálatait. 1590 után már kevesebbet tartózkodott itt, elsősorban katonai karrierjének szentelte magát, amellyel megalapozta családja felemelkedését. Pálffy (II.) Miklós halála (1600) után Vöröskő özvegye kezén maradt, aki azonban 1619-ben lemondott jogairól, és birtokait fiai között osztotta szét. Pálffy (IV.) Miklós állíttatta helyre Vöröskőt egy tűzesetet követően, amely 1646-ban pusztított a várban.
A Rákóczi-szabadságharc során, 1705. október 8. és 20. között Ocskay kurucai fogták ostrom alá, míg végül maga Rákóczi üzent a táborba, elrendelve az ostrom abbahagyását. Elvonulásukkor azonban Bercsényi parancsára – a Forgách Simon galgóci birtokát ért korábbi pusztítás megtorlásaként – felgyújtották a külső gazdasági épületeket. 1759-ben ismét tűzvész tört ki a várban, a károkat Pálffy (II.) Rudolf (1750–1801) állíttatta helyre. A vár mai arculatát meghatározó építkezések neki és elődjének, Pálffy (I.) Rudolfnak (1710–1768) köszönhetők. A Pálffyak 1945-ig birtokolták a várat.
A 13. században épült első várat a 16. századi vár építésével egyidejűleg elbontották, de egyes részleteit a modern kori feltárások során azonosították. A feltárt falak helyzetéből látható, hogy a 16. századi várat a régebbi falak körvonalán kívül, de azok alakját követve építették meg. A régi várat az új építésének idején még használták és a bontási munkákat az építéssel egy időben fokozatosan végezték el.
A 16. századi vár udvarában és alsó szintjein kutató Štefan Holčík feltárta a korábbi vár falait és egyes helyiségeit. Az udvar keleti sarkában egy nagy méretű helyiség falai kerültek elő, valamint mellette további helyiségeket is feltártak, amelyeket valószínűleg már 1541-ben leromboltak. Az északkeleti oldalon megtalálták a korai vár falának egy szakaszát, amelyre ráépült az új vár északkeleti szárnyának udvar felőli része. Az északnyugati oldalon két, egyenként kb. 10x10 méter méretű torony maradványai is előkerültek, egymástól kb. 18 méter távolságban, amelyeket egy északkelet–délnyugat irányú fal kötött össze. A tornyokat és a falat vélhetően az új vár építésének végső szakaszában, 1555-ben bontották le. A korábbi vár udvarán egy ciszterna nyomaira bukkantak. A régi vár elbontása után a jelenlegi várudvar területét elegyengették.
A korai vár fölé emelt új várat 1536 és 1556 között építették. Az Anton Fugger birtokossága alatt kialakított új erődítés közel trapéz alaprajzú, mérete 103–97x63–58,5 méter, amelynek sarkain négy kör alaprajzú, többszintes ágyútorony áll. A tornyok közül valószínűleg a keleti készült el leghamarabb, majd az északi következett 1541-ben. Az elkészült két ágyútornyot fallal kötötték össze, majd a nyugati torony, valamint azt az északi toronnyal összekötő fal építésével folytatták a munkát 1542-ben. Ekkor készült el a vár kapuja, amelyhez a várárkon keresztül kőpillérekkel alátámasztott híd vezet. A déli torony és a hozzá kapcsolódó délkeleti és délnyugati várfalak is ekkor épültek, a délnyugati szárny raktározási céllal épült hatalmas, boltozatos pincéivel együtt. Az ágyútornyok nyitott felső szintjein ágyúállásokat alakítottak ki, az alsó, boltíves szinteken pedig füstelvezető kürtőkkel és szellőztető nyílásokkal ellátott ágyútermek létesültek, minden szinten kifelé táguló lőrésekkel.
Pálffy Miklós 1588. évi birtokszerzése után ismét építési munkák kezdődtek Vöröskőn. Befejezték a korábban félbemaradt épületrészeket, és átalakították a század közepén épített palotaszárny teljes emeletét. Ezek az építkezések 1590-ben fejeződtek be. Fél évszázaddal később, 1646-ban tűzvész pusztította a várat, amelyet felújítási és további építési munkálatok követtek. Ebben az építési szakaszban a „sala terrena” 1678. évi befejezése mellett stukkódíszítést és díszítő festést kapott a nyolcszögletű kápolna mellett több más helyiség is.
Az északnyugati külső vár és az attól észak–északkeletre elhelyezkedő kertek és más területek falakkal való elkerítése is ebben az időben készülhetett. Joseph Priami, Pozsonyban szolgáló hadmérnök 1665-ben készített erődítési tervén Vöröskő várát korszerű, olasz rendszerű külső erődítésekkel ábrázolja. Ezek a tervek nem valósultak meg, de a tervrajz megjeleníti a korábban, tehát 1665 előtt megépített, kb. 200x80 méteres kiterjedésű északnyugati külső várat, amely ma is áll, valamint az ennek északi előterében lévő kerteket körülvevő, kis tornyokkal kiegészített, alacsony védőfalakat.
Források:
Jedlicska 1878. 18–26.
Jedlicska 1882. 7–122.
Thaly 1885–1892. III. 436–439.
MVV Pozsony 1904. 43–45, 528–530.
Thaly 1905. I. 65.
Domanovszky 1910. 12–39.
Rákóczi Tükör 1973. II. 203–204.
Fügedi 1977. 212.
Holčík 1980. 112–113.
KMTL 735.
Engel 1996. I. 462–463.
Könyöki 2000. 337.
Erdélyi 2000. 359. 64. jegyz.
Házi 2000. 94–98.
Plaček–Bóna 2007. 94–97.
Tarbay 2007. 18–22.
Feld 2008. 192–193.
Horváth 2009. 88.
Csicsó község Komáromtól 22 km-re, nyugatra található. A település északi szélén áll az egykor erődítettként említett, majd a 19. század elején jelentősen átépített kastély.
Az erődített kastélyt I. Lipót engedélyét követően az 1660-as években építtette Zichy (I.) István gróf. „A falu felső határát mutatós és költséges vár erősíti meg” – írta róla Bél Mátyás, aki a 18. század első felében járt itt. Ipolyi Arnold pedig „egykor vizesárokkal és tornyokkal védett vár”-ként említi.
Mivel az 1764-es árvíz, majd később egy tűzvész során is megsérült, 1776-ban barokk stílusban újjáépítették. A Zichyek egyik fontos rezidenciája lett, Zichy (V.) István pedig a család csicsói ágát is megalapította. Az 1800-as évek elején a kastélyt klasszicista stílusban építették át. Zichy (VII.) István elhunytával (1853) a család férfiága kihalt. Idősebbik leánya, Zichy Mária Terézia kezével a császári és királyi kamarás Waldstein-Wartenberg Nepomuk János gróf szerezte meg. Halála (1876) után egy ideig második felesége, köröspataki Kálnoky Adél Mária viselte gondját a kastélynak és a birtoknak. Ennek második férje, Sabran-Pontevès de Elzéar máltai lovag, francia alezredes lett 1881-től a csicsói kastély ura. Mindketten a kastélyban haltak meg (Sabran-Pontevès 1894-ben, Kálnoky Adél Mária pedig 1905-ben). Csicsó birtokosa ezután Kálnoky Sándor (1888–1965) lett. 1945 után a kastélyt államosították, aztán ideiglenesen általános iskola kapott helyet benne. A leromlott állapotú épület sorsában akkor következett be változás, amikor a Kálnokyak visszakapták a kárpótlási törvény keretében. A család azóta fokozatosan állítja helyre az épületet.
Az 1660-as években I. Lipót várépítési engedélye nyomán emelt erődített kastély kiépítés utáni állapotát jól mutatja egy 1670-es években készült alaprajz és nézeti rajz. Az alaprajzon bemutatott épületrészek jelentős része ma is áll. A négyzetes alaprajzú udvart körülvevő épületszárnyak sarkain egy-egy szintén négyzetes alaprajzú saroktorony ugrik ki a homlokzati síkok elé. Az említett tervrajzon látható a kastélyudvar közepére tervezett főépület, amelynek déli oldalán egy lépcsőházat is magába foglaló torony látható a földszinten hozzá kapcsolódó loggiával. Az udvari kastélyépület délkeleti sarkába egy sokszögletű, hagymakupolás tornyot is terveztek. Ez a napjainkra teljesen eltűnt udvari épület két szint magasságú volt, kivéve az említett lépcsőtornyot, melyet öt szint magasra építettek. A központi épületrészt körülvevő saroktornyos kastélyépület északi, déli és keleti szárnyát beépítették, azonban a nyugati oldalon a kastélyudvart csak egy, a saroktornyokat összekötő hosszanti fallal zárták le, melynek belső oldalához egy kisebb gazdasági épület csatlakozott. Az épületegyüttes befoglaló mérete 62x62 méter volt.
A 18. század második felében többször is megrongálódott kastélyt 1776 után barokk stílusban építették át. 1766-ban a belső (udvari) palotaépületet lebontották, a lakóhelyiségeket áthelyezték a falak menti gazdasági épületekbe. A déli szárnyra emeletet építve alakították ki a dísztermeket.
Napjainkban a 19. század elején történt klasszicista stílusú átépítés következtében kialakult homlokzatot és megjelenést láthatjuk. Ekkor az udvart lezáró nyugati falat a csatlakozó gazdasági épületekkel együtt elbontották. A déli épületszárny és a keleti szárny déli fele jelenleg kétszintes, helyreállított klasszicista épület, déli homlokzatának közepén timpanonos rizalittal. Az északi és keleti épületszárny északi fele egyszintes, kivéve a saroktornyokat, amelyek itt is kétszintesre épültek. Az egész épületcsoport magastetős. Erődítettségnek sem a felszínen, sem az épületeken nincs már nyoma.
Források:
Ipolyi 1859. 57.
Gerecze 1906. 446.
SÚPIS I. 277.
Bél 1996. 245.
Petrovay 2002. 34–36.
Poprád és Igló között, a Szepesi-medence délkeleti részében fekszik Csütörtökhely község. A falu északnyugati szélén található dombháton áll a falu nevezetes temploma, mely körül a 15. században erődítmény készült.
A Szent Lászlónak szentelt templomot a tatárjárás (1241–1242) előtt emelték román stílusban. A mongolok támadása során elpusztult, helyén téglából ugyancsak román stílusú, famennyezetű templom épült. 1402-ben, mivel a hívők száma jelentősen megszaporodott, egyhajós, gótikus templomként építették újjá.
A templom körüli erődítés 1455 nyarán jött létre, amikor a huszita vezérek közt viszály támadt. A huszitizmus egyik fellegvárának számító Szepességben a huszita zsoldosvezér, Giskra János összekülönbözött korábbi hű embereivel, Komorovszky Péterrel, valamint Brcsal és Bartos huszita kapitányokkal, akik Giskra birtokait támadták és Késmárkot a hatalmukba kerítették. Giskra számára Késmárk különösen nagy jelentőséggel bírt, ezért elküldte ellenük Czajka nevű kapitányát harcosaival, és a csütörtökhelyi templomot új támaszpontjaként megerődítette, Hain Gáspár krónikája szerint sáncot is vont köré. Az egymás ellen hadra kelt csehek kérésére Pálóczi László országbíró és Perényi János tárnokmester gyűlést hívott össze Kassára, majd ugyanott nem sokkal később egy Giskra által szervezett összejövetel is létrejött. A tanácskozásokat követően egy időre megbékéltek a felek, de a harcok már a következő évben, 1456 tavaszán kiújultak. Giskra Csütörtökhelyről indult a késmárkiak és Brcsal ellen, ugyanakkor a templomerődítést a védelemre is felkészítette. A szepességi villongások csak a következő év áprilisában zárultak le, amikor V. László király parancsára a huszitáknak Giskra fővezérlete alatt újból egyesíteniük kellett haderejüket a Szilágyi Mihály elleni hadjárathoz. Csütörtökhely erőssége egészen 1462 májusáig huszita kézben maradt. Ekkor Giskra János kiegyezett Mátyás királlyal, és Arad megyei várakért, birtokokért, valamint 25 ezer aranyforintért cserébe átadta megmaradt szepességi városait, várait, így Csütörtökhelyet is.
Nem sokkal a huszita korszak végét követően, az 1470-es években Szapolyai Imre költségén felépült a templomfalhoz csatolt kétszintes, gótikus, Nagyboldogasszonynak szentelt Szapolyai-kápolna. A 12,5 méter hosszú, 5,6 méter széles és 12 méter magas épületet eredetileg temetkezési kápolnának szánták (alsó szintje szolgált volna erre a célra), végül azonban az 1465-ben örökös ispáni címet elnyert Szapolyaiak a közeli Szepeshely Szent Márton-székesegyházának déli oldalán emelt kápolnát választották örök nyughelyül. A hálóboltozatos, gazdagon díszített függőkarzattal, mérműves üvegablakokkal ellátott csütörtökhelyi kápolna a középkori Magyar Királyság gótikus építészetének egyik legkiemelkedőbb alkotása.
1604-ben Bocskai hajdúi, majd 1680-ban Thököly kurucai fosztották ki a templomot. Mellette időközben (1668) kora barokk stílusú kolostor épült a minorita rend számára. 1693 és 1747 között többször javították a templomot, amely ekkor részben barokk elemeket kapott. Ebből az időszakból származik barokk boltozata, a szentély gótikus boltívei azonban megmaradtak. 1869-ben a kápolna, a kolostor és részben a templom is leégett, több mint húsz esztendő múlva állíttatta helyre a hívek adományaiból Alfonz Gmitter lelkész. A templom belső berendezése, leszámítva a gótikus szárnyas oltárt, javarészt a 18. századból való. A templom helyreállításán 1899 és 1901 között Steinhausz László építész is dolgozott.
A középkori eredetű templomot napjainkban is szabálytalan ovális alaprajzú kerítőfal veszi körül, melynek legnagyobb átmérője 58 méter. A kerítőfalon a visszabontások miatt lőrések nem láthatók. A kőfal magassága a templomkert szintjéhez viszonyítva jelenleg 1,5–1,8 méter. A falba vágott kapunyílás a délkeleti oldalon található. A kerítőfal vonalát a déli oldalon megszakítja az itt álló, téglalap alaprajzú, zárt belső udvaros kolostorépület északi sarka. A templomot övező egykori sánc, melyet írott forrás említ, teljesen elpusztult. Ezt valószínűleg a templom tágabb környezetében hozhatták létre, melyre a széles dombhát jó lehetőséget nyújtott.
František Javorský 1969-ben a templom közvetlen közelében, a régi iskola területén elvégzett feltáráskor régi, falazott alapokra bukkant, valamint a 14. és a 16. század közötti időszakból származó pénzérméket és kerámiatöredékeket talált. Ezen leletek egy része a huszita időkhöz köthető.
Források:
Hunfalvy 1856–1864. II. 224–225.
Hradszky 1895. 26.
Horváth 1897. 153.
Hajnóci 1903. 65.
Weber 1905. 35.
Hain 1910–1913. 14.
Tóth-Szabó 1917. 291–293, 326.
Špirko 1937. 93, 112–113.
SÚPIS III. 180–181.
Polla–Slivka 1980. 89.
Balázsik 1993. 184.
Divald 1999. 312.
Nagyszombattól 20 km-re, északra található Dejte község. A régi falurész délkeleti szélén, az ott álló templomtól 80 méterre, délnyugatra emelkedik az egykori vár dombja.
A várat történeti forrás nem említi, régészeti kutatása még várat magára. Területét először Štefan Janšák írta le 1961-ben, aki a dombot őskori halomsírnak vélte. Megemlítette, hogy a helybéliek szerint a török pasa műve lehetett. Szlovák kutatók – Filip Jasso és Alexander Ruttkay – motte típusú várnak tartották. Utóbbi szerint a vár a 13–14. században állt fenn, platóján valószínűleg fatorony állhatott. Hozzáfűzte még, hogy a fontos közlekedési útvonal mellett fekvő falu első ismert tulajdonosa 1258-ban Kemen fia Dénes volt, és ez a nemesi székhely legkésőbb a 15. században megszűnt.
A szabálytalan ovális alaprajzú, mesterségesen emelt földhalom legnagyobb mérete észak–déli irányban 43 méter, kelet–nyugati irányban 34 méter. A domb platójának átmérője 26 méter. A dombtetőn jelenleg a Kármelhegyi Boldogasszonynak szentelt, 1736-ban épült kápolna áll (építtetője a helybéli molnárlegény, Oravec János volt). A kiemelkedés északkeleti részén egy kereszt látható. A domb legkiemelkedőbb pontja az északnyugati oldala előtt elvezető út szintjéhez képest kb. 5 méter magasságú. A dombtetőre annak északi oldala felől vezet fel az út. A felszínen erődítésnyomok nem láthatók.
Források:
Janšák 1961. 293–294.
Ruttkay 1990. 145–146.
Györffy ÁMF IV. 371.
Ruttkay 2007. 281.
Jaššo 2007. 126, 129.
Malacka városától 24 km-re, északkeletre fekszik Detrekőszentmiklós falu. A község északnyugati szélén lévő temető közelében található a fallal kerített, középkori eredetű római katolikus templom. A templom 1718-ban, majd 1745-ben, egy korábbi templom átépítésével kapta mai formáját. Napjainkban az épület egyhajós, szentélye sokszögzáródású, nyugati homlokzatánál torony magasodik. A közelmúltban történt kutatások két rétegben egymás felett falfestményeket fedeztek fel a templomban, melyek restaurálása még várat magára.
A templom körül ma is működő temetőkertet mintegy két méter magas, cseréppel fedett, szabálytalan sokszög alaprajzú védőfal keríti. Keletkezésének pontos ideje nem ismert, feltehetően a 17. században épülhetett. A kerítőfal a déli, az északi és a nyugati oldalon egyenes vonalban egymással szöget bezárva épült, míg a keleti oldalon, követve a terepet, törtvonalú sokszög alakot kapott. A templomkert bejárata a délnyugati oldalon van, ahol egy kis timpanonnal fedett kapunyílás található. A kerített terület északkeleti sarkában egy 7x5 méteres alapterületű, téglalap alakú, magastetős épület áll, a kerítőfalhoz csatolva. Mellette a keleti oldalon mintegy 2,5 méter szélességű átjáró nyílást vágtak a kerítőfalon a múlt században. A falak teljes hosszában, egymástól szabályos távolságra, kifelé szűkülő lőréseket alakítottak ki, a jelenlegi talajszinttől 0,5–1,8 méter magasságban, ami arra utal, hogy az eredeti talajszintet több helyen feltöltötték. A falakkal védett terület kelet–nyugati irányú hossza 55 méter, észak–déli irányú legnagyobb mérete 32 méter.
Források:
MVV Pozsony 1904. 52.
SÚPIS II. 471.
Malackától 18 km-re, északkeletre fekszik Detrekőváralja község. A falutól 1,3 km-re, északkeletre, a Pohanská-hegy kb. 420 méter magas, északnyugati nyúlványán állnak Detrekő várának romjai.
Detrekő királyi határvárként épülhetett, először 1273-ban említik. Ebben az évben, augusztus és október között II. Ottokár cseh uralkodó megostromolta, de Gutkeled nembéli Joakim tárnokmester megvédte az erősséget. 1292-ben a Kőszegiek foglalták el, Vörös Ábrahám vezetésével királyi sereg foglalta vissza. Ezután a forrásokban királyi várként szerepel, a pozsonyi ispánság tartozéka volt. 1385 és 1390 között feltehetőleg Prokop morva őrgróf birtokába jutott, a környék más váraival együtt. Zsigmond király 1394-ben Stiborici Stibornak ajándékozta. Ifjabb Stibor halálát (1434) követően visszaszállt a királyra. Habsburg Albert király 1438-ban Szentgyörgyi (Bazini) Györgynek adta. Ezt követően a Szentgyörgyi grófoké volt, egészen 1543-ban történt kihalásukig. Közben Smitkovszky Henrik kezén is megfordult 1464 és 1466 között, zálogként. 1544-ben Serédy Gáspáré lett, majd 1550-től Eck zu Salm birtokolta, ezután zálogként a Fugger családé. Miután 1561 végén Balassa Menyhért visszatért I. (Habsburg) Ferdinánd hűségére, a király bárói címmel jutalmazta, továbbá 1562-ben 32 000 forintért kiváltotta a Fuggerektől Detrekőt, és Balassának ajándékozta. 1578-ban Balassa Menyhért fia, István, királyi donáció alapján szerzett végleges beiktatást. A Balassákkal sógorságban álló Bakić Péter, mint Detrekő egyik részbirtokosa, 1607. január 27-én éjjel megszöktette és ide hozta szerelmét, Révay Péter asszonyát, Forgách Zsuzsannát. 1641-ben Pálffy Pál nádor vette meg III. Ferdinándtól az időközben a koronára szállt várat a hozzá tartozó uradalommal együtt.
A Rákóczi-szabadságharc során Detrekőt 1705. szeptember végén Ocskay brigadéros kurucai foglalták el, Guido von Starhemberg tábornagy császári serege 1707. július 21-én ostrommal foglalta vissza tőlük. A császáriak ekkor számos kuruc tiszt, köztük Thuróczy Gáspár ezredes feleségét is foglyul ejtették. Ezekben a harcokban a vár jelentősen megrongálódott. 1723-ban épületei tető nélkül roskadoztak, csupán a külső várban lakott néhány cseléd, akiket az uradalmi raktárak őrzésével bíztak meg. A napóleoni háborúk idején fogháznak használták pincéit, lakni már nem lehetett benne.
A vár első építési periódusa a 13. század második felére tehető, amikor az észak–déli irányú sziklás gerincet a felszínt követő, szabálytalan alaprajzú fallal vették körül. Ekkor a vár területe észak–déli irányban 68 méter hosszúságú, kelet–nyugati irányban pedig 18 méter szélességű volt. A déli, keskenyebb várrészbe a 14. század első felében, a falakon belül egy négyszögletes alaprajzú, 10x10 méter külső méretű tornyot építettek, amelynek falvastagsága 2,5 méter volt. Az 5x5 méter belső területű tornyot az ott talált kandalló maradványainak tanúsága szerint elsősorban lakás céljára használták, de feladata volt a keleti oldalánál lévő várkapu védelme is. A 13. századi várfalakon belül, a toronnyal egykorú másik épület a szinte függőleges északkeleti sziklafal legmagasabb pontján épült kisebb torony és hozzá kapcsolódó épületrészek (palota?) lehettek.
A 14. század végétől a 15. század első harmadáig Stibor, valamint fia, ifj. Stibor további jelentős építkezésekkel fokozták a vár védelmét és tették kényelmesebbé lakóépületeit. Ekkor épült a korai várterület északi végében egy újabb palotaépület, amelynek sík födémszerkezete volt. Szintén ebben az időszakban készültek el a 13. századi (belső) vár falaihoz csatlakozó, szabálytalan alaprajzú, 110x40 méter területű külső vár falai. Ez a védőfal a belső vár délkeleti oldalától indulva vette körül a korai vár déli, nyugati és északnyugati terét, így kialakítva a külső vár területét, amelynek kapuja annak délnyugati részén volt. A keleti oldalon a meredek szikla miatt sem lehetőség, sem szükség nem volt egy második védőfal építésére, ezért itt megszakad a külső várfal nyomvonala, és a védelmet továbbra is a 13. századi falak látták el.
A 16. század közepétől itt birtokos Fuggerek tovább korszerűsítették a vár védelmi építményeit. A belső vár délkeleti sarkához egy kör alaprajzú ágyútornyot emeltek. Az ágyútorony építésével egyidejűleg megszüntették a korábban itt lévő várkaput, és a belső vár nyugati falán nyitottak új bejáratot. Az így kialakított új kapuhoz, azaz a belső vár falának külső oldalához egy kapuépítményt toldottak, valamint a belső és külső vár közötti jelentős szintkülönbség miatt egy pillérekkel alátámasztott fa feljárót, rámpát is kellett építeni. A 16. század második felében egy kb. 40 méter hosszú épületet emeltek a külső vár nyugati oldalán, amelynek építéséhez egy szakaszon ki kellett bontani az itteni várfalat. A külső vár délnyugati kapuja elé kiegészítő várfalat építve pedig egy újabb kaput alakítottak ki, amelyet a mellé épített kis, kör alaprajzú torony védett.
A leginkább támadható, hegynyereg felőli déli oldalt 1641 után jelentősen megerősítették. Ekkor építették a külső vár délkeleti sarkához, a korábbi, Fugger-féle ágyútorony előterébe a ma is álló, kb. 15 méter átmérőjű rondellát. A belső vár déli oldala elé, a Fugger-féle ágyútorony délnyugati oldala mellé ágyúteraszt építtettek, amelynek délnyugati sarkát vastag fal kötötte össze a külső várfallal. A külső várból így leválasztott déli várrészhez és a nagy rondellához az új falszakaszon nyitott átjárón keresztül lehetett bejutni. Valószínűleg külső sáncokat és egy ágyúállást is építettek a külső vár déli előterének további védelmére, azonban ezek a főként földmunkával készült előművek nem maradtak fenn. Későbbi jelentősebb építkezések már nem történtek, a kuruc idők után pedig lassan elhagyták az omladozó várat.
Végezetül érdemes megemlíteni, hogy Zdeněk Farkaš szerint Siegbert Heister császári főparancsnok ostromtábora 1706-ban a vártól délre, a kb. 500 méter távolságban emelkedő, 495 méter magas Pohanská-hegyen volt. Bár történeti adata téves (valójában egy évvel később, Starhemberg ostromolta meg a várat, lásd feljebb), a Pohanská-hegy felszínét állítása nyomán terepbejárással 2017 októberében átvizsgáltuk. Úgy véljük, nem kizárható, hogy 1707-ben innen lövették Detrekő falait, a tábor és az ágyúállások nyomai azonban mára elpusztultak. Mindössze egy félkörívben húzódó sáncmaradvány figyelhető meg a Pohanská platójának északi peremén, a magassági pont közvetlen környezetében. Ásatás nélkül azonban nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy ez a császáriak tevékenységéhez köthető, vagy pedig a magaslaton Václac Furmánek által korábban lokalizált, 5 hektár kiterjedésű, késő bronzkori sáncvárnak a maradványa.
Források:
MVV Pozsony 1904. 52–53, 530.
Sörös 1901. 718.
Thaly 1905. I. 118–119.
Soós 1889–1928. XVIII. 36–37.
Bártfai Szabó 1910. 496.
Házi 1917. 32, 42, 63, 70–71.
Varjú 1932. 36–37.
Fügedi 1977. 122–123.
Furmánek–Veliačik–Romsauer 1982. 172.
KMTL 167.
Engel 1996. I. 299.
Könyöki 2000. 89–90.
Plaček–Bóna 2007. 235–238.
Farkaš 2015. 143.
A detrekőváraljai Pálffy-kastély a község nyugati felében helyezkedik el, építésének idején a falu még mintegy 600 méterre, keletre terült el. A nagy középső udvar köré rendeződő négyszárnyas kastélyépület pontos építési dátuma nem ismert. A detrekői uradalmat megszerző Pálffy Pál (†1653) építtette 1641 után. Ugyanezen század végén kis kápolnát is emeltek benne. Később a Pálffyak a malackai kastélyba tették át székhelyüket, ám Detrekőváralja egészen 1919-ig a kezükön maradt. Az első világháború után a kastély és a birtok a csehszlovák államé lett. 1974-től a belügyminisztérium alá tartozó Pozsonyi Állami Levéltár vette használatba, amikor felújították a kastélyt. Elsősorban a járási intézmények és a gazdasági szervezetek archív iratai vannak termeiben elraktározva. A nyilvánosság számára a belépést nem engedélyezik.
A kápolnát a 20. század második évtizedéig használták egyházi célokra, majd főoltárát 1945-ben átszállították a község templomába. A kápolnát ezután évtizedekig raktárnak használták, 2003 után azonban helyreállították.
A kastély legnagyobb mérete északkelet–délnyugat irányban 76 méter, északnyugat–délkelet irányban 72 méter. Bejárata a délnyugati oldalon nyílik. A kétszintes, szabályos alaprajzú épület sarkain egy-egy nyolcszögletű saroktorony áll. A tornyokon eredetileg lőrések készültek, melyek helyére később ablaknyílásokat vágtak. A kastély udvarán régi kút áll. Az épületet valaha árok vette körül, melyet később betemettek. A 17. század végén a kastély nyugati szárnyában építették meg a Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása tiszteletére épült kápolnát. A helyiségeket a 18. század első felében barokk stílusban felújították. Később egyes épületrészeket gazdasági hasznosítás céljából átalakítottak, a 19. században az északi szárnyhoz egy magtárat csatoltak. Az 1970-es évek közepétől állami használatba vett épület jelenleg nem látogatható. A kápolna 2003-tól – ritka alkalmakkor – ismét eredeti funkcióját tölti be. Továbbra is kizárólag az udvar felől lehet megközelíteni, többnyire különleges engedély birtokában, az archívum munkatársának kíséretében.
Források:
MVV Pozsony 1904. 53.
SÚPIS II. 471.
Fundarek 2003. 23.
A Pozsony központjától 8 km-re, északnyugatra, a Morva folyó dunai torkolatánál található dévényi várhegyen a régészeti feltárások szerint az újkőkorban, a bronzkorban és a vaskorban is laktak, de keltákhoz, valamint germánokhoz köthető leletek is előkerültek. A Kr. u. 1. században rómaiak építkeztek itt, majd a szlávok vették birtokba a hegyet és környékét. Ennek bizonyítéka a morva kori templom és néhány egyéb épület alapfala.
Az Árpád-kori vár valószínűleg királyi határvárként épült, történeti források 1271-től említik. 1301-ben Rudolf osztrák herceg elfoglalta, ettől kezdve Dévény vára – akárcsak Pozsony vármegye többi része – osztrák kézen volt, és Tellesbrunni Ottó birtokolta. Ő 1323-ban adta át I. Károly királynak, ezután a pozsonyi ispánság tartozéka volt, és királyi vár 1385-ig. Ekkor Jodok és Prokop morva őrgrófok kezére került, de 1390-ben Zsigmond király visszaváltotta tőlük. Ezután az osztrák Lessel Heringnek adta zálogba, Zsigmond azonban ezt megbánva 1413-ban ostrommal akarta visszavenni tőle. Végül Garai Miklós 1414-ben váltotta ki Heringtől, majd 1419-ben királyi adományt szerzett a várra. 1444 előtt III. Frigyes elfoglalta Garai Lászlótól, ám 1450-ben visszajuttatta neki, és a források szerint még 1457-ben is Garai bírta. A Garai családtól 1459 táján zálog címén, majd 1468-ban Berencsért cserébe a Szentgyörgyi és Bazini Zsigmond és testvérei szerezték meg. Miután a család 1517-ben kihalt, néhány évvel később, 1520-ban Mária királyné lefoglalta. 1527. július 8-án Habsburg Ferdinánd seregének előőrsei átlépték a magyar határt, és hozzáfogtak a Szapolyai János kezén lévő, Bornemissza János pozsonyi várnagy és katonái által védett Dévény ostromához. A vár július közepén megadta magát, a Johann von Katzianer vezette zsoldossereg pedig továbbnyomult az ország belseje felé. Ferdinánd még ugyanebben az évben ecsedi Báthory Istvánnak adományozta a várat, amely a Báthoryaké volt 1605-ig. Martin Bóna adata szerint az erősség 1529-ben ellenállt a törökök egy kisebb seregrészének, amely a Duna bal partján haladt Bécs felé. Mátyás király 1609- ben Keglevich Jánosnak adta zálogba Dévényt, majd 1616. április 12-én ugyancsak őt és feleségét, ludányi Bay Zsuzsannát iktatták a vár birtokába. Időközben azonban Kollonich Szigfried báró is igényt formált rá zálogjogon, ezért Pozsonyban katonákat toborzott, és kapitánya, Kamper György oldalán, 1616. május 24-én megjelent Dévény falai alatt. A helybéliek is csatlakoztak hozzájuk, majd felvonultak a várba és harc nélkül birtokba vették. Rövidesen azonban Collalto Rambold és Somogyi Mátyás ezredesek megérkeztek csapataikkal a vár visszavételére, mire Kollonich elmenekült. Keglevich is visszatért és bosszút állt a falubelieken hűtlenségükért.
Bethlen Gábor serege 1620-ban foglalta el az erősséget. Miután Buquoy császári tábornok néhány csapattal átkelt a Morván 1621. február 22-én, Erdődy Zsigmond katonáinak segítségével sikerült visszafoglalnia a várat. A nikolsburgi béke (1621) Dévényt II. Ferdinánd császár kezére juttatta. Nem sokkal ezután a Palocsai család bírta zálogként. Miután Pálffy Pál a Palocsai családnak kifizette a várat terhelő zálogösszeget, 1635-ben királyi adományt szerzett rá. 1683-ban a Bécs ellen vonuló török sereg sikertelenül próbálta elfoglalni. A Rákóczi-szabadságharc időszakában Dévény nem került kuruc kézre (bár Ocskay László 1705. augusztus végétől ősz közepéig ostromzár alatt tartotta). A Pálffy család ritkán tartózkodott itt hosszabb ideig, Dévénynek elsősorban gazdálkodási, igazgatási központként volt még némi szerepe. Az őrség nélkül hagyott, pusztulófélben lévő várat 1809-ben Napóleon Bécs felé visszavonuló katonái szállták meg, majd falait a békekötés ellenére felrobbantották. A vár feltárása és helyreállítása már a két világháború között megkezdődött, és ezután több megszakítással zajlott, végig a 20. század során. Napjainkban már a helyreállított vár fogadja a látogatót.
A Duna és a Morva folyók összefolyásának keleti oldalán emelkedő hatalmas sziklatömb stratégiai helyzetét többször felhasználták a történelem folyamán. A ma fellelhető romok között, a mai középső vár területén római kori épületek maradványai kerültek elő, de az 1. századi dévényi római jelenlétet tárgyi leletek is bizonyítják.
A Morva Fejedelemség korából (9. század) több maradványt találtak a kutatások során. Megállapították, hogy ebben a korban árokkal és sánccal védték az itteni települést, amelynek egyik része a hegygerinc peremén húzódott, végig a Duna felett. A várhegy délkeleti részén feltárták egy háromkaréjos szentélyzáródású, 9. századi templom romjait. Ezenkívül több, egyhelyiséges, földbe mélyített lakóépület maradványai is előkerültek.
A magyar honfoglalás eseményei során ez a település elpusztult, azonban a falucska rövidesen újraéledt, és az említett templom pusztulása után, a 11. században egy rotundát építettek a korábbi templom közelében. Köré temetkeztek a várhegy északkeleti lejtőjén lévő település lakói a későbbi vár felépítéséig.
A középkori vár a 13. század második felében kezdett kiépülni. Először a nyugati sziklamagaslaton építették fel a szabálytalan, rombuszhoz hasonlító alaprajzú várat, amelynek befoglaló mérete 33x25 méter volt. Ennek a belső várrésznek a területén több újkori átalakítást végeztek, amikor emlékművet és kilátót építettek a 19. század végén, ezért az itt feltételezett egykori lakótorony nyomai ma már nem láthatók. A 13. század végéig a vár északkeleti oldalához egy alacsonyabb szinten tört vonalvezetésű várfalat építettek, ezzel kialakítva egy közel félkör alaprajzú, kisméretű várudvart. Ezen az udvaron keresztül vezetett az út a felső várhoz.
A 14. század vége körül további külső falazatok épültek a vár északi és északkeleti oldalán, amelyet egy négyszögletű torony erősített a várszikla északkeleti lejtőjén. A felvezető út a toronyba épített kapun keresztül vitt a fölötte elhelyezkedő, félkör alakú udvarba. Az ekkor épült északi várfal nyugati végénél egy befelé nyitott, négyszög alaprajzú tornyot emeltek.
A vár további jelentős kiterjesztése a 15. század elején történt. Ekkor a felső vár keleti oldala előtti sziklaárkot mindkét oldalán kifalazták, majd ettől kelet–délkeleti irányban egy háromszöghöz hasonlító alakú területen épült ki a középső vár. Ennek délkelet felé emelkedő részén, a sziklás hegygerinc Duna fölé emelkedő végén palotaépületet emeltek, amelynek déli irányba néző várfalát egy félkör alaprajzú torony erősítette. A palota délkeleti oldalán félköríves védmű kapott helyet. A középső vár bejárata a várrész északkeleti kiszögellésénél volt, ahol a farkasvermen átvezető híd és a várkapu védelmére egy nagyjából észak–déli irányú várfalat, valamint annak északi végénél egy félkör alaprajzú védőtornyot építettek. A 15. század első felében a középső vár udvarának legalacsonyabban fekvő részében kutat készítettek.
A 15. század közepén elkezdték a nagy kiterjedésű alsó vár sáncfalainak kőfallá történő átépítését, amely a század végére még nem készült el, és az építkezést 1500-ban leállították. Ekkor az alsó várnak három kapuja volt, ezeket egy-egy kettős, félkör alaprajzú toronyból álló kapuvédmű erősítette. Az alsó vár őrsége részére egy külön épületet emeltek az északkeleti kapu közelében, amelyet azonban alig használtak.
A következő évszázadban a középső vár bejáratának védelmére korábban épített, észak–déli irányú várfal nyugati oldalához egy reneszánsz palotát emeltek, amelynek földszintjén boltíves helyiségek sorakoztak. A 16. században fokozódó török veszély miatt a vár erődítéseit is kiegészítették, megjavították, illetve újakat építettek. Ekkor készültek a felső vár déli oldala alatti sziklanyúlványokon emelt várfalak, a déli kiszögellésre emelt sokszögletű kis védőtorony (Szűz- vagy Apáca-torony), a várszikla délkeleti oldala alatti várfal, valamint a vár alatti parti út lezárására a nyugati oldalon épült félkör alaprajzú, tömör torony és a sziklához csatlakozó rövid várfalszakasz, rajta egy kapuval. A felső vár északi oldala elé egy szikla kiszögellésére ötszögletű bástya készült ugyancsak a 16. században, amely az alsó vár északnyugati falához csatlakozott.
A következő építési szakaszban, a 17. században új gazdasági épületeket húztak fel a vár területén. Ekkor, a 17. század első felében készült a középső vár délnyugati fala mentén emelt, kb. 60 méter hosszú, több helyiségből álló épület is.
1809-ben a francia csapatok a még álló épületeket felrobbantották. További átalakítások történtek a felső vár romjai között, amikor a millenniumi emlékmű alapozási munkáit végezték.
Források:
MVV Pozsony 1904. 53, 531–532, 679.
Thaly 1905. I. 63.
Pelz 1914. 497.
Demkó 1914. 436.
Takáts 1914. 4.
Haiczl 1933. 31.
Fügedi 1977. 123.
KMTL 167–168.
Engel 1996. I. 300–301.
Könyöki 2000. 91-93.
Plaček–Bóna 2007. 102–107.
Dyczek–Harmadyová–Kuttner–Lemke–Rajtár–Recław–Schmidtova–Schwarcz–Szabó–Visy 2008. 76–77.
Szilágyi 2009. 235.
Pozsony központjától 10 km-re, északnyugatra, a Morva folyó bal partján fekszik Dévényújfalu község. A település déli szélén, a folyópart fölé emelkedő, 209 méter magas, „Nad Lomom” elnevezésű sziklás dombon található a főként a 9–10. században használt, szláv eredetű vár maradványa.
A várat írásos források nem említik. A várterület középső részén kialakítandó víztározó, valamint a vízvezeték kiépítésekor 1962–1963-ban hitelesítő ásatással, három kutatóárok megnyitásával átvizsgálták a sáncot, illetve a sáncvár területét. Ennek során megállapították, hogy az erődített telep a 9–10. és a 14–15. századból származik. Az erődítéstípus – kőfal és faszerkezet – a 9–10. századi szláv erődítésekre jellemző. Ebből a korszakból felszínre került két fából készült lakóhely (blokkház, gerendaház) maradványa három kemencével, két őrlőkő, agyagból és kőből készített tárgyak, vaseszközök és cserepek. A lelőkörülmények arra mutattak, hogy az erődítmény és a lakóhelyek leégtek. A késő középkorból származó legérdekesebb lelet egy négyhegyű vassulyom („Fußangel”) volt. Ez az időszak feltehetőleg a husziták itteni jelenlétével függhet össze.
A várba vezető régi út az északnyugati oldal felől kanyarodott be a vár belterületére, ez részben ma is megfigyelhető. A várhegy nyugati oldalát kőbányászat pusztította el, középső részén víztározó épült, a várdomb északi részébe borospincéket vájtak. Mindez jelentősen átalakította területét. Az enyhén ovális alakú sáncvár az ásató Ľudmila Kraskovská által közölt felmérés szerint kb. 120–125 méter átmérőjű volt.
Az egykor kőből és gerendaszerkezetből épült védősánc a legjobb állapotban a keleti és északkeleti oldalon maradt meg. A feltárások tanúsága szerint a hajdani sáncmű magassága 225 cm volt, szélessége elérte az 5 métert. Külső falát szárazon rakott kövekből építették fel mintegy 150 cm szélességben, belső oldalához rácsos gerendaszerkezetet készítettek, ennek közeit kőtörmelékkel, helyenként homokkal töltötték ki.
Források:
Kraskovská 1966. 147–165.
Ruttkay 1975. 134.
Štefanovičova 1987. 344.
Pöstyéntől 8 km-re, északkeletre, a Vág bal partján fekszik Ducó község. A falutól délre emelkedő dombnyúlvány déli, legmagasabb pontján, a Vág völgye fölött kb. 70–80 méter magasan helyezkedik el a vár, kb. 5000 négyzetméternyi területen. Történeti adatok nem maradtak fenn róla, felszínén Alexander Ruttkay 1968–1972 között és 1975-ben végzett régészeti feltárást. A vár sánca legkorábbi formájában késő bronzkori, tehát már az őskorban is erődített telep volt itt. Középkori fennállásával kapcsolatosan három periódus különbözethető meg.
Az első fázist Ruttkay a 9. század második fele és a l0. század közepe közötti időre datálta. A leletek (cserepek, két nyílhegy, egy kengyel töredéke) ipari vagy gazdasági tevékenységre nem utaltak, azaz inkább adminisztratív és katonai jellegű helyként működhetett. Cölöpszerkezetű („paliszád”) sánc védte, külső árokkal. A sánc rekonstruálható volt, készítésekor valószínűleg az őskori sáncot használták fel. A belső területet cölöpsorokból készült falakkal három fő részre osztották profán, illetve szakrális rendeltetéssel: kettőben egy-egy gerendaházat tártak fel, az egyik többosztatú volt, kőből épített tűzhellyel. A harmadik elkerített részben rotunda maradványaira bukkantak, körülötte 23 sírt tártak fel. Az ásató szerint utóbbiak feltehetőleg az itt állt udvarház tulajdonosának és fegyveres kíséretének sírjai lehetnek. A sírgödrökből lószerszámok, harci eszközök kerültek elő.
A második fázis Ruttkay véleménye szerint a 10. század közepétől számítható: ekkor, a magyar állam kialakulása során a „nagymorva udvarház” elveszítette funkcióját. A telep azonban a hegytetőn tovább élt, erre mutat a nagy kiterjedésű temető a 10. század második fele és a 14. század első fele közötti időből (ebből az időszakból több mint 1300 sírt tártak fel). Ez a temető kezdetben a rotunda körül helyezkedett el, később már jóval nagyobb térségre terjedt ki. A 11–12. században az igazgatási központ talán a közeli Hrádok község volt, majd a 13. századtól Temetvény váruradalma lett.
A harmadik fázist a felső rétegekben talált 15. századi leletek jelentik. Ezek arra utalnak, hogy ekkor rövid, de intenzív használatban volt a vár területe. A maradványok alapján felszíni gerendaházakra lehetett következtetni. Ebből az időből változatos leletanyagot találtak, sok érem is előkerült. Az erősség területét ebben az időszakban is cölöpszerkezetű sánc kerítette. Ruttkay feltételezi, hogy Ducó vára ekkor (1460–1465 között) a cseh husziták kezében volt. Amikor Nagykosztolány mellett a husziták vereséget szenvedtek a magyaroktól, az egyben Ducó huszita korszakának végét is jelenthette.
A kb. 120 méter átmérőjű területen elhelyezkedő erődítményt az északi és északkeleti oldalon mesterséges árok és ennek belső oldalán sánc választja le az addig emelkedő dombháttól. A napjainkban is belső oldalán kb. 2 méter, külső oldalán pedig 6-8 méter magasan álló sánc tetején a feltáró régész gerendafal nyomait találta meg. A sánc külső oldalán készült, kb. 20 méter szélességű árok részben szintén fennmaradt. A nyugati, a déli és a keleti oldalon sáncokat nem építettek a hegy meredeksége miatt.
A cölöpsorokkal három részre osztott 9–10. századi várbelső az ásatást követő helyreállítás nyomán jól megfigyelhető. A keleti részben az ott feltárt gerendavázas épületek helyreállított alapjait és a tűzhelyek helyét mutatják be. A déli várrészben a 10–11. századi rotunda alapfalai láthatóak. A nyugati várrészben egy nagyméretű, kb. 20x8 méteres épület maradványait találták meg a jelenlegi felszín alatt. A hajdani paliszádfalak egy részét, főként a déli és a keleti–északkeleti oldalon, bemutatásképpen újraépítették.
Források:
Ruttkay 1975. 140–142.
Ruttkay 1976. 190–196.
Ruttkay 1989. 64.
Ruttkay 1989–1990. 89–101.
Ruttkay 1998. 410–416.
Szilágyi 2009. 246.
Pozsonytól 15 km-re, keletre, a Kis-Duna jobb partján fekszik Éberhárd község. Központjában, a településen átvezető 510-es autóút déli oldalán egykor középkori vár állt, helyén ma klasszicista stílusú kastélyt találunk.
A vár 1344 után épült, Fügedi Erik szerint a Szentgyörgyi család idősebb szentgyörgyi ága emeltette. 1390-től említik történeti adatok, ekkor Zsigmond király adománya révén a Szentgyörgyiek nemzetségéből való Péter birtokolta. A szentgyörgyi-ág 1438–1439 fordulóján kihalt. Birtokaikat 1439-től a másik ág szerezte meg, amely két részre osztva ifj. bazini és ifj. szentgyörgyi családként lakta tovább a várat. 1446-ban, a család osztályakor György és fiai kapták meg. A Szentgyörgyi és Bazini grófoké volt még 1509-ben is. A Szentgyörgyi grófoktól 1510-ben Sárkány Ambrus vette zálogba. 1520-ban Balassa Ferenc volt a zálogbirtokosa, 1534-ben a Sárkány család kezén volt. I. Ferdinánd király 1545-ben zálogba adta Mérey Mihálynak, aki később örökadományul is megkapta. A 16. század második felében a Mérey családé (1564. szeptember 20-án Mérey Mihály nádori helytartó a várban állított ki oklevelet).
A 17. század elején az Illésházyak birtokolták, majd a Viczay családé lett. Viczay János özvegye, Héderváry Katalin 1670-ben az ellen tiltakozott, hogy a részben rommá lett Éberhárd várába és tartozékaiba Maholányi Jánost és társait beiktassák. Nem sokkal később Szelepcsényi György (1595–1685) kalocsai, később esztergomi érsek szerezte meg, aki 1677 körül átépíttette a várat. Ezután az Ebergényi, majd a Zitkovszky és Jeszenák családok következtek a birtoklásban. A 19. század elejétől (1810-től) az Apponyiaké, pontosabban Apponyi György (1780–1849) tulajdona. Fia, ifj. Apponyi György (1808–1899) építtette át a kastélyt, és itt is halt meg. A 20. században az épület falai között mezőgazdasági szakiskola kapott helyet.
A középkori vár elrendezéséről és egyes épületrészeiről egy 1412. február 3-án keltezett felosztásból tájékozódhatunk. A napjainkban már nyomaiban sem látható középkori várépület eredetileg két toronyból és egy alápincézett épületből állt, emellett a várban gazdasági épületek („pince, istálló, kamra”) kaptak helyet. A leírás megemlít még egy kaputornyot is, valamint azt, hogy a várat vizesárok vette körül. Az erősség jelentősebb átalakításáról nincsenek adatok egészen a 17. századig, amikor 1677 körül Szelepcsényi György négyszárnyas, késő reneszánsz kastéllyá építtette át. A keleti oldalon lévő várkápolna is ekkor készült.
A ma látható klasszicista épületet az Apponyiak emelték a 19. században. Az eredeti középkori állapot egyetlen emléke a kastélyt ma is övező nagyméretű vizesárok, melybe egykor valószínűleg a közeli Kis-Duna-ág vizét vezették.
Források:
MVV Pozsony 1904. 56–57, 532.
Demkó 1914. 441.
Závodszky 1922. 187, 256, 304, 309.
Fügedi 1977. 128–129.
Engel 1996. I. 307.
Könyöki 2000. 98.
Házi 2000. 274–275.
Plaček–Bóna 2007. 201–203.
Érsekújvár 100 km-re Pozsonytól, a Kisalföld északi részén, a Nyitra folyó partján található. Erődítménye a Magyar Királyság történetében a 16. század közepétől kiemelt jelentőséggel bírt.
Esztergom 1543. évi török elfoglalásával katonailag rendkívül fontos város és vár került oszmán kézbe. A Duna és a Garam összefolyásának közelében jó átkelőhely volt a Dunán, de Esztergom igazi fontosságát az adta, hogy az akkor már török kézen lévő Buda várának esetleges ostromához a Dunán szállítandó hadiszereket itt, Esztergomnál lehetett hatékonyan megállítani.
Az esztergomi vár elfoglalása után Várdai Pál esztergomi érsek (1526–1549) az érsekséget és a káptalant Nagyszombatba költöztette. Két évvel később, az 1545. november 10-én megkötött békeszerződés biztosított lehetőséget az érseknek, hogy megmaradt birtokai és az egész nyugati Felvidék védelmére egy új várat építsen. Ez a vár Komáromtól északra, Nyitra városától délre, a Nyitra folyó bal partja közelében épült fel. Pontos helyével kapcsolatban Matunák Mihály így ír: „az első erősség… Nyárhíd alatt, a Nyitra bal partján, közel az Esztergomból Pozsonyba vezető országúthoz” állt.
A vár, amely egy a korban szokásos, egyszerű téglalap alakú palánkvár volt, négy kis sarokbástyával, nagyjából a folyó Komárom és Surány (Nagysurány) közötti szakaszán épült meg. Első kapitányának Zoltay Lőrincet nevezték ki, akinek feladata az erre irányuló török portyák elleni közdelem volt. Az Újvár nevet kapott erősség építéséhez Várdai Pál érseknek kölcsönöket kellett felvennie, hiszen birtokai egy részének elvesztésével jövedelmei megcsappantak, és Újváron kívül még két további vár (Drégely és Ság) fenntartásáról is gondoskodnia kellett. Várdai 1549-ben bekövetkezett halála után I. Ferdinánd király utasította az érseki kormányzót, hogy továbbra is tartsa fenn az említett három erősséget. Újvár építése 1551-ben tovább folytatódott, majd a következő évben új fegyvereket és ellátmányt is kiutaltak részére. A következő évben, 1552-ben az érseki várak közül elesett Drégely és Ság is, így immár csak Újvár gyengén felszerelt palánkja maradt az új érsek, Oláh Miklós (1553–1568) birtokában, aki 1554-ben hozzáfogott Újvár felújításához, a palánkok és vesszőfonások kijavításához, valamint új felszerelést és fegyverzetet is odaszállíttatott. Az erődítési munkák 1556-ban is folytatódtak. A következő esztergomi érsek, Verancsics Antal (1569–1573) is sokat törődött az előnytelen fekvésű palánkvár karbantartásával. Az 1571-ben folytatott és 1573-ban befejezett építkezések ellenére Újvár továbbra sem számított korszerű erősségnek. Kis mérete miatt csak kevés katona állomásozhatott benne, nagyjából 150-180 lovas és gyalogos adta a vár őrségét. Verancsics 1571-ben a királyi biztosokkal együtt szemlét tartott Újváron. Már ekkor szóba került egy új, korszerű vár építése, amelynek ki is jelölték a helyét a Nyitra jobb partján, de az építkezést még nem kezdték meg.
Félő volt azonban, hogy az újvári palánkvár minden javítgatás ellenére sem lesz képes sokáig ellenállni a török támadásoknak, ezért néhány évvel később nekifogtak az új erődítés felépítésének, nem messze a bal parti palánktól, de a Nyitra jobban védhető jobb partja közelében. Az építkezés javarészt a morva rendek pénzéből valósult meg 1579 után, és a legvalószínűbb, hogy csak 1580-tól kezdődött el. Bár 1580 augusztusában már katonaság is állomásozott itt, ekkor még nem volt teljesen készen az új erőd, amely később az Érsekújvár nevet kapta. Matunák Mihály leírása szerint a korábbi palánkvár egészen 1583-ig használatban maradt, ugyanis ekkor fejezték be teljesen Érsekújvár erődjének építését, bár már 1582. október 2-án felavatták.
Ezzel szemben Domokos György közlése szerint a régi vár bontása már 1581-ben elkezdődött, ami arra utal, hogy az új erődítmény ekkorra védhető állapotba került. Érsekújvár első kapitánya egy morva származású katona, Friedrich von Žerotin lett, azonban nem sokkal később – valószínűleg 1581 második felétől – Ferdinand Samaria töltötte be ezt a tisztséget.
Az új vár Gyorok falu határában épült fel, korszerű várépítészeti elvek és tapasztalatok alapján. Martin Bóna leírása szerint a 27 hektár területű erőd tervezési munkáit Ottavio Baldigara testvére, a szintén Habsburg szolgálatban álló Giulio Baldigara végezte 1567 és 1571 között. Az is valószínűsíthető, hogy az eredeti tervek javításait és korszerűsítéseit már Ottavio Baldigara készítette el, ugyanis számos erre utaló jelet lehet felfedezni a várat ábrázoló, 1583 előtt készült tervrajzon, amely az akkor még el nem bontott korábbi Újvárat is ábrázolja. Mintaként talán a korabeli itáliai erődvárosok, Torino és Palmanova szolgáltak. A szabályos hatszög alaprajzzal, sarkain ötszögletű olaszbástyákkal tervezett vár egyik alaprajzára 1580. június 12-ei dátummal rávezették, hogy azt az uralkodó és Ernő főherceg jóváhagyta. A vár építési munkálataiba 1580 májusától kezdve kapcsolódott be Bernardo Magno és Ottavio Baldigara, a neves itáliai várfundáló mester, amikor az építési helyszínre utaztak. Baldigarát azonban rövid idő múlva, már júliusban visszarendelték a győri vár építéséhez, míg Magno a jelek szerint Érsekújváron maradt. Baldigara a későbbiekben visszatért Érsekújvárra, ahol az építkezés irányítása mellett a szervezési munkákkal és pénzügyekkel is foglalkoznia kellett.
Az itáliai mintára tervezett erődváros sakktábla-szerű utcahálózattal, négyzetes főtérrel épült meg. A főtéren kaptak helyet a legfontosabb épületek, az érsek palotája, a várkapitány háza és a templomok is. Először a katolikus templom készült el 1584-ben, majd evangélikus és kálvinista templomokat is építettek 1595 előtt. 1590-re nagyrészt befejeződött a vár belső területének kiépítése.
Baldigara a bástyákat a kor erődépítészetének megfelelő módon, a költségeket kímélve alakította ki. A viszonylag kis méretű bástyák szárnyainak egy részét hátravonva fülesbástyákat építtetett, azonban a hátravont szárny szűk volt, így nem adott lehetőséget a szomszédos bástyák homlokvonalának pásztázására, szerepe főként a jelentős hosszúságú kurtinák oldalazó védelmére szorult. Valószínűleg azért tartották ezt fontosabbnak, mert a korban szokásos hosszú kurtinákra nehezedett a támadások fő súlya. A bástyák és egyéb védművek Baldigara leírása szerint az idő szorítása és a pénz hiánya miatt elsősorban földből készültek, azonban az alapozást és egyes falrészeket kőből falazták fel. A várat árokkal vették körül, amelybe a Nyitra vizét vezették. Hat bástyájának a következő neveket adták: Forgács-, Zserotin-, Frigyes-, Császár-, Ernő- és Cseh-bástya. A várnak két kapuja volt, az Esztergomi- és a Bécsi-kapu. A bástyák homlokvonalának hossza 34–35 bécsi öl (64,3–66,2 méter), a bástyaszárnyak hossza 16 öl (30,2 méter), a kurtinák hossza 80 öl (151,2 méter) volt.
A fennmaradt 1583-as rajz tanúsága szerint Érsekújvár építésénél a várárok külső oldalán tervezték a korabeli Magyarországon még ritkán alkalmazott vársíkot és fedett utat lőpadokkal. Azonban ezek megépítése még sokáig nem készülhetett el, hiszen Houfnagel 1595-ös metszete csak egyszerű vizesárokkal és az azon átvezető, két felvonóhidas fahíddal ábrázolja a várat.
Pálffy Miklós 1588-ban vette át a várkapitányi tisztséget. Érsekújvár 1589-től a Bányavidéki Főkapitányság székhelye lett, amely része volt a török ellen megszervezett végvidéki főkapitányságok rendszerének.
Esztergomot az 1595. évi keresztény visszafoglalása után a törökök 1605-ben újból elfoglalták. Érsekújvár szerepe és fontossága – mint Esztergom ellenerődjéé – ismét felértékelődött. Az itteni katonaságot az érsek, a király és a morva rendek fizették 1622-ig, ekkor a király felmentette az érseket ebbéli kötelessége alól.
A vár első ostroma 1605. augusztus 29-én kezdődött, amikor a Habsburg-ellenes felkelést vezető Bocskai István hadai és az azokat segítő egri Szinán pasa serege megérkezett falai alá. Az ostromlókhoz később az Esztergomot ismét elfoglaló Lala Mehmed is csatlakozott. Nem sokkal később, október 17-én elfoglalták Érsekújvárt, de azt a megegyezés szerint csak a Bocskai hadait vezető Rhédey Ferenc és a segítségére siető Homonnai Drugeth Bálint emberei vették birtokukba. Érsekújvár egy évvel később, az 1606. június 23-án megkötött bécsi béke értelmében került vissza a Habsburg uralkodó birtokába 1607. február 11-én. 1613-ban Rudolf Tiefenbach lett az új várkapitány. Működési ideje alatt, 1614-ben történt meg a vár kijavítása.
A következő várfoglalás harcok nélkül ment végbe 1619-ben, amikor a protestáns Bethlen Gábor erdélyi fejedelem a cseh rendekkel szövetkezve csatlakozott a harmincéves háború hadműveleteihez. Bethlen vezére, Széchy György erdélyi csapataival jelent meg Érsekújvár alatt, majd tárgyalások útján szerezte meg a várat a királyi helyőrségtől. A várat 1619-ben Bucquoy császári tábornok sikertelenül ostromolta. Érsekújvár csak 1622-ben, a nikolsburgi béke rendelkezései alapján került ismét Habsburg ellenőrzés alá.
A harcok és megszállások mutattak rá az erődítések megerősítésének szükségességére. Feltehetően ezután épültek fel a már korábban is tervezett külső védművek. Először a vársík és a kapukhoz vezető hidak előtti kisebb ravelinok készültek el. Egy 1653-ban készült metszet már ábrázolja a kurtinák elé épített további ravelinokat, amelyeket külső homlokoldalukon is vizesárok kerített. A pajzsgátak megépítése miatt átalakították a vársíkot, a fedett utakat, ahol megfelelő gyülekezőhelyeket, fegyvertereket is kiépítettek. A vár belső területén is építkezések folytak, 1626 és 1631 között épült meg a ferences kolostor.
Az átépítések után következett be az 1663. évi török ostrom. A védművek még nem voltak teljesen készen, a bástyák közül csak hármat sikerült teljesen befejezni. A külső védművek is csupán részben készültek el. Az erődítményt körülzáró török seregek 1663. augusztus 16-án kezdték meg a vár ostromát. Hosszas lövetés, ostrom, aknaharc után szeptember 25-én Forgách Ádám kapitány feladta Érsekújvárt. A törökök bevonulását követően az első török parancsnok Kurt pasa lett, aki az érseki palotába költözött. A következő várparancsnok Kücsük Mehmed volt, egészen 1670-ig. Az ostromot vezető Köprilizáde Ahmed nagyvezír az ostrom után azonnal intézkedett a vár kijavításának ügyében, azonban a törökök nem emeltek új védműveket. Az oszmánok Érsekújvár központtal új vilajetet alapítottak, amely 1685-ig állt fenn. A hódítók a vár templomait mecsetté alakították és a váron kívül egy új külső várat építettek, amelyben épületek is álltak.
A törökök 1667-ben ismét megerősítették és kijavították a bástyákat. Lotharingiai Károly 1683. június 6-ától kísérletet tett a vár visszafoglalására, de röviddel később abbahagyni kényszerült az ostromot, majd Bécs védelmére sietett. A vár végleges visszafoglalására csak 1685-ben került sor. Július 7-én kezdődött meg a vár körülzárása és ostroma. Lotharingiai Károly seregéhez rövidesen csatlakoztak a bajorok és a lüneburgiak. A 43 000 főnyi ostromló sereg az ostromárkok és ágyúállások elkészítése után a Forgách- és a Cseh-bástyánál indította meg támadását. Elhúzódó ostrom és tüzérségi harc után, augusztus 19-én sikerült visszafoglalni a várat.
A bécsi Haditanács 1686-ban Elias van Lennep holland építőmestert bízta meg az ostromban megsérült vár kijavításával. Még mielőtt befejezhették volna az építési munkálatokat, Rákóczi kurucai Bottyán János vezetésével egyheti ostrom után, 1704. november 16-án birtokba vették az erődöt, foglyul ejtve a várparancsnokot, Heinrich Axmann alezredest. A fejedelem előbb Ebeczky Imre brigadérost, majd 1707 tavaszán Berthóty István brigadérost nevezte ki a vár parancsnokává. 1706-ban Érsekújvár lett az alsó-magyarországi főkapitányság székhelye, ahol jelentős fegyvertárat és egyéb raktárakat rendeztek be. Innen irányították a Vág-vidéki hadműveleteket, és többnyire innen biztosították a dunántúli kuruc csapatokkal való összeköttetést is. II. Rákóczi Ferenc Jean-François de Rivière francia hadmérnök ezredest bízta meg a vár kijavításával és korszerűsítésével. Rivière a vizesárok belső falát (escarpe) kifalaztatta, kijavíttatta a glacist és a fedett utakat, a vársík (glacis) előtti ártér vízellátását szabályozta, valamint új ravelineket is épített a kurtinák elé. A váron belül, a bástyákon szertárakat és raktárakat építtetett. Elkezdték egy váron belüli aknarendszer munkálatait is, azonban ez abbamaradt a talajviszonyok nehézsége miatt. A váron kívüli, de a várhoz tartozó malom védelmére pedig egy külső védművet építettek.
A trencséni csatavesztést követően, 1708 őszén Berthóty István még sikerrel verte vissza Heister császári tábornagy háromhetes ostromát, de a város 1709-től már elszigetelten állt a frontvonalak mögött, s a császáriak 1709-ben többé-kevésbé körülzárva tartották, nagy nehézséget okozva az őrség ellátásában. Érsekújvár felmentését célozta volna Rákóczi utolsó támadó hadjárata is 1710 januárjában, amely azonban a romhányi vereséggel végződött. Újvár védői még így is hosszú hónapokig ellenállást tudtak kifejteni, és 1710. január 3-án a vár főterén fejezték le az áruló Ocskay László egykori brigadérost, akit Jávorka Ádám fogott el két nappal korábban. Ugyancsak Érsekújvárról hajtott végre nagyobb szabású zsákmányszerző támadást Esterházy Antal tábornagy a tavarnoki és bossányi császári raktárak ellen 1710. február 8–13-án az utánpótlás biztosítására. Esterházy távozása után Károlyi Sándor látta el élelmiszerrel a helyőrséget március végén – április elején, és ő iktatta be a Rákóczi által kinevezett két új parancsnokot, Nagyszegi Gábor generálist és Ordódy György brigadérost is.
Miután az Udvari Haditanács a vár elfoglalását tűzte ki célul, júliusban Heister és Pálffy tábornagyok egyre szorosabb gyűrűbe fogták a várat, megtették az ostromhoz szükséges előkészületeket, és a váron kívüli malmot lerombolták. Az élelmiszerhiány miatt az őrség egy része átvágta magát az ostromgyűrűn, a visszamaradt védők pedig – miután Heister átmenetileg eltávozott – augusztus 17-én előzetes kapitulációs egyezményt kötöttek Pálffy Jánossal. Kötelezték magukat, hogy ha a hónap végéig nem kapnak segítséget, átadják a várat. Rákóczi utánpótlást nem küldhetett, de egy kisebb kuruc egység visszatért, letartóztatták a kapitulációt szorgalmazó Ordódy brigadérost, Nagyszegit pedig további ellenállásra szólították fel. A visszatérő Heister erre Budáról, Pozsonyból és Győrből hozatott lövegekkel megkezdte a módszeres ostromot, mire a védők szeptember 23-án – a Pálffyval kötött megegyezésnél kedvezőtlenebb feltételekkel – kapituláltak, s másnap átadták az erősséget. (A vár átadása körüli huzavonát Pálffy később, a szatmári békealkudozások idején, a kurucok megbízhatatlanságának példájaként emlegette.) A váron további építkezéseket már nem végeztek, és a bécsi Haditanács elhatározta lebontását, amelyet 1724–1725-ben végrehajtottak. A teljesen elbontott erődből csak a délkeleti Forgách-bástya területe maradt meg, ahová 1779-ben egy barokk kálváriát építettek.
A vár délnyugati sarkában lévő, egykori Cseh-bástya területén 1990-ben Alexander Krásny végzett részleges ásatást, amely főleg kerámia- és csontleleteket eredményezett, felszínre került vármaradványokról az ásató nem tett említést.
Ján Tirpák és Ivan Cheben 2005-ben georadaros vizsgálatot végeztek a Forgách-bástya és az összekötő sánc területén, valamint a vizesárok helyén. A föld alatt felhalmozódott nagymennyiségű kőtörmelék miatt azonban nem lehetett egyértelműen azonosítani a bástya nagyobb falszakaszait. Maradványainak behatóbb vizsgálatához régészeti ásatásokra lesz szükség.
Források:
Balás 1888. 199–223, 209–212, 429, 448–449, 463.
Matunák 1896. 338–341.
Matunák 1897. 102, 107–108.
Matunák 1901a. 3, 16–17, 43, 60–61, 82–83, 94.
Pataki 1931. 125.
Bánlaky 1928–1942. XVIII. 806–813.
Csorba 1978. 101–102, 109–110, 113–116, 123–125, 173–174, 214.
Krásny 1992. 60–61.
Ortutay 1993. 163–170.
Bánkúti 2000.
Domokos 2000. 24, 26, 38–41, 49–52.
Kisari Balla 2000. 140, 185, 448–450, 558.
Mészáros 2005. 821.
Bóna 2009a. 741–742.
Tirpák–Cheben 2009. 185–187.
Pálffy 2010. 151.
Pálffy 2013. 141.
Bagi 2016. 202–204.
ÖStA KA Kartensammlung H3c030-50 (Érsekújvár, 1663)
ÖStA KA Kartensammlung H3d 0873, 0874, 0875, 0876 (Érsekújvár, 1710)
ÖStA KA Kartensammlung Inland C V 0944 (Érsekújvár, 1706–1708)
ÖStA KA Kartensammlung K VII k 226-5-200 (1583)
ÖStA KA Kartensammlung K VII k 226-6 (1693)
Nagytapolcsánytól 12 km-re, délnyugatra fekszik Felsőbodok (korábban Nagy-Bodok) község. A falu középső részén található a bodoki kastély.
Valószínűleg Berényi András emelt itt először erődített udvarházat vagy kastélyt, amikor megszerezte Bodok birtokát és ide költözött második asszonyával, Ónori Katalinnal. Halála (1575 k.) után Bodokot fia, Berényi (II.) Ferenc örökölte, aki a Bocskai-féle mozgalom idején a király támogatói közé tartozott, és a harcok elől a bodoki kastélyba húzódott. Hűséges hívének kérésére Rudolf király 1608. február 28-án rendeletben szólította fel Forgách Zsigmond nógrádi főispánt és Bosnyák Tamás füleki kapitányt, hogy Berényi jószágait védjék meg minden háborgatástól, különösen a hajdúk garázdálkodásaitól. Berényi (II.) Ferenc 1639. február 11-én elhunyt bodoki kastélyában, amelyet aztán 1640. szeptember 19-én két fia, György és Zsigmond felosztott egymás között. Berényi Zsigmond halála (1652 k.) után, az 1640-ben kötött szerződésnek megfelelően Berényi György örökölte a kastélyt. I. Lipót 1662. július 12-én kiadott oklevelével engedélyezte Györgynek, hogy Bodokot erősséggé építtethesse. Miután Berényi György 1677 elején meghalt, Bodokot fiai örökölték.
A Rákóczi-szabadságharc folyamán, 1708 októberében Siegbert Heister tábornagy parancsára Stephan Steinville és Philipp Hartleben tábornokok a Nyitra völgyének kastélyaiba katonaságot helyeztek, ekkor a Berényi (III.) Ferenc által birtokolt Bodok erősségét is jelentősebb császári őrség szállta meg. 1877-ben a Stummerek vásárolták meg az épületet, Stummer Ágost Sándor a tavarnoki kastélyból költözött ide. A bejárati kapu felett és az udvaron a Stummer család címere ma is látható. 1945-ben a kastély elhagyására kényszerítették a Stummereket, akik több értékes műkincsüket is magukkal vitték. Az otthagyott tárgyak ezután fosztogatóknak estek áldozatul. 1950-ben a kastélyból némi átalakítást követően idősek otthona lett, és most is ezt a szerepet tölti be.
A 16–17. századi épület kialakítása nem ismert, azonban kétségkívül erődítettségre utal a mai kastély keleti szárnyának sarkában megmaradt, részben átalakított, félkör alakú torony. Az Első Katonai Felmérésen (1763–1787) a kastély körül kialakított vizesárkot még ábrázolták. Az 1887-ben ide látogató Könyöki József szerint az akkori birtokos, báró Stummer Ágost Sándor a régi védőfalakat és bástyákat lebontatta, amikor a kastélyparkot kialakíttatta, így erődítés nyomait már nem tudta megfigyelni, csak a kastély sematikus alaprajzát vehette föl.
Az épületegyüttes mérete 100x75 méter. A 17. századi kastélyépület nyugati szárnyában egy Nagyboldogasszonynak szentelt kápolna állt, ezt 1804-ben Berényi Zsigmond (1761–1838) és felesége, Pongrácz Júlia utasítására kétszintesre építtették át. Boltíves mennyezetű, sekrestyével. Az oltár és a berendezés zöme a 19. századból származik.
A ma meglévő épületegyüttes keleti, déli és részben nyugati szárnya foglalja magában a legkorábbi épületrészeket, valamint őrzi a 18. században és a 19. század első évtizedében történt építkezések nyomait. A 19. század utolsó harmadában ugyancsak jelentős kiegészítések és átépítések történtek Stummer Ágost Sándor jóvoltából. Ekkor készült a földszintes északi épületszárny, illetve az ahhoz csatlakozó, nyugati oldalon lévő épületrész. Ennek az építkezésnek a következményeként alakult ki a kastély mai képe és az épületszárnyak által körülzárt udvar. A négy épületszárny közül a korábbiak, vagyis a keleti, a déli és részben a nyugati épületszárny kétszintesek. Az épület délnyugati sarkánál, a második emeleten van az ebédlő és a neoreneszánsz stílusú, gerendás mennyezetű díszterem kandallóval. Ezek a kastély legjobban megőrződött helyiségei. A keleti oldalon található a kastély főbejárata. A korábbi bejárat a nyugati oldalon nyílt, ahol a háromszintes kaputorony alsó szintjén alakították ki a boltozatos kapualjat. A torony órája 1898-ból származik, és még ma is működik. A kastély pincéi dongaboltozatosak.
Források:
Fényes 1851. I. 141.
Ballagi A.–Ballagi G. 1866–1867. II. 445.
Komáromy 1885. 130–131, 138–139, 153.
Thaly 1905. II. 27.
Szerémi–Ernyey 1913. 11–13.
SÚPIS I. 429.
Könyöki 2000. 166–167.
Nyitrától 16 km-re, északra, Alsóelefánttól 2 kilométernyire, keletre fekszik Felsőelefánt község. A település délkeleti részén áll a korábbi középkori vár helyén épült saroktornyos kastély, melyet egyik tulajdonosáról Jezerniczky-kastély néven is ismernek.
A kastély helyén feltárt középkori épület maradványa valószínűleg azonos az Elefánthy család feudális székhelyével, amely a helységet a 13. századtól a 15. századig birtokolta. A ma álló reneszánsz kastély 1618-ra épült fel a középkori vár helyén. 1650-ben az Elefánthy nemzetség férfiága kihalt, Elefánthy András özvegye, Emődy Zsuzsanna pedig hosszas küzdelmet folytatott Keresztúry Lászlóval, aki királyi adományként kapta meg a kastélyt. 1663-ban a Csáky családé lett. Röviddel később rokonsága révén Jaklin Katalin kezére került, aki 1674-ben itt gyilkoltatta meg első férjét, Oláh Mátyást, majd elmenekült.
A Rákóczi-szabadságharc idején, 1708 októberében Siegbert Heister tábornagy parancsára Stephan Steinville és Philipp Hartleben tábornokok a Nyitra völgyének jelentősebb kastélyait helyőrséggel látták el. Elefánt kastélyába ekkor számottevő császári erő érkezett, amely a mozgalom bukásáig maradt itt. Ezután egy oldalági rokon, Mattyasovszky Anna Mária révén (aki Elefánton hunyt el 1736-ban) fia, Jezerniczky Károly kezébe jutott a kastély. 1768-ban megvásárolta a Csarada família. Tőlük 1894-ben báró Edelsheim-Gyulay Lipót vette meg. Az épület végső formáját az Edelsheim-Gyulay grófok itteni birtoklása folyamán kapta (a homlokzat kialakítása és az angolpark létrehozása még a 19. század első felére tehető). A második világháborút követően államosították, a helyi iskola költözött falai közé. Kétezer kötetes, ritkaságokat is tartalmazó könyvtárát 1951-ben Bajmócra szállították. 1977 és 1983 között Michal Križan építész vezetésével átfogó rekonstrukciós munkálatok történtek. A kastély építészettörténeti vizsgálatát is ekkor végezte el Alexander Ruttkay és Ivan Staník, akik a kastély fejlődését egészen a 19. századig kutatták. 1990-ben a felújított épületet a Hagard Hal Rt. vette bérbe reprezentációs célokra.
A ma látható épület udvarán állt a 13. században épült első erősség, egy kör alaprajzú lakótorony. A torony átmérője kb. 9 méter volt, és eredetileg egy kisebb kiemelkedésre építették (a kastély középső részén az ásatást követően megjelölték a torony alapját). Külső védelmét valószínűleg egy vízzel töltött kerítőárok is segítette. A lakótornyot övező várfalak egykori létéről nincsenek régészeti bizonyítékok.
A 14–15. század folyamán a toronytól keletre egy észak–déli irányú, hosszanti palotaépületet emeltek, és a teljes várterületet fallal vették körül. A lakótornyot a 17. század eleje körül bontották le, nem sokkal azelőtt, hogy a korábbi palotaszárnyat is magába foglaló négyzetes alaprajzú, belső udvaros kastélyt megépítették, nyugati sarkain egy-egy kör alaprajzú toronnyal. Az így kialakított reneszánsz stílusú épület belső udvarát árkádos folyosó vette körül. A kastélyt továbbra is vizesárok kerítette, amelyet a környező patakok vize táplált.
A kastély barokk kori átalakításakor a keleti szárny egy részét elbontották, így nyitották meg az udvart ezen az oldalon. A következő jelentős átalakítás a 19. században történt, amikor a homlokzatokat átépítették, a még meglévő várárkot feltöltötték és az épület körül angolparkot hoztak létre.
Források:
MVV Nyitra 1899. 94.
Thaly 1905. II. 27.
Ethey 1936a. 79–80.
Ruttkay–Staník 1983. 225–226.
Križanová–Puškárová 1990. 120.
Plaček–Bóna 2007. 134–135.
Pogány 2008. 45.
Aranyosmaróttól 14 km-re, északkeletre, a Zsitva völgyében fekszik Fenyőkosztolány község. A falu központjától 1,8 km-re, délnyugatra található a Zsitva folyó fölé északról emelkedő hegy dél–délkeleti lefutásának egy kiemelkedő pontján Zsiványtorony romja. Nevét kései hagyományok alapján nyerte, miszerint valaha zsiványok tanyáztak benne.
A tornyot írott forrás nem említi, 2009-ben építészeti-történeti, illetve dendrokronológiai vizsgálatok derítettek fényt keletkezésének idejére, körülményeire. A falból kiemelt tizenegy fadarab dendrokronológiai vizsgálata felépítését a 13. század 70-es és 80-as éveibe helyezte. Nagyjából ebben az időszakban keletkezhetett a közelben Hrussó vára is, Fenyőkosztolány a 14. században végig hozzá tartozott. Hrussót a 14. század első évtizedében valószínűleg már Csák Máté birtokolta (Martin Bóna és Peter Barta a vár és a torony építését egyaránt neki tulajdonítja), az őrtorony az ő uradalmának keleti szélén, a bányavárosok felé vezető kereskedelmi utat ellenőrizte. Csák Máté halála (1321) után javai I. Károly király kezébe kerültek. A torony továbbra is számottevő szereppel bírt, mivel az alatta futó szekérút jelentősége a 14. század folyamán megnövekedett. A mai Újbánya környékén ugyanis jelentős aranylelőhelyek feltárására került sor, és megkezdték az aranymosást a kistapolcsányi és hrussói uradalmak területén folyó patakokban. A kereskedelmi út Újbányáról indult, majd Nagylehotától a Zsitva folyását követve keresztezte a Hrussói várhoz tartozó földeket. A megnövekedett forgalom miatt ellenőrizni és védeni kellett ezt az útvonalat, amelyen vámot, útdíjat szedtek be. 1387-ben, amikor a királyi birtokban lévő Hrussó vára Sárai (Lévai) Péter fia László mester tulajdonába ment át, már három vámszedőhelyről számolnak be a források, ezek a vár birtokrészeihez tartoztak. Fenyőkosztolány vámszedőhelye későbbi, 15. századi (1423, 1424, 1481) iratokon is szerepel, utoljára 1496-ban említik. Zsiványtornyot a korabeli fenyőkosztolányi vámszedőhellyel azonosíthatjuk. Mindössze 40 méterre magasodott az alatta elkanyarodó és összeszűkülő úttól, melynek őrzését és vámolását látta el végig a 15. század folyamán. Bóna szerint a hrussói várral egy időben, 1708 körül pusztult el.
Az eredetileg 8,3 méter külső átmérőjű torony ma is 17 méter magas, a megmaradt északi falán látható nyomok arra utalnak, hogy valaha ötszintes volt. A bányászott kőből és durva folyami kövekből mészhabarcsba rakott falait külső oldalán vakolat borította. A torony legalsó szintjét részben a sziklába mélyítették. Itt a torony falvastagsága 2,7 méter, amely az egyes szinteken felfelé haladva egyre vékonyodik. A legalsó szinten nem alakítottak ki nyílást a tornyon. A bejárat a következő szinten lehetett, amelyhez a korban szokásos felhúzható falétra vezetett. A megmaradt északi toronyfalon a 3. és a 4. szinteken keskeny lőrések találhatók. Ezek közül a harmadik szinten lévő, észak felé irányuló lőrés felső deszkaborítása ma is látható. A tornyon belüli szinteket a fennmaradt gerendafészkek tanúsága alapján fagerendázattal választották el egymástól úgy, hogy egy-egy szint belmagassága 3 méter körüli volt. A 4. szint felső részének külső oldalán, egymástól egyenlő távolságban gerendafészkek figyelhetők meg, ami arra utal, hogy a torony 5. szintjén egy fából készült külső folyosó futott körbe.
A toronytól északnyugatra a sziklás hegygerincet átvágták, és valószínűleg az így kialakított szárazárokból kifejtett kőanyagot használták a torony építéséhez. Štefan Rakovský szerint a toronytól délre fallal körülvett várudvar terült el. A 2012-es kutatás is valószínűsíti az épület délkeleti szomszédságában lévő kis platón egy udvar maradványát, ahonnan a régészeti kutatások során cseréptöredékek kerültek elő a 13–14. századból.
Források:
MVV Bars 1903. 29.
Soós 1913. 171–172.
Rakovský 1969. 65.
Bóna 1993. 17–19.
Bóna–Barta 2012. 391–399.
Gajar község kelet–nyugati irányú főutcája mentén, a település középső részén található a Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére szentelt római katolikus templom, melyet ma is erős védőfal övez.
A templomot 1665–1673-ban építették kora barokk stílusban, Pálffy Ferdinánd püspök szentelte fel. A 17. század végén saroktornyokkal megerősített védőfallal vették körbe (a saroktornyokat 1889-ben kis kápolnákká alakították át). A toronyban elhelyezett, 1687-ből származó harang ma is megvan, egy pozsonyi harangöntő, G. Wolf készítette. A templomot 1741-ben és 1754-ben restaurálták, majd 1873 után klasszicista stílusban újították fel. Főoltára a 18. század utolsó harmadából származik. Barokk-klasszicista stílusban készült, oszlopos architektúrával és az Angyali üdvözlet ábrázolásával.
Az északkelet–délnyugat hossztengelyű templom köré épült, szabályos téglalap alakú, védőfalak által határolt terület 70x52 méter. A ma is teljes épségükben mintegy 3 méter magasan álló falakat bádogfedés borítja. A kerített terület főbejárata a déli oldalon, a templom kapujával szemben található, de egy-egy mellékbejáratot a keleti és a nyugati falon is kialakítottak. A védőfal sarkain egy-egy cserépfedésű, négyzetes alaprajzú, 4x4 méter alapterületű torony áll. Ezek párkánymagassága 5 méter, bejáratuk a templomkert felől nyílik. A falak belső oldalát ívekkel tagolták, és minden egyes ívvel határolt falszakaszba két kifelé szűkülő lőrést készítettek, melyek 1,8 méter magasságban vannak a belső udvarszinttől számítva. A téglából emelt kerítőfalat és a saroktornyokat bevakolták és lefestették.
Források:
MVV Komárom 1907. 65.
Könyöki 1886. 178.
SÚPIS I. 365–366.
Galánta keleti városrészében, a Parková utca keleti oldalán, az egykori kastélypark területén áll a többször átépített, legutolsó formájában neogót stílusú Esterházy-kastély.
Az erődített kastélyt 1633-ban Esterházy Ferenc fiai, Esterházy Dániel (†1654) és Esterházy Pál (†1645) építtették. A Rákóczi-szabadságharc idején, 1707 szeptemberében Guido von Starhemberg császári főparancsnok katonáival megszállta és megerősíttette. Bottyán János tábornok kurucainak Galántára történő benyomulásakor, 1708. október végén Esterházy József császári ezredes a kastélyból Szered várába menekült (még a következő év nyarán is a biztonságosabbnak ítélt Vágsellyén tartózkodott). Az összecsapás során a település egy része leégett. Egy hónappal később a kastély már ismét császári kézen volt, és Siegbert Heister császári főparancsnok helyőrséggel látta el. 1736-ban Esterházy Imre, nyitrai püspök barokk stílusban alakíttatta át. Mai formáját Esterházy József birtoklásakor, az 1861-ben befejezett átépítést követően nyerte el. A 20. század elején Esterházy Béla grófé volt. 1921-ben a kastélyt az Esterházyaktól a csehszlovák állam vásárolta meg. A szlovák állam 1993-ban az önkormányzatnak adta át.
A kastélyt legkorábbi formájában (1633) sarokbástyákkal ellátott védőfalak vették körül. Egy 1680-ban Matthias Greischer által készített metszeten jól láthatók a kerítőfal kulcslyuk alakú lőrései. A száz évvel későbbi, barokk stílusban történt átalakítás időszakából napjainkig fennmaradtak az emeleti márványkandallók. A következő nagyszabású átépítés 1861-re befejeződött. Ekkor kapta az épületegyüttes a ma is látható, romantikus angol gótikus megjelenését.
A külső védőfalak jelentős részét a 19. század közepén zajló nagy átépítéskor lerombolták, napjainkra nyoma sem maradt. A kastély eredeti védelmi rendszere feltehetően négy saroktoronyból állt, melyek közül a nyugatit és a délit beépítették a 19. században felújított főépületbe, ugyanakkor az északi és a keleti tornyokat elbontották. Az északi bástya (vagy torony) helye egy terasz formájában ma is jól látható az udvar északi részén álló, felújított, egyszintes épületszárny előtt.
A legutolsó átépítés alapvetően megváltoztatta a kastély külső megjelenését és belső elrendezését. A délnyugati oldalon kialakított kétszintes főépülethez az északkeleti oldalon két-két egyszintes épületszárny csatlakozott úgy, hogy a teljes épületegyüttes egy kelet–északkelet felé nyitott, U alakú udvart zárt közre. Az udvarról a kastély körül kialakított, angol stílusú parkba lehetett kijutni. A főépület középső részén reprezentatív lépcsőházat építettek, ami az első emeleti termekhez vezet. A 19. századi átépítés során a délnyugati épületszárny tetőterében új helyiségeket alakítottak ki.
A kastély túlnyomó része jelenleg lakatlan, nem látogatható és meglehetősen lepusztult állapotú, csak a legszükségesebb munkálatokat végezték el rajta. 2011-ben viszont ünnepélyesen megnyitották a felújított északi szárnyat. Ekkor kamerarendszerrel, öntözőrendszerrel és új lámpákkal látták el a kastélyparkot. A kastély felújított részében kiállítóhelyiséget rendeztek be.
Források:
MVV Pozsony 1904. 66.
Thaly 1905. I. 137. II. 13, 29, 122.
Eszterházy 1901a. 189.
SÚPIS I. 366.
Pekarovič 1996. 68–69.
Galánta városának északkeleti részén, az észak felé vezető, mai nevén ”Esterházyovcov utca” nyugati oldalán áll a felújított, kisebb Esterházy-kastély épülete.
A reneszánsz kastély létrejötte az Esterházy családhoz kapcsolódik. A 16–17. század fordulóján építették, 1609 előtt. Az Esterházy Ferenc (†1604) által megkezdett építkezést fiai (elsősorban Esterházy Miklós) fejezték be. A 18. század második felében, valószínűleg Esterházy István (1663–1714) kezdeményezésére került sor a kastély barokk átalakítására. A 19. század elejétől az Esterházyak már többnyire a másik, nagyobb galántai kastélyukban tartózkodtak.
A 19. század második felében, illetve a 20. század elején a kastély állaga fokozatosan leromlott. A 20. század elején a diószegi cukorgyár raktára volt, majd műhelyeket, tornateremet, műtermeket hoztak benne létre. Az 1970-es években az épületet övező erődítést lebontották, és a kastélyt szintén lerombolásra ítélték. Csupán a műemlékvédelmi hivatal munkatársainak erőteljes tiltakozása és beavatkozása nyomán sikerült megmenteni, és ezt követően elkezdődött a műemlék felújításának előkészítése. A kastély helyreállítása több mint tíz évig tartott. Jelenleg múzeumként szolgál, és házasságkötő terem is működik falai között.
A téglalap alaprajzú, kétszintes épület befoglaló méretei 30x17 méter. A 16–17. század fordulóján épült kastély eredeti elrendezése napjainkig fennmaradt, mindössze a nyugati oldal közepén lévő bejárat fölé emelt tornyot bontották vissza később, a második szint párkánymagasságáig. Az 1609 előtt befejezett épület földszintjén és emeletén szimmetrikusan elhelyezett, nagy méretű ablakok készültek. Az alagsori boltozott helyiségeket vakolatlanul hagyták, míg a földszinti helyiségeket díszítőfestéssel látták el. A kastélyépület utolsó átépítése a 18. század második felében történt, ekkor nyerték el mai formájukat a manzárd-tetőszerkezet, az emeleti szint boltozatai és a homlokzat díszítményei.
A kastélyt egy szabályos téglalap alaprajzú védőfal vette körül, melynek építését 1647–1648-ban fejezték be. Az 52x40 méteres területű védőfalak sarkain hajdanán ötszögletű bástyák emelkedtek, azonban a falakat a 20. század 70-es éveiben lebontották. A visszabontott bástyák falain egykor lőrések sorakoztak. Napjainkban a védőfalnak csak alapjait szemlélhetjük meg. A védőfal felvonóhidas kapuja a déli oldalon volt. A falak külső oldalán egykor vizesárok fokozta a kastély védhetőségét, ennek sem maradt nyoma.
Források:
MVV Pozsony 1904. 66.
SÚPIS I. 366.
Pekarovič 1996. 68–69.
Mátyusföldön, Galánta központjától északra, 3 km-re, az egykor önálló, ma már Galántához tartozó Nemesnebojsza község nyugati szélén, a Sempte irányába vezető főút mellett található a Nebojsza-kastély romja.
Nebojsza kastélyát a történeti forrásokkal eddig nem bizonyított, régi hagyományok szerint Luxemburgi Zsigmond király építtette, majd idővel Norinberg nevű pohárnokának adományozta, akinek leánya révén a Balogh család tulajdonába került. A négyszög alaprajzú, sarkain ötszögletű bástyákat utánzó tornyokkal és zárt belső udvarral rendelkező kastélyt a kutatások jelen állása szerint a Balogh család építtette a 16. század végén. Az emeletes kastélyépületet a 17. század elején átépítették és védelmi elemekkel látták el, hogy ellenállhasson a várható török támadásoknak. A Rákóczi-szabadságharc során, 1709 szeptemberében Siegbert Heister császári főparancsnok német és rác ezredeket vezényelt a településre, illetve a kastélyba. 1716-ban Szluha Ferenc nádori ítélőmester vette zálogba a kastélyt és birtokát. 1736-ban a Viczay-Héderváry családé, majd Viczay Anna kezével Schlossberg László pozsonyi alispán szerezte meg. Ezután a zalabéri Horváth családé lett, később Draveczky báróné és Amadé gróf zálogbirtoka, míg végül az egész birtok a kastéllyal együtt Galgóczy Antal birtokába jutott. A Galgóczy családtól 1849-ben Gülcher Jakab Tivadar vette meg, majd annak fia, Gülcher Ármin lett a tulajdonosa. A második világháború után államosították.
Az 1305 m2 alapterületű, 47x53 méter befoglaló méretű kastély északi szárnyát a 20. század elején lebontották, így ezután az eredetileg zárt udvar megszűnt, és észak felé nyitott lett. A 20. század közepétől a helyi állami gazdaság irodahelyiségei, raktárak, lakások kaptak helyet falai között, ami az épület állagának jelentős lepusztulásához vezetett. 1979-ben vették fel műemléki listára, tervezett renoválását megelőzően elvégezték az előzetes építészeti, történeti kutatást, valamint a statikai felmérést is, azonban tényleges felújítására nem került sor. Leromlása oda vezetett, hogy 2008 után megkezdték elbontását. 2015-ben már csak a délkeleti, ötszögletű saroktorony és a hozzá kapcsolódó épületrészek álltak. A kastély többi részét teljesen lebontották.
Források:
MVV Pozsony 1904. 98–99, 681, 684.
Thaly 1905. II. 245.
Demkó 1914. 214.
Závodszky 1922. 259.
Mrňa 1990a. 20.
Lelkes–Pongrácz–Ragač–Strešňák–Tandlich–Federmayer 2008. 38.
Szluha 2012. 17.
Nagyszombattól 19 km-re, északkeletre, az Inóc hegységtől délre, a Vág bal partján települt Galgóc község. A legújabb kutatások (Fedeles Tamás, 2011) szerint a forrásokban és a történeti irodalomban gyakran említett galgóci és a szolgagyőri ispáni várak esetében ugyanarról az erősségről beszélhetünk. Először 1113-ban említik várnépei kapcsán. Az Árpádok korában jelentős központnak számított, a tatárjárás (1241–1242) után jelentőségét elveszítette, 1294-ben elpusztultnak mondják. Kiterjedéséről, építésmódjáról semmit sem tudni, mindössze néhány kora árpád-kori cseréptöredék igazolja létét.
Galgócot királyi birtokként 1349-ben Raholcai „Kont” Miklós és testvérei szerezték meg. Várát a korábbi helyén feltehetően Újlaki Kont Miklós nádor építtette 1349 és 1367 között. Először 1400-ban említi írott forrás az erősséget. A Vág folyó átkelőhelye felett magasodó vár az Újlakiak egyik fontos uradalmi központja lett. A Zsigmond királlyal szembenálló, Nápolyi László ellenkirály táborához csatlakozó Újlaki László macsói bántól 1403-ban Stiborici Stibor vajda ostrommal foglalta el. Egy ideig Stibor birtokában maradt, ám Újlaki hamarosan Zsigmondhoz pártolt, Stibor leányát, Annát is feleségül vette, így Galgóc ismét a kezére került. V. László király 1453-ban új adományként adta a várat Újlaki Miklós erdélyi vajdának. Az erősség az Újlakiaké maradt, egészen az 1524-ben bekövetkezett kihalásukig. Ekkor Thurzó Elek kapta meg adományul. Ezután a vár több mint száz esztendeig a Thurzóké volt. 1605. május 2-án Bocskai hajdúi előtt, majd 1622. március 13-án Bethlen Gábor seregével szemben hódolt meg az akkori várúr, Thurzó Szaniszló. Bethlen Gábor ezután gyakran tartózkodott itt, innen irányította a dunántúli hadműveleteket is, és az 1623-as béketárgyalások során is ide várta II. Ferdinánd követeit.
A Thurzók kihalása (1636) után, 1639 februárjában Forgách Ádám először zálogként, majd 1642-ben örökadományként is megszerezte a várat. A törökök, miután támadásukat egyszer már elhárították, Nyitra elfoglalása után, 1663 október közepén vették be és közel húsz évig a kezükön volt. 1703. november 29-én Leopold Schlick császári főparancsnok foglalta el Károlyi Sándor generális kuruc serege elől menekülve, december 2-án a kurucok vonultak be falai közé. 1704. november–decemberében II. Rákóczi Ferenc a galgóci kastélyból irányította Lipótvár ostromát. 1705 augusztusában a császári fővezér, Louis Herbeville tábornagy felgyújtatta Galgócot. (Néhány hónappal később a Forgách Simon kuruc tábornagy birtokát ért pusztítás megbosszulására kezdték bombázni a kurucok a Pálffyak vöröskői várát.) Forgách a szabadságharc bukása után követte Rákóczit a száműzetésbe, várait, birtokait elkobozták.
Erdődy Lipót György 1720. november 14-én 24 ezer aranyforintért vásárolta meg Galgóc várát és uradalmát a Királyi Kamarától. Halála (1758) után birtokaiba fia, Antal (†1769) lépett. Őt fivére, Erdődy János követte Galgóc birtoklásában. Utódját, Erdődy József grófot 1802-ben az időközben barokk kastéllyá átalakított várban látogatta meg II. Ferenc császár. Erdődy József gróf elhunyta (1824) után második neje, Mayer Erzsébet igazgatta Galgóc birtokát és vele együtt Pöstyént is 1855-ig, amikor – gyermektelen lévén – lemondott birtokjogáról Erdődy Kajetán javára, aki a családnak egy másik ágából származott. Kajetán hamarosan, 1856-ban meghalt. Utódja fia, Erdődy Xavér Ferenc (1830–1906) királyi kamarás lett, aki Erdődy Ilonával (1831–1932) élt itt. Amikor 1891-ben Galgóc környékén császári hadgyakorlatot tartottak, a galgóci kastélyban szállt meg három napra I. Ferenc József császár. Egy évre rá ismét királyi vendéget fogadott a kastély I. Ferdinánd bolgár király személyében, aki a pöstyéni fürdőt látogatta meg gyógyulása érdekében. Erdődy Ferenc halálát követően Galgócot fia, Erdődy Imre (1854–1925) örökölte.
Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után, 1919 januárjában a cseh tüzérség telepedett a kastélyba, amelynek nagy részét tönkretette, kifosztotta. Az ezt követő, első Csehszlovák Köztársaság által végrehajtott földreform során az Erdődyeknek le kellett mondaniuk tekintélyes nagyságú földterületeikről. A galgóci uradalomból megmaradt birtokrész utolsó ura Erdődy Imre fia, Erdődy Vilmos volt, aki 1926-ban vette kezébe a maradék tulajdont. Őt 1945. április elején a Vörös Hadsereg a kastély és birtokának elhagyására kényszerítette, 1959-ben Svájcban hunyt el.
A második világháború végén szovjet katonai kórház működött a falak között, majd a csehszlovák hadsereg egyik egysége költözött bele. A Beneš-féle dekrétumok alapján az Erdődyek birtokát a nácikkal való kollaborálás vádjával elkobozták, és a csehszlovák állam tulajdonába került. Ezután egyik szárnyában állami gyermekotthont hoztak létre. Más fennmaradt helyiségeiben 1948-ban egészségügyi kutatóintézetet alakítottak ki, ahol a gyermekkori lelki betegségeket és ferdüléseket tanulmányozták. 1949-ben a kutatóintézetet Pozsonyba helyezték át. 1951-ben a gyermekotthon is elköltözött, ezután 14 és 18 év közötti fiatalkorúak nevelőintézetévé alakították. A „javítóintézet” csak 1999 szeptemberében költözött ki véglegesen a kastélyból. Ezt követően az épület lakatlanná vált. Napjainkban Galgóc városa a legsürgetőbb karbantartási munkákra szorítkozva igyekszik megőrizni a várat saját anyagi forrásaiból.
A város délnyugati szélén húzódó, északkelet–délnyugat irányú dombhát déli végén állt Galgóc középkori vára, amelyből napjainkra már semmi sem látható. Az egykori vár helyén épített kastély déli oldalánál végzett kis területű régészeti kutatás 14–15. századi faltöredékeket hozott napvilágra, és a várkápolnában végzett ásatások bizonyították, hogy a kápolna a 14. század második felében épült fel. Az a tény, hogy a kápolna egy korábbi várfalhoz épült hozzá, valószínűsíti, hogy a 14. században nagyszabású átépítés valósult meg.
A török fenyegetettség idején, a 16. században erődítési munkákat végeztek a várban, amely a 17. század elején egy emeletes épületet és tornyot magába foglaló belső várból, valamint tornyokkal megerősített külső várból állt. A valószínűleg olasz mesterek bevonásával készült 16. századi erődítésekből csak a vár északi bástyájának alsó része maradt fenn.
Az 1663. évi török hódítást követő átalakítások részletei nem ismeretesek, mindenesetre az bizonyos, hogy az oszmánok határerődítésként használták a várat. A visszafoglalás után, a Rákóczi-szabadságharc idején felgyújtották a vár épületeit. A súlyosan megrongálódott erődítés teljes átépítését a 18. században kezdte meg az Erdődy család. Ekkor felszámolták a külső várat és erődítéseit. A belső vár helyén egy központi udvar köré szervezett öt épületszárnyból álló, szabálytalan ötszög alaprajzú, barokk stílusú kastélyt építettek. Az új épületegyüttes főbb vonalaiban valószínűsíthetően követte a korábbi vár körvonalát.
A következő átépítés a 18–19. század fordulóján történt. Ekkor rombolták le az akkor még álló utolsó bástyát, amelynek megtartott alsó része a kastély északi sarkában a Vág völgye felé néző terasz alapja lett. A 20. század második felében végzett további átalakítási munkák inkább rombolásnak tekinthetők, hiszen a kastély belső térszerkezetét erősen átalakították és tönkretették.
A barokk-klasszicista kastélyépület ma kiürítve, elhagyatva áll, területén nagyobb régészeti kutatásokat nem végeztek, pedig a korábbi vár maradványai ott rejtőznek a kastély alatt.
Források:
Thaly 1885–1892. III. 276, 398, 436.
Komáromy 1889a. 410–412.
MVV Nyitra 1899. 57–59, 487–488, 618, 640.
Bártfai Szabó 1910. 458–462.
Follajtár 1928. 143–145, 149.
Nagy 1961. 240–241.
Fügedi 1977. 135.
Benda 1981. II. 530.
Györffy ÁMF 1987. IV. 280, 383–390
Györffy 1993. 11–18.
KMTL 229, 654.
Engel 1996. I. 315.
Erdélyi 1998. 123.
Plaček–Bóna 2007. 129–131.
Fedeles 2011. 205–207, 210.
Domokos 2013. 38.
Lévától 10 km-re, északnyugatra fekszik Garamszőlős község. A falutól északra, a Garam bal (keleti) partján, a 316 méter magas Kriván- (Krivín-) hegyen régi vár nyomai találhatók.
Történeti adatok nem ismeretesek a várról. A délnyugat–északkelet irányban elnyúló, sziklás hegyen már az őskorban magaslati telepet hoztak létre, amely az itt talált leletek szerint a Hallstatt-korra (a korai vaskor időszakára) keltezhető. A vár építését Alojz Habovštiak a 9. század második fele és a 10. század első fele közé datálta. Az Anton Točík által a lelőhelyen talált cserepek nem publikáltak, az eddigi szlovák kutatást röviden összegezve Igor Hrubec megismételte Habovštiak keltezését (PDOS I. 163.).
Habovštiak úgy vélte, hogy a garamszőlősi Kriván három másik, közeli várral (Szentbenedekkő, Garamtolmács, Kiskoszmály) együtt, azonos időben épült fel. Ezek szerinte a dél felől Közép-Szlovákiába vezető, általa „Szlovák Kapu”-nak nevezett völgyszorosban egy várrendszerhez tartoztak, és egy stratégiailag fontos útvonalat figyeltek meg, ezenfelül menedékhelyként is szolgáltak. Habovštiak úgy gondolta, a helyi szláv lakosság ezekkel a várakkal védekezett a magyarok ellen, akik a Garam völgyén keresztül a gazdag érclelőhelyekhez próbáltak eljutni.
Véleményünk szerint a Morva Fejedelemség 902 és 908 közötti bukása után, a 10. század elejétől a Garam völgyében sem jöhetett létre szervezett és tartós ellenállás a magyar törzsekkel szemben, amelyek a Dunától északra eső területeket is fokozatosan az uralmuk alá vonták. Sokkal valószínűbb, hogy a folyóvölgy fölé épült szláv várak – így a Kriván is – ettől az időszaktól kezdve magyar fennhatóság alatt működtek még egy ideig. Az viszont joggal feltételezhető, hogy a Krivánon épült erősség a Garam mentén a hegyek között északnyugat felé vezető fontos útvonalat ellenőrizte fennállása során.
A hegygerincen északkelet–délnyugati irányban elnyúló, többrészes vár 9,4 hektárnyi területet foglal el. Teljes hossza mintegy 1050 méter, legnagyobb szélessége pedig 160 méter. A Kriván-hegy északnyugati, Garam felé eső oldala rendkívül meredek, szinte függőleges sziklafal. A délnyugat felől északkeleti irányban emelkedő hegygerinc közepe táján van a 316 méteres magassági pont, azonban a várrendszer északkeleti végéhez közel egy ennél magasabban fekvő, 320 tszf. magasságú kiemelkedés is található. A délkeleti hegyoldal erősen lejtős, de nem járhatatlanul meredek. Magát a várat az északnyugati sziklafaltól kiinduló, majd oda ívesen visszacsatlakozó sáncokkal három nagyobb, délnyugatról indulva 260, 320 és 370 méter hosszan elnyúló várrészre tagolták. A három nagyobb délnyugati várrészt védő egykori sáncok a terepen ma már alig láthatók, többségükben terasszá koptak. A legnagyobb, 370 méter hosszú várrészhez az északkeleti oldalán további két, kisebb területű, szintén sáncokkal övezett várrész csatlakozik. Ezek északkelet–délnyugat irányú mérete 30 és 70 méter. Itt, az északkeleti kisebb, délnyugattól számítva negyedik várrésznél, a 316 méteres magassági pont környezetében láthatók a legjobb állapotban megmaradt sáncok, melyek belső oldalukon ma is kb. 2 méter, keleti külső oldalukon pedig 4–6 méter magasak. Az északkeleti utolsó íves sánc közepéhez csatlakozva egy egyenes sánc épült keleti irányban, amely kb. 600 méter hosszúság után elenyészik. Ezen a hosszanti sáncon, kb. 100 méterre az említett utolsó, íves sánctól alakították ki a kaput, amelyen át a sánc és a függőleges sziklafal közé eső területre lehetett jutni. Innen vezetett tovább az út az északkeleti kisebb várrészek területére.
Források:
MVV Bars 1903. 36.
Janšák 1929. 27–30, Tab. XI.
Habovštiak 1974. 3–6.
PDOS I. 163.
Bednár 2004. 13.
A Lévától 9 km-re, északnyugatra, a Garam bal partján elterülő Garamtolmács község és a hozzá tartozó, jobb parti Lipnik település között, a Garam jobb partja fölé emelkedő, 218 méter magas dombon találhatók Tolmácsvár sáncai. A várról történeti adat nem ismeretes. Korának hozzávetőleges meghatározását régészeti kutatás segítette elő.
Először 1931-ben Štefan Janšák írta le a várat és alaprajzát is elkészítette. Területén 1968-ban a Nyitrai Régészeti Intézet megbízásából Alojz Habovštiak végzett részleges feltárást. Az ásatás kutatóárkai a vár belső területének északi harmadában húzódtak, illetve elsősorban az északkeleti várrészre összpontosultak. Itt három kutatóárok közül kettő a sáncot vágta át, elérve a sánc belső és külső oldalát. A harmadikat a belső területen, az átmetszett sánc közelében nyitották. Ezeken kívül a vár észak–északnyugati részének belterületén, kelet–nyugati irányban egy kb. 70 méter hosszú kutatóárkot ástak a nyugati sáncig.
Az ásatások bizonyították, hogy ezt a helyet szórványosan már az őskorban is lakták: a várbelső vékony kultúrrétegében a neolitikus Lengyeli-kultúra és a Hallstatt-kori trák-szkíta kultúra cserepei is előkerültek. Habovštiak szerint a vár részben egy korábbi, 9. századi telepre épült a 9–10. században, majd a 10. vagy legkésőbb a 11. században tűz pusztította el végleg. Az ásató munkahipotézisként felvetette, hogy Tolmácsvár és a közelében ugyanabban az időszakban fennállt másik három erősség (Garamszőlős–Kriván, Kiskoszmály–Grác, Garamszentbenedek–Szentbenedekkő v. Skala) egy „várrendszert” képezhetett, amelyek a stratégiailag fontos Garam-menti útvonalat ellenőrizték.
Igor Hrubec 1989-ben lényegében összefoglalta a Habovštiak által leírtakat, hozzátéve, hogy a vár területén talált kis mennyiségű, 12–14. századi leletanyag csupán az itteni újabb megtelepedésre utal, várként azonban ekkor már nem használták (PDOS I/I. 172.).
A fent leírt kutatásokat is elemezve Bóna István 1998-ban arra a következtetésre jutott, hogy a Garam átkelőhelyét őrző várat – melynek leletei a 10. század utolsó negyedétől a 11. század közepe tájáig keltezhetők – a nyugatról és északról várható támadások ellen a magyarok emelték.
Az egykori vár a Garam árterületére kiugró sziklás földnyelv délkeleti sarkában épült. Keleti oldalán a meredek domboldal a Garam árterébe fut le. A déli dombperem egy részét elbányászták. A szabálytalan négyszög alakú várterület mérete 190x150 méter, teljes területe 2,4 hektár. A vár ma is látható, jó állapotú erődítésrendszere az északi és nyugati oldalon egy mesterséges sáncvonulatból és annak külső oldalán kimélyített várárokból állt. A keleti és a déli oldalon, ahol a meredek domboldal természetes védelmet nyújtott, csak egy alacsonyabb sánc épült, és ezen a részen árkot sem készítettek. A vár bejárata az északkeleti sarokban volt, ahol a kapu erősítésére kisebb észak–déli irányú sáncot emeltek a vár belső területén. Egy másik, kevésbé kiépített kapu nyomai a déli sáncon is megmaradtak. Habovštiak 1968-as ásatása során megállapították, hogy az északkeleti, északi és nyugati oldalon épített föld-fa szerkezetű sánc külső oldalán kőfal húzódott, míg a keleti és a déli, alacsonyabbra épült sáncok külső oldalát kötőanyag nélkül rakott, úgynevezett száraz kőfal erősítette. A sánctalp szélessége 320–330 cm volt, szerkezetét tekintve gerendaszerkezetből és az azt kitöltő földből készült. A sánc alapjául nagy andezittufa tömböket használtak. A föld-fa sáncok belső oldalán valószínűleg fából (cölöpökből és támaszokból) álló falat emeltek. A megépült sánc teljes szélessége az alapjánál 460–480 cm, megmaradt magassága attól a kultúrrétegtől számítva, amelyen állt, 200–280 cm. Az 1968. évi ásatások során több helyen egykori épületekhez tartozó cölöplyuk csoportokat találtak, valamint ovális vagy négyszögletes alaprajzú gödörlakások nyomai is előkerültek. Ezek datálását – a sáncszerkezet 9–10. századi meghatározásához hasonlóan – a sánctöltés szláv kerámiája tette lehetővé.
Egy 1963-as légifelvétel még viszonylag jó állapotban mutatja a várat, az 1968. évi ásatáskor azonban Habovštiak a mesterséges erődítéseket már több helyen megrongálva találta. A várat jelenleg észak–déli irányban egy újkori földút szeli ketté. Belső területét napjainkban szőlőskertek borítják, melyek művelése és használata során a sáncot néhány helyen széthordták, illetve az árkok egy részét is betöltötték.
Források:
Janšák 1931. 58–60.
PDOS I/I. 172.
Habovštiak 1975. 97–118.
Bóna 1998. 101.
Nyitrától 14 km-re, északkeletre, a Gímes-patak völgyében fekszik Gímes község. Vára a településtől északra, 3,7 km távolságra, a Tribecs-hegység déli részén, egy 514 méter magas, sziklás hegycsúcson épült fel. A romok a közelben fekvő Remitaž üdülőközponttól északkeletre, 1,8 km távolságra találhatók.
A várat a Forgách család őse, Hontpázmány nembéli Ivánka fia András emeltette 1253 előtt. 1253-ban Divénykő néven említik, építése még 1265-ben is zajlott. 1295-ben András fiai felosztották egymás között, 1303 után Csák Mátéhoz került. Halálakor (1321) I. Károly királyé lett, majd 1356-tól Erzsébet királyné birtokolta. Néhány évvel később Oppelni László herceg kapta honorként, az övé volt 1376-ig. Mária királynő visszajuttatta egykori építtetőinek, a Forgáchoknak: 1386-tól Forgách Balázs és rokonai lakták. 1443-ban és 1468-ban a Forgáchok egymás közötti civakodásáról írnak az oklevelek a vár karbantartása és a várrészek elosztása kapcsán. A több ágra szakadt család tagjai ebben az időben elsősorban nem a várban, hanem a Komjátiban fennálló udvarházaikban éltek. Az 1540-es években a Forgáchok kegyvesztetté váltak, Niklas Salm, Ferdinánd hadvezére 1548-ban ostrommal foglalta el az erősséget. 1550-ben a király megbocsátott a Forgáchoknak, akik visszakapták Gímest. A várat azonban elhanyagolták, hiába intette őket az uralkodó annak őrzése és fenntartása ügyében. 1562-ben, majd pedig Forgách Zsigmond 1568-ban bekövetkezett halála után a család újra felosztotta a vagyont, utóbbi esetben Gímes vára Zsigmond fia, Imre kezére került. A vár megerősítését, illetve részleges kijavítását azonban csak Zsigmond unokája, Ferenc végezte el 1595 után, majd a munkálatokat Forgách (II.) Zsigmond folytatta a 17. század húszas éveiben. 1619-ben Bethlen Gábor serege foglalta el, az ekkor jelentősen megsérült várat Forgách Zsigmond már 1620-től elkezdte kijavíttatni. 1637-ben Zsigmond fia, Forgách Ádám volt a vár ura, a török veszély miatt a család levéltárát ekkor a biztonságosabbnak tartott Galgócra szállították át. 1663 novemberében a törökök elfoglalták és felégették Gímest. Miután valamennyire helyreállították, 1671-ben a törökök – Szobonyai László erélytelen és ügyetlen védekezése miatt – ismét bevették és feldúlták. Forgách Ádám a meglehetősen rossz állapotba került erősséget 1672-ben Berényi Györgynek és feleségének, Esterházy Zsófiának adta zálogba, amely még a 17. század végén is az ő kezükön volt. A Rákóczi-szabadságharc folyamán Forgách Simon kuruc generális volt a vár ura, ezért a császáriak megszállták, majd 1708-ban elkobozták Gímest. 1709-ben Johann Wenzel Wratislaw cseh kancellár vásárolta meg. A császárhű Forgách (IV.) Pál 1711-ben kapta bérbe, majd 1718-ban III. Károly királytól örök adományul is megszerezte. Forgách a haláláig itt élt, a várat ő és fia, V. Pál 1712 és 1755 között újjáépíttette. Az erősség még a 19. század elején is nagyobbrészt lakható volt, ezután azonban elhagyták, berendezését a család gímesi kastélyába vitték. Az 1830-as években a vár omladozni kezdett, az 1840-es évek végén már rom.
A tatárjárás után kezdődő várépítési hullámban építették Gímes várának legkorábbi részeit. A várhegy északkeleti, sziklás kiszögellésének legmagasabb pontjára épült a 9,7x9,4 méter külső méretű, négyszög alaprajzú lakótorony, amelynek délnyugati és délkeleti oldalait két-két külső támpillérrel erősítették meg. A napjainkra három szint magasságig megmaradt torony belső födémei gerendákból készültek, egyik bejárata az északkeleti oldal alsó szintjén volt, és a torony földszintjére vezetett. A toronyhoz az északnyugati oldal második szintjén is épült egy bejárat, ahol valószínűleg felvonóhíd is létesült.
Ettől a lakótoronytól észak–északkeletre, kb. 35 méter távolságra egy másik, közel félkör alaprajzú tornyot is építettek. Ennek a toronynak az egyik feladata lehetett a tőle északkeletre megépített várkapu védelme. A két tornyot várfal kötötte össze, amely a félkör alaprajzú toronytól tovább épült északkeleti irányban a sziklameredély széléig – itt volt a várkapu is –, ahol élesen nyugatra fordult, az északi–északnyugati oldalon tört vonalban követve a sziklás hegy peremét. A négyszög alaprajzú, nagy lakótorony délnyugati síkjának vonalánál a várfal közel derékszögben délkeletnek fordulva visszazárt a lakótorony nyugati sarkához. A 13. századi várfalakkal határolt, nagyjából háromszög alakú terület a lakótoronytól indulva kb. 65, 70 és 54 méter oldalhosszúságú. A két nagy torony közötti várfal belső, északnyugati oldalára palotát emeltek, a várudvaron pedig gazdasági épületek és ciszterna is épült.
A 13. század végén a birtokos Hont-Pázmány nembeli András öt fia közül Tamás, a legtekintélyesebb, saját lakhelyet épített a fentebb leírt vár közelében, annak északkeleti csúcsától mindössze 35 méter távolságban, attól keletre. A Tamás ispán által emelt, trapéz alaprajzú, 24x10 méter méretű, legalább kétszintes épület elkülönült a vár többi részétől, azt falak nem kötötték össze a korábbi várfalakkal.
A következő nagyobb építési periódus Csák Máté halála után, a vár királyi kézbe kerülésével vette kezdetét. Ekkor, a 14. század első felében épült meg a keleti külső vár, amely falaival a 13. századi vár – immár belső vár – keleti oldalához csatlakozott. Északon a belső vár északkeleti sarkát kötötte össze Tamás ispán palotájával, a délkeleti hegyoldalon tört vonalban épülve érkezett a korábbi négyszögletű lakótorony közelébe. Itt, a lakótorony és az új délkeleti várfal közötti szakaszon épült meg a keleti külső vár kapuja, az azt védő szögletes alaprajzú kaputoronnyal. A 14. század második felében a kaputorony északkeleti sarkához csatlakozva, a délkeleti várfal belső oldalához támaszkodó kétszintes, hosszanti épületet emeltek. Egy másik hasonló épület is elkészült, amely a belső vár keleti falának külső oldalához csatlakozott. Ugyanekkor, a 14. és a 15. század fordulóján a belső vár délnyugati falának belső oldala mentén új palotát emeltek, amely a nagy lakótorony nyugati oldalához kapcsolódott.
A 15. század második felében egy további palotát is építettek a belső vár nyugati sarkához, a várfal külső oldalánál. Új palota készült a keleti külső vár északkeleti éles sarkában is, összeépítve Tamás ispán korábbi palotájával, amellyel együtt alkották az ún. „nyolcszögű tornyot”. Ebben az időszakban a belső vár udvarának északnyugati részén is készültek új épületek.
A vár védelmi képességét fokozó munkálatok a 16. század utolsó harmadában kezdődtek el a déli külső vár építésével. Ezt a belső vár délnyugati oldala előtti terület beépítésével alakították ki úgy, hogy a déli irányban elkeskenyedő hegygerinc délkeleti peremén tört vonalvezetésű, lőrésekkel ellátott erős várfalat építtettek, amely a gerinc legkeskenyebb részénél nyugatnak fordult, majd észak felé tovább épült a belső vár nyugati sarka felé, ahol a korábbi külső palotaépület falait jelentősen megerősítették. A déli külső vár építésekor a keleti elővár délkeleti oldalán álló hosszanti épülettől délkeletre, a keleti elővár falának külső oldala elé mintegy 30 méter hosszúságban ágyúteraszt építettek. A déli külső vár napjainkra elpusztult kapuvédő építményei és kapuja a védett terület legdélebbi pontján, a hegygerincen épültek fel.
Forgách (II.) Zsigmond 1613-ban tovább fokozta a leginkább támadható délkeleti oldal védelmét egy új, tört vonalvezetésű ágyúbástya megépítésével. Ez a sok lőréssel ellátott tüzérségi építmény a keleti és a déli külső vár találkozásánál, a várfalak délkeleti előterében létesült, megközelíteni pedig a bástya délnyugati sarkánál, egy sziklába vágott alagúton keresztül lehetett. Alsó szintjén ágyúkat helyeztek el, a bástya felső szintje pedig kisebb lőrésekkel készült, kézi lőfegyverek részére. Ezzel az építkezéssel egyidejűleg szüntették meg a keleti külső vár bejáratát és helyezték azt át a déli külső vár nyugati sarkánál a belső vár délnyugati falába vágott új kapuhoz.
Az 1619-es ostromban megsérült vár javítási munkálatai már 1620-ban megindultak, és az 1672. év előtti időszakig folytatódtak. A Rákóczi-szabadságharc lezárulta után, 1713-ban kezdődött el a vár utolsó nagy átépítési periódusa. A keleti külső várban egy megszentelt várterületet alakítottak ki, az északkeleti egykori „nyolcszögletű torony” épületét Szent Ignácnak szentelt vártemplommá alakították, nyugati oldalához hozzáépítve a Szent János-kápolnát. A templom és a kápolna előtti teret fallal leválasztva új udvart alakítottak ki. A szakrális épületeket 1721-ben fejezték be, de a Szent Ignác-templom északi falához kapcsolódó épületet átalakítva ugyanebben az évben még egy kápolnát építettek Szent Pál tiszteletére.
A következő évtizedekben tovább folytatták az építési-felújítási munkákat. 1725-ben a kápolna falait, 1733–1734-ben a templom és a kápolna tetőszerkezetét, valamint más épületrészeket javítottak. Nem sokkal később, 1745-ben a konyha melletti víztározót, majd 1750-ben a belső vár délnyugati palotáját újították fel. A déli külső várat és annak kapuját 1755-ben újították meg. Tulajdonosai a 19. század elején hagyták el a várat, amely lassú pusztulásnak indult. A Szent Ignác-napi búcsújárásokról még 1814-ből is vannak feljegyzések.
Források:
Fényes 1851. II. 48–49.
Soós 1889–1928. XVI. 144–149, 164–171, 177.
Bártfai Szabó 1910. 463.
Ethey 1936a. 60–63.
Fügedi 1977. 136–137.
Györffy 1987. IV. 391–393.
KMTL 236.
Engel 1996. I. 317–318.
Könyöki 2000. 119–120.
Fehér 2003. 151–180, 205–212.
Plaček–Bóna 2007. 121–125.
Neumann 2007. 106–107.
A Tribecs-hegység délnyugati részén, Gímes településtől északra, Gímes romvárától 600 méterre, délnyugatra, egy 440 méter magas sziklacsúcson állt egykor Hidegvár (Studený hrad).
A várról írott források nem ismeretesek, régészeti kutatása még nem történt meg. Peter Bednár és Eva Fottová szerint Gímes várának elővára lehetett. Az is felmerült lehetőségként, hogy Árpád-kori (12–13. századi) ún. „kisvár” volt, vagy pedig ostromvárként épült, amikor Gímes várát 1303 után Csák Máté elfoglalta (bár ennek során harcokról nincsenek konkrét adatok). Az alatta elterülő Gímes falut első ízben 1113-ban említik. A nyitrai várnépek lakták, akiket 1232-ben II. Endre király vitézségük és hűségük elismeréseképpen az udvarnokok közé emelt.
Az irodalomban először 1864-ben szerepel a vár, Pesty Frigyes helynévgyűjteményében: ”Hidegvár. Egy nagy kőszikla, északi részén meredek, melynek tetején jelenleg is láthatók sáncok nyomai.” Pesty gyűjtése nyomán Soós Elemér is foglalkozott röviden a várral, ő azonban tévesen a Bars vármegyéhez tartozó erősségek között sorolta fel, és helyét pontatlanul lokalizálta.
A kis erődítmény egész területe jól áttekinthető. Észak és nyugat felől meredek, szakadékos sziklafal védi. A várterület teljes mérete az árkon kívül húzódó sánc pereméig számítva 58x37 méter. A belső, védett halmot az északkeleti, déli és délnyugati oldalon egy 2 méter mély és 5 méter széles árok – amely két helyen röviden megszakad – veszi körbe. A szabálytalan ovális alakú, 28x16 méter méretű központi plató fátlan, füves tisztás. Felszínén falnak nincs nyoma. A plató délkeleti sarkában lévő, kidomborodó terepalakulat valószínűleg épület nyomait jelzi.
Források:
Pesty 1864–1865. 47. tekercs, Nyitra vm. I. 201.
Soós 1889–1928. IV. 61.
Györffy ÁMF IV. 392.
Bednár–Fottová 2006. 29–31.
Komáromtól 22 km-re, északnyugatra, a Csallóközt észak–északkeletről határoló Kis-Duna (a Második Katonai Felmérésen [1806–1869] még Öreg Duna néven) és a Vág összefolyásától északra, a Vág mentén állt Gúta vára. A két folyó közén, nyugatra a vártól folyt az erődítéstől északnyugatra fekvő, „Öreg Sziget” nevű mocsárvidék lefolyó vizeit az akkor még Öreg-Duna nevű folyóágba vezető „Kis Duna” nevű folyócska. A Harmadik Katonai Felmérésen (1869–1887) nyugatról keletre haladva a folyók a következő néven szerepelnek: a Gúta község északkeleti szélénél folyó „KL. Donau-Kis Duna”, az Öreg-szigeti mocsár vizét levezető „Kis Duna”, majd a „Waag-Vág” következik. A Duna ágak és a Vág összefolyása utáni folyószakaszt egészen Komáromig „Waag (Vág Duna) ” néven jelzi a térkép.
A Vág szabályozására az 1870-es években alakult meg a mérnöki hivatal, majd ezt követte még az 1890-es évek előtt a „Vágbalparti” és a „Vágjobbparti” ármentesítő társulatok megalapítása, amelyek a Vág alsó folyását igyekeztek hajózhatóvá tenni, valamint a környező földeket ármentesíteni. A folyószabályozási munkák következtében alakult ki a mai helyzet, amikor az Öreg-Duna (másik nevén Kis-Duna) folyását Gúta község északkeleti szélétől egy folyóívvel elterelték keleti irányba úgy, hogy az Öreg-Duna és a Vág összefolyása – amely korábban délebbre volt –, most Gúta várától északra került. Az összefolyástól délkeletre épített gátszakasz kettévágta a vár területét, elpusztítva annak keleti felét. Gúta település északkeleti szélén az egykor ott folyó Öreg-Duna (vagy Kis-Duna) napjainkban már csak egy holtág.
Vojtech Lobotka rövid leírásában úgy véli, 1349-ből van adat arra, hogy a 16. századi vár elődjét I. (Nagy) Lajos király építette az erre vezető kereskedelmi út és a folyógázlók védelmére. Horváth Richárd szerint azonban a fennmaradt oklevelekben az esztergomi érsekség birtokaként szereplő Gúta mindvégig oppidum (mezőváros), hiteles írott források az erősségről a középkor végéig egyszer sem tesznek említést.
Az ezen a területen emelt négyzetes alaprajzú, sarkain olaszbástyákkal épített palánkvár építési idejét Winkler Gusztáv a források megjelölése nélkül 1530 és 1600 közé teszi. Közölt rajza követi a karlsruhei Tartományi Főlevéltárban őrzött 1667-es keltezésű, ismeretlen szerzőtől származó „Gúta és környékének térképe” rajzot. Eszerint a Vág és az Öreg-Duna összefolyásánál megépített, négyzet alaprajzú, négybástyás várat vizesárok vette körül, amelynek külső oldalán vársík (glacis) épült, fedett úttal és fegyverterekkel. A várnak két kapuja volt, amelyekhez a vizesárkon átvezető hídon keresztül lehetett eljutni. A tervrajz nem utal a bástyák és kurtinák építési anyagára, azonban azok feltételezhetően palánkokból készültek, belső oldalukon földtöltéssel. A bástyák területét feltöltötték, a bástyatorkoknál rámpákat alakítottak ki az ágyúk felvontatásához. A váron belül épületeket nem ábrázol a térkép. Az 1667-es ábrázolás további, Gútához tartozó sáncokat mutat be. A Vágon és annak mellékágán hídfőerődítéseket, a Vág keleti partjánál, az ottani híd mellett árokkal körülvett négyszögletes redutot, valamint az Öreg-Duna Vág torkolattal szembeni partszakaszán egy szintén árokkal körülvett, kisebb, négyágú, csillag alakú sáncot láthatunk a rajzon. Az ismeretlen rajzoló bemutatta a vár sáncmetszetét is, amelyből arra lehet következtetni, hogy a várárok vár felőli oldalát (escarpe) legalább az árok vízszintjének magasságáig felfalazták, és csak az efölötti sáncok készültek főként földmunkával.
Érsekújvár 1663. évi török ostroma és bevétele után Joseph Priami hadmérnök, Pozsony katonai parancsnoka tervezetet készített több északnyugat-magyarországi vár és néhány csallóközi átkelőhely megerősítésére. A törökök Bécs irányába történő előrenyomulását a Vág mentén Gúta, Sempte, Galgóc és Sellye erősségei akadályozták. Priami 1663. évi keltezésű, a csallóközi átkelők erődítéséről készített rajza feltünteti Gúta négybástyás várát is, a vár belső területén néhány barakkal és sátortáborral. Még ugyanebben az évben született egy másik erődítéstervezet, amelyben a Vág partjára egy szabályos ötszög alaprajzú, bástyás erődítményt terveztek. Ez ugyan nem készült el, de tervlapja megmaradt.
A következő, a korábbiaknál részletesebb tervrajz 1679-es dátummal készült. Itt az ismert négybástyás várat csak egy kapuval ábrázolja Johann Georg Fischer hadmérnök. A tervrajz a vár alaprajzán kívül bemutatja a különböző sáncmetszeteket, a Vág mentén épült kisebb sáncműveket, valamint ezekhez részletes leírást is ad. Az 1667-ben ábrázolt híd ezen a tervrajzon már nem látszik.
Gúta vára fontos szerepet kapott a Rákóczi-szabadságharc idején is. 1704 elején a kurucok kezén volt, 1704 áprilisában a császáriak tartották megszállva. Bercsényi Miklós főgenerális 1704. június 3-án Balogh Istvánt, Pozsony vármegye kapitányát küldte kurucaival a vár visszafoglalására. Néhány héttel a vesztes nagyszombati csata (1704. december 26.) után Balogh István Gúta várát kiüríttette, Siegbert Heister császári főparancsnok azonban még 1705 áprilisában helyreállíttatta és őrséget helyezett el benne, illetve nyolc, tarackkal megerősített sajkát és három naszádot rendelt védelmére. 1705 júniusában Bercsényi még Gúta megtámadását tervezte, de a magas vízállás és a megduzzadt mocsár miatt ostromáról végül le kellett mondania. Heister 1708 májusában jelentős számú, mintegy 3000 fős helyőrséget hagyott Gútán Viard tábornok vezénylete alatt. Gúta megerősítése komoly fenyegetést jelentett a kuruc kézen lévő Érsekújvár számára. Júliusban további német csapatok húzódtak Gúta felé Heister vezetésével. Bottyán János 1708. július 12-én egy 1000 fős különítménnyel személyesen ment Gúta alá, megfigyelő szemlére. Nem sokkal később, július 21-e előtt a császáriak nagy része a gútai dunai hajóhíd néhány hajóját felhasználva mintegy 300 szekérrel Éberhárd felé elvonult. Ezt július 25-én további visszavonulás követte. A trencséni kuruc csatavesztés (1708. augusztus 3.) után, augusztus közepén a császáriak Érsekújvár ostromára készülve Gútánál csapatösszevonást hajtottak végre. Heister szeptemberben Gúta várába szállíttatta a tervezett ostromhoz szükséges felszereléseket, lövegeket és lőszert. Érsekújvárt a császáriaknak ekkor még nem sikerült elfoglalni, ezért feladva a további ostromot, október 11-én megkezdték a hadiszerek elszállítását Újvár alól, de most már nem Gútára, hanem Komáromba vitték azokat.
A császáriaknak csak 1710 szeptemberében sikerült elfoglalni Érsekújvárt, de Gúta ebbéli szerepéről nincsnek adatok. A jelentőségét vesztett erősséget 1711 után elhagyták, és az pusztulásnak indult.
Napjainkban a gútai sáncvárnak csak egy része látható, melynek befoglaló mérete mintegy 110x50 méter. Jó állapotban maradt meg az északnyugati és a déli bástya, valamint az azokat összekötő kurtina földsáncai, amelyek ma is kb. 1,5–2 méter magasak. A vár keleti részét az áradások, majd a folyószabályozási munkák pusztították el.
Források:
Mercurius Veridicus 1705–1710. 96.
Ipolyi 1859. 99.
Thaly 1885–1892. III. 154, 175, 345–347, 374, 380.
Thaly 1905. I. 188, 208, 212, 215, 225, 273. II. 8.
MVV Komárom 1907. 64.
Lobotka 1972. 258–260.
Kisari Balla 2000. 138, 444.
Winkler 2004. 148–149.
Mrva 2005. 18.
Varga 2005. 351.
Domokos 2013. 38.
ÖStA KA Kartensammlung k7k 198-700 Gutta (1663).
ÖStA KA Kartensammlung Inland C V 1-1-23 Gutta (1679).
Szakolcától 6 km-re, délnyugatra, a morva határ mellett fekszik Holics városa. Központjában, a nyugati városrészben áll az erődített kastély. A vár 1265 előtt épült, egy korábbi favár helyén. A középkor folyamán Újvárnak, német nevén Weisskirchennek nevezték. Még 1299 előtt Csák Máté szerezte meg. Halálát (1321) követően rokona, a cseh Sternbergi István kezén maradt, csak 1332-ben került vissza a Magyar Királysághoz. Ezt követően ismét az uralkodóé volt, akinek várnagya kormányozta. Zsigmond király Stiborici Stibornak juttatta, aki 1392-ben élete végéig, majd 1395-ben örök adományként is megszerezte. Mivel fia, ifj. Stibor halálával a család kihalt, 1435 és 1439 között ismét a királyé lett. Ezután feltehetőleg Schlick Gáspár római főkancellár révén a Schlick család kapta meg 1439-ben Albert királytól. Ők birtokolták 1480 tájáig. Mátyás király 1489-ben a Czoboroknak adta Holicsot zálogba Strázsa castellumával együtt 3000 aranyért (az utóbbi erősség napjainkra nyomtalanul elpusztult). 1507 után Czobor Imre lakta, Révay Ferenc 1540-ben szerezte meg Czobor Imre leányától, Annától. A Czobor család 1579 előtt adományként is megkapta a várat, melyben később tulajdonrésze lett a Révay családnak is. A 17. század folyamán Holics várát és uradalmát a Révay és a Czobor család birtokolta. 1605 májusában Révay Péter megvédte a várat Bocskai hajdúinak támadásától. Röviddel ezt követően cseh csapatok szállták meg, hogy szükség esetén Bocskaitól ismét megvédelmezzék.
1621 szeptemberében Bethlen Gábor serege elfoglalta az erősséget, amely az ostrom során erősen megrongálódott. A Rákóczi-szabadságharc alatt, 1705. július közepén Esterházy Antal generális vezérletével a kurucok foglalták el, két évvel később azonban már a császáriak kezén volt. 1739-ben a várat és birtokát eladósodott tulajdonosától, Czobor Józseftől Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc toszkánai nagyherceg vette meg, aki fényűző kastéllyá alakíttatta. A régi vár erődítéseit megtartották és részben renoválták. Ebben valószínűleg közrejátszott a poroszokkal vívott háború is (1742-ben, az első sziléziai háború során a poroszok Holicsig hatoltak, az alig 5 km-re lévő Szakolca városát pedig elfoglalták). Holics a Habsburgoké maradt az első világháború végéig. 1918-ban a csehszlovák állam kezébe került. 1963-ban, majd 1970-ben ismételten védett műemlékké nyilvánították. Ezután többször gazdát cserélt, olykor kisebb javítási munkálatok is történtek falai között. Helyreállítása 2006-tól felgyorsult. Jelenleg képtár és porcelánmúzeum található a kastélyban.
A valószínűsíthetően palánk- és sáncerődítésből álló vár a 12. század második felében az ártérből kissé kiemelkedő félsziget nyugati szélére épült. A sík terület védelmét a vártól kb. 3 km-re, nyugatra lévő Morva folyó ártéri mocsarai is biztosították. Ezt a várat a 13. század közepén téglalap alaprajzú, 57x39 méter méretű kőfallal kerített erősséggé építették át. A régészeti kutatások során feltártak néhány, ebből az időszakból származó faltöredéket, és a vár déli részén egy faépület maradványait.
A következő építési periódus a 14. század folyamára tehető. Ekkor a várterület déli részén állt faépületeket elbontották és a déli várfal mentén egy 49x11,5 méter méretű, kelet–nyugati hossztengelyű palotaépületet emeltek. Ez két szint magasságban megmaradt a későbbi kastély épületébe integrálva. Az egykori palota a keleti és nyugati végein egy-egy toronyban végződött. A 15. század első felében, még 1444 előtt késő gótikus stílusban átépítették, majd tulajdonosváltás és kisebb harci cselekmények után, 1470 körül helyreállították és tovább építették.
A korábbi palotaépület nyugati végéhez kapcsolva, facölöpökre alapozva új palotaszárnyat építettek északi irányban, amelynek kialakítása során a korábbi részek bontásából származó építőanyagokat is felhasználták. Ez az épületszárny és annak kelet felé forduló külső fala már nem fért el a 13. századi, téglalap alakú fallal kerített várterületen, ezért ekkor egy nagyobb, majdnem szabályos négyzet alaprajzú, 66x62 méter területű, sarkain lekerekített falakkal határolt várat építettek fel a régebbi kerítőfalak számottevő részének lebontása után. Az eredeti várfalból csak a nyugati fal egy szakasza, és közepén egy támpillérrel a keleti oldal maradt fenn. Az új várfalakat a mocsaras talajba bevert tölgyfa cölöpökre építették, majd a várat vizesárokkal vették körül.
A következő átépítést a 16. század utolsó harmadában fejezték be. Ez a nagyszabású reneszánsz építkezés a palota vagy immár inkább kastélyépület teljes egészére kiterjedt, de még mindig a 15. században kibővített várterületen belül. Ekkor épült ki a kastély északi és nyugati traktusa, valamint az egész épületegyüttest megemelték egy szinttel. A növekvő török veszély miatt új, külső erődítést építettek. A korábbi vizesárkon kívüli, jóval nagyobb területen, sarkain ötszögletű bástyákkal ellátott erődítést emeltek. Ennek az impozáns, 250x230 méter befoglaló méretű bástyás várfalnak a külső részén újabb, külső oldalán is téglafallal borított, tört vonalvezetésű vizesárkot készítettek. A külső és a belső vizesárkok keleti és nyugati oldalain is hidak vezettek át. A 17. századi harcok során a vár és a kastély megsérült, de a sérüléseket rövidesen kijavították.
A Habsburgok 1739-ben szerezték meg a várat, majd 1749 és 1754 között jelentősen átépítették. A keleti irányban nyitott, háromszárnyas kastélyt barokk stílusban alakították át J. N. Jadot és F. A. Hildebrandt tervei alapján. 1780 és 1790 között II. József császár utasítására a belső vizesárkot lecsapolták és földdel tömték be. A reprezentatív épületnek 98 szobája és pompás berendezése volt, belső kialakítása J. B. Chamant nevéhez fűződik. Az átépítések befejezése után a kastély és a vár családi rezidenciaként szolgált 1918-ig. 2006-ban helyreállítási munkálatok kezdődtek a várban, 2010 szeptemberében a heves esőzések miatt leomlott a külső erődítés délkeleti bástyája. A szinte teljesen épen álló kastély épülete látogatható, benne időszaki kiállításokat rendeznek. Az olaszbástyás külső erődítések, vizesárkok és a főbejárathoz vezető híd majdnem teljes épségben megmaradtak.
Források:
MVV Nyitra 1899. 525–526.
Thaly 1905. I. 56, 138.
Fügedi 1977. 141.
Györffy ÁMF 1987. IV. 481–482.
KMTL 265.
Engel 1996. I. 327.
Mrva 2005. 23–24.
Plaček–Bóna 2007. 133–134.
Neumann 2007. 109–110.
Pöstyéntől 5 km-re, északkeletre fekszik Hubafalva település. A falu központjától 2 km-re, délkeletre emelkedik a 371 méter magas Hradistye (Hradiště) nevű hegy. A hegytetőn már a vaskorban (Hallstatt- és La Tène-kor) magaslati telep volt. A középkori várról történeti forrás nem maradt fenn. Fennállásának idejét a területén ásatáskor előkerült 12–13. századi leletek (lásd alább) keltezik.
A Hradistye kelet–nyugati irányú tetejének nyugati részén helyezkedik el az 50 méter hosszú és 30 méter szélességű védett területtel bíró vár. A plató peremén az egykori kerítőfal, pontosabban palánk nyomai már nem látszanak. A vár keleti és nyugati oldalát árok, valamint az árok külső szélén szárazon rakott kövekből készült sánc védte. A nyugati oldalon a külső védősánc 11 méter hosszú, míg a szélesebb keleti oldalon kb. 32 méter hosszan követi az itt kiszélesedő központi plató vonalát. Napjainkra mindkét oldalon jelentősen feltöltődött a sánc és a központi plató közti árok, melynek ma érzékelhető, külső peremtől számított mélysége 0,5 méter és 1,5 méter között váltakozik. A vár területén jelenleg épületmaradványok nem láthatók a felszínen, azonban az 1973-as régészeti kutatás során Alexander Ruttkay két, kőalapokra emelt faépület maradványait is feltárta a kiemelkedő keleti várrésztől nyugatra. Ezek 5x2,4 méter, illetve 5,2x2,4 méter méretűek voltak. Az épületek nyugati sarkaiban egy-egy 0,8x0,7 méter méretű, kőből készült, agyaggal tapasztott kemence maradványát tárták fel. A központi várterület keleti részében egy ovális (1,5x1 méter méretű), 1 méter mély gödör maradványát találták meg, amely valószínűleg ciszterna lehetett. A kutatások során nagyméretű edények darabjaira bukkantak, ezek a 12. századtól a 13. század második feléig terjedő időszakra keltezhetőek. Kisebb mennyiségben fémleletek (szögek és vasalatok) is előkerültek.
Források:
Janšák 1930. 29.
Ruttkay 1989. 73–75.
Párkánytól 14 km-re, északra, az Ipoly folyó mentén települt Ipolykiskeszi község. Az Ipoly jobb partja fölé emelkedő Törökvár dombja Ipolykiskeszi falu déli szélétől délkeletre, 600 méter távolságban található. Térsége jelenleg szinte áthatolhatatlan bozótos.
Az 1950-es években Anton Točik vezetésével végzett régészeti kutatások alkalmával megállapították, hogy a vár területe az őskorban is lakott volt. A kutatóárkok egyes rétegeinek leletanyagai hosszantartó használatra utalnak. Előkerültek a késő neolitikus – korai rézkori Lengyeli kultúra, szórványosan a kora bronzkori Nagyrévi, és jelentős mennyiségben a Hatvani kultúra, valamint a középső bronzkorba tartozó Magyarádi kultúra leletei is.
A várat középkori írott forrás nem említi. A közelében elterülő Kiskeszi falu a 13. század végén az esztergomi káptalan birtoka volt, melyet 1321-ben Csák Máté híve, (Sági) Bede elfoglalt és elpusztított. A régészeti feltáráskor a legfelső kutatási réteg tartalmazta a 12–14. századi erődített település maradványait. Ennek védelmére építhették a dombot körülvevő árkot, amelynek készítése során a korábbi, bronzkori árkot elpusztították. A középkori erődítéshez volt köthető még az ásatás során előkerült nyolc négyzetes cölöplyuk, sok vékony tégla, valamint 13–14. századi leletek, amelyek egyben az erősség korát is keltezik.
A várat, illetve félköríves árkát a Második Katonai Felmérés (46/XXXI. 1842.) is feltünteti „Gödervar Alte Schanze” néven. Törökvár területének jelentős része megsérült, illetve megrongálták, amikor 1937-ben egy vasbeton bunkert építettek a lelőhely területén. 1944–1945-ben lövészárkok kialakításával pusztították tovább a várat.
A mai állapotában is kedvező stratégiai fekvésű domb 21 méter relatív magasságban emelkedik az Ipoly fölé. A folyó felőli oldalról, azaz kelet felől, a szakadékos partoldal biztos védelmet nyújtott. A vár könnyebben támadható nyugati és déli részét a középkorban nagy, félköríves árokkal vették körül, amely ma is jól látható. Az árokkal védett plató északnyugat–délkelet irányú hossza 80 méter, északkelet–délnyugat irányú szélessége 38 méter. A 16 és 26 méter közötti váltakozó szélességű, és 4–5 méter mély árok legjobban a nyugati és a déli oldalon figyelhető meg. Délkeleti szakasza nagyrészt elpusztult, beleolvadt környezetébe. A plató felszíne gödrökkel, bemélyedésekkel tarkított, valamint megfigyelhetők még a régészeti kutatás árkainak nyomai is.
Források:
Točík 1961. 17–42.
Habovštiak 1972. 8.
Az Ipoly ártere által kettéválasztott Ipolyság városának történelmi magjában, a folyón átvezető 20. századi híd közelében ma is áll az egykori premontrei kolostor épülete.
A bányavárosok és az Esztergom és Visegrád közötti fontos kereskedelmi útvonal mellett 1236 és 1238 között felépült, Szűz Mária tiszteletére szentelt premontrei kolostor alapítója Hont-Pázmány nembéli Márton bán volt, aki örökösök híján királyi engedéllyel birtokait is a szerzetesekre hagyta. A tatárjárás során, 1242 februárjában feldúlták és felégették a települést a konvent épületével együtt. A mongolok kivonulása után újjáéledt a falu, a kolostort is helyreállították. 1245-ben IV. Béla király személyesen vett részt az általa újra alapított kolostor felszentelésén. A királyi támogatásnak köszönhetően ebben az évben már mintegy 180 lakos élt a konvent környezetében.
A kolostor fénykorát a 14. század elején élte, amikor közel 30 évig Fegyverneki Ferenc töltötte be a prépost tisztségét. A 15. század első felében, a zavaros belpolitikai helyzetben több támadás érte a szerzeteseket. 1443-ban Balassa Miklós és fiai rontottak rá a premontreiekre, elűzték az akkor hivatalban lévő Bálint prépostot, és Danis Ferenc szerint ők alakították várrá az elfoglalt épületet. Engel Pál viszont úgy vélekedett, hogy Giskra János huszita zsoldosai erődítették meg a kolostort. A forrásokban fortaliciumként említett huszita erősséget Hunyadi János 1451 őszén sikertelenül ostromolta.
A török előretörése a 16. században már a bányavárosokat fenyegette, ezért 1546-ban a bécsi kormányzat elrendelte a korábban várrá alakított kolostor további megerősítését. A megújított erősség első kapitánya Thuri György volt, akit Jakusich Ferenc követett 1550-ben. Rövidesen török támadás érte Ságot, amikor az oszmán hadak Vác felől érkeztek falaihoz. Ezt a próbálkozást még sikerült visszaverni, azonban Drégely 1552. július 9-én bekövetkező eleste után néhány nap múlva a sági erősség is török kézre került. Csak a kolostor értékes levéltárát sikerült Poklostói Mátyás prépostnak és a többi, itt élő szerzetesnek Garamszentbenedekre menekíteni.
Az oszmán fennhatóság először 1552-től 1595-ig tartott Ságon. Egy adat szerint 1574-ben a lerombolt sági kolostort a törökök erődíteni akarták, amely bizonyára megtörtént, mivel 1595-ben, amikor a keresztény sereg visszafoglalta, erődítményeit lerombolták. 1626-tól 1685-ig ismét török uralom alá került a település, ekkor feltehetően újból erőddé alakították a kolostort. A török elűzése után I. Lipót császár 1688. december 28-i rendeletével a besztercebányai jezsuitáknak adta a prépostságot birtokaival együtt. A korábbi kolostor romjain a jezsuiták új kolostort, gazdasági és lakóépületeket emeltek, amelyek jelentős részben ma is állnak.
A kuruc időkben II. Rákóczi Ferenc fejedelem időzött a kolostorban, 1704 szeptemberében. A jezsuiták 1734-ben építették fel új templomukat, majd 1769-ben az Ipolyon átvezető kőhidat, amely a második világháborúban pusztult el. A jezsuita rend 1776. évi megszüntetése után sági birtokait a rozsnyói káptalan kapta meg. Az épület 1805 decemberében kapott ismét történelmi szerepet, amikor az austerlitzi csata után a napóleoni hadak elől menekülő Kutuzov orosz marsall sebesült katonáit ápolták benne.
A román stílusú, 13. századi kapuzatát és kapubélletét nagyrészt megőrző Boldogságos Szűz Mária-templom mellett, attól délre áll a ma Magtárnak vagy Kolostormagtárnak nevezett 23,7x17,2 méter alapterületű, közel téglalap alaprajzú épület. Ennek déli traktusában egykori lakóhelyiségek maradtak fenn. Az északi épületrész keleti homlokzatán befalazva ugyan, de láthatóak a már elpusztult kerengőfolyosó íves nyíláskeretei. A régészeti kutatások nyomán készült felmérési rajz szerint a déli traktusban és az északi traktus keleti falában maradtak meg legjobb állapotban a középkori falak és részletek. Az újkori tetőzettel fedett, vakolatlan falú Kolostormagtár teljes egészében áll, azonban nem látogatható. Az egykori erődítettségnek látható nyoma nincs.
Források:
MVV Hont 1906. 72–74.
SÚPIS III. 229.
Engel 1996. I. 402.
Danis 2007. 7–11.
Tolnai 2011. 107.
Fülöp 2012. 142–145.
Ipolyság városától 7 km-re, nyugatra, az Ipoly jobb partján fekszik Ipolyvisk község. Visk vára a község központjától 600 méter távolságra, délre található egy északnyugat–délkelet irányban elnyúló, Mahir nevezetű dombháton, az Ipoly bal partja mentén.
A Mahir-dombon már az őskorban megtelepedett az ember (ebből az időszakból a Bádeni és Hatvani kultúra leletei kerültek elő). Az Árpád-korban ez a vidék 1296-tól Csák fia János birtoka volt, feltehetően ő építtette a várat a 13–14. század fordulója táján. 1313-ban I. Károly király ostromolta az akkor már Csák Máté kezén lévő erősséget, amely feltehetően ekkor pusztult el. Csák Máté halála (1321) után három évvel, amikor az uradalmat a király eladományozta, már nem említik a várat.
A várdomb legnagyobb relatív magassága mindössze 40 méter, északkeleti részén a folyó, délnyugati és délkeleti oldalán pedig két természetes eredetű árok fokozta védhetőségét. A várterület legmagasabb pontja (tszfm. 170 méter) a délkeleti várrész peremén található, amelyhez dél felől és észak–északnyugati irányban elfordulva is egy-egy földsánc kapcsolódik. Az északi oldal 100 méter hosszan elnyúló sánca az Ipoly felé lankás domboldal védelmét erősíti. A sánc keltezését régészeti ásatás tenné lehetővé, melyre eddig nem került sor. Feltehetően még az őskorban készült és a középkori vár építésekor is felhasználták (az Árpád-korból egy cserépbogrács maradványa került itt elő).
A vár északnyugat–délkelet irányú mérete 280 méter, míg északkelet–délnyugat irányban a legnagyobb szélessége 120 méter. A 2,8 hektár területű vár déli és nyugati oldalán sáncok vagy egyéb védművek nyomai nem látszanak, azokat valószínűleg az itteni földművelés pusztította el. A délkeleti oldalon a vár előtt húzódó természetes árok szélessége 20–25 méter, az árok alsó síkja fölé mintegy 10 méterrel emelkedik a vár központi csúcsán ma álló kőkereszt.
Források:
Nováki–Sándorfi–Miklós 1979. 75.
Fügedi 1977. 210.
Györffy ÁMF III. 1987. 264.
Plaček–Bóna 2007. 328.
Beljak–Beljak Pažinová–Mitáš 2015. 82.
Somorjától 16 kilométerre, északkeletre, a Csallóközben fekszik Jányok község, amely 1940-ben jött létre Alsójányok, Felsőjányok és Bústelek egyesítésével. A helybéliek által Avargyűrűnek nevezett vár a falu Felsőjányok nevű részében található, egy 127,3 méter tszfm. dombon, a helyi temető sarkánál.
A vár helyén eredetileg a Hallstatt-korba keltezhető halomsír állt (a Jányok környékén található vaskori halmokat Magda Pichlerová kutatta, ezt a dombot VI. -ként jelölte meg). A középkori várat írásos források nem említik. Felsőjányok falu 1311-ben fordul elő Ianyk Superiori néven. A várdombon végzett kutatások során nem találtak középkori leleteket; ez alighanem a 20. század elején, a központi platón történt jelentékeny földmunkáknak és építkezésnek köszönhető. 1983-ban Klara Füryová mérte fel a várat, aki a 13–14. századra keltezte. Tipológiai analógiák alapján Filip Jaššo motte típusú várnak tartja.
A várterület enyhén ellipszis alakú, mérete kb. 59x42 méter. A vár központi részét a vaskori halomsír tetején alakíthatták ki, majd a dombot sánccal kerítették. A sánc belső oldalából máig megmaradt a jelentős mélységű árok, alja a külső sánc peremétől számítva kb. 3 méterrel lejjebb húzódik. Külső oldalán szintén készült árok, ez azonban már csak a déli oldalon figyelhető meg, a többi oldalon elegyengették, feltöltötték. Ugyancsak a déli oldalon egy külső sánc maradványa is látható.
A várdomb jelentősen átalakult, amikor a 19. században kápolnát emeltek rajta, amelyet 1914-ben kisebb templommá építettek át. A templom építésekor számottevően csökkentették a központi domb magasságát. A nyugati oldalon, a templomhoz vezető út kialakítása során a várárkot szinte teljesen feltöltötték (1921-ben ezen a helyen állították fel Szent Miklós és Szent Vendel szobrát). Az északi oldalon az aszfaltút megépítésekor a sánc szélét levágták.
Források:
Pichlerová 1977. 18.
Füryová 1984. 84–85, 260.
Jaššo 2007. 129–131.
Pozsonytól 22 km-re, keletre, a Csallóközben fekszik Jányok község, amely az egykori Alsójányok, Felsőjányok és Bústelek falvak egyesítésével jött létre 1940-ben. A település délkeleti részétől – a korábbi Alsójányok falutól – 2 km-re, északkeletre, a Csallóközt határoló Kis-Duna egyik fontos átkelőhelyénél található a ma is jó megtartású sáncmű.
Érsekújvár 1663. évi török bevétele után a bécsi hadvezetés azonnal új védelmi vonalak kiépítését kezdte tervezni Felső-Magyarország védelmére, az oszmán támadások ellen. Ennek során készültek tervezetek Pozsony, Vöröskő, Sempte erődítésére, Lipótvár erődjének megépítésére, valamint a Csallóközt észak–északkeletről határoló Kis-Duna és a Gúta–Komárom közötti Vág-Duna szakasz átkelőhelyeinek biztosítására. A Pozsony erődítési terveit is elkészítő Joseph Priami hadmérnök 1663-as tervezetén a Kis-Duna mentén javasolta part menti sáncművek megépítését Bruck, Nagymagyar, Nyárasd és Gúta közelében. Közülük a Gúta melletti és a Nagymagyarhoz közeli folyópartokra tervezett sáncok biztosan megépültek. Az egykori nagymagyari sánc azonos a ma jányoki sáncként ismert védművel.
A sáncmű török kori használatára nincsen adat, azonban több feljegyzés is utal rá a Rákóczi-szabadságharc idejéből. A Kis-Duna fontos átkelője a Csallóköz birtoklása szempontjából volt stratégiai jelentőségű mind a császáriak, mind a kurucok számára. Hol az egyik, hol a másik hadakozó fél vert itt hidat, rendszerint csak átmeneti időre. Az átkelő az 1706. évi béketárgyalások meghiúsulása és a fegyverszünet lejárta után jutott igazán jelentős szerephez, amikor Bercsényi Miklós kuruc főgenerális Esztergom ostromának biztosítása érdekében megszállta a Csallóközt, és augusztus közepére hidat veretett Nagymagyarnál, nem sokkal később pedig Winkler Vilmos gyalogezredét rendelték a sánc védelmére. A Rákóczi által 1706. augusztus elején ostrom alá vett Esztergom felmentésére igyekvő Pálffy János horvát bán szeptember 5-én megtámadta és elfoglalta a kurucok által védett sáncot. A mintegy hatórás küzdelemben a kuruc védelem teljesen felmorzsolódott, maga Winkler ezredes is megsebesült és fogságba esett. A nagymagyari hídfőt a későbbi hadműveletek során is használták. 1707. június elején Guido Starhemberg tábornagy innen indult Lipótvár felmentésére, majd június 20-án Ebeczky István brigadéros aratott itt kisebb győzelmet a hátrahagyott császári őrség fölött. Rákóczi 1708. évi támadó hadműveleteinek előkészületei miatt Siegbert Heister császári főparancsnok az 1708. május 29-én kiadott parancsával a nagymagyari sáncok mögé vonta vissza a Vág-vidéken állomásozó csapatai zömét.
A többször gazdát cserélt hídfőerődön végzett építési munkákról igen gyér adatok vannak, Winkler ezredes jelentése szerint hajdúinak mindössze egy napjuk volt a sánc megerősítésére. Joggal feltételezhetők azonban a támadások utáni helyreállítási és korszerűsítési munkálatok, ezért a sáncmű mai állapota inkább a 18. század eleji, mint a 17. század utolsó harmadában kialakított megjelenését tükrözik. A Rákóczi-szabadságharc bukása után a nagymagyari (jányoki) sáncot feltehetően felhagyták.
A napóleoni háborúk idején, 1810–1811-ben a nagymagyari (Magendorfer) átkelőhelynél több, összesen négy hajóhíd építését és a Kis-Duna bal partja mentén három hídfőerőd kialakítását tervezték. Az elképzelést bemutató térképvázlat a Kis-Duna jobb partja mentén is mutat egy hídfőállást, valamint több tervezett kisebb sánc mellett „alte Sternschanze” néven ábrázolja a korábbi, 17–18. századi sáncművet is. E kötet szerzői terepbejárásaik során az 1810–1811-ben tervezett sáncok maradványait nem találták meg, ami arra utal, hogy azok nem épültek fel.
A Szlovák Nemzeti Múzeum 1968-ban régészeti ásatást végeztetett az erődítés területén. A kutatás során a legfontosabb korhatározó lelet Zoltán Drenko leírása szerint két pénzérme volt: az egyik I. Lipót ezüstpénze 1698-ból, a másik egy ezüstkrajcár 1701-ből. A redut belső területén 13 különböző méretű és funkciójú faépület nyomait találták meg. Ezek egy részében a felszerelést és a muníciót tárolták, más épületek a katonák szállásául szolgáltak. Az ásatás folyamán a sánc területén előkerültek állatcsonttöredékek, mázatlan és csak belső oldalukon mázas kerámiaedények darabjai, mázatlan burkolólapok töredékei, két virágmintás agyagpipa, egy vaskés darabja, egy patkódarab, két láncszem és számos vasszög is.
A sáncművet a Kis-Duna jobb partja fölött, az itteni átkelőtől kb. 50 méter távolságban építették meg. A szabálytalan hatszög alaprajzú zártsánc északnyugat–délkelet irányú hossza 112,6 méter, míg északkelet–délnyugat irányban 102,2 méter széles. Ma is látható bejárata az északkeleti oldalon volt, és a Kis-Duna felé nézett. Ebből következően építésének célja az átkelőhely déli–délnyugati irányból érkező támadásainak kivédése volt. A zártsánc földmunkával készült, a tetején paliszádfallal, és kívülről árok vette körül. A sáncok pereme ma is 3 méterrel emelkedik a külső árok alja fölé. A régészeti munkálatok során megállapították, hogy egy második, külső árok is biztosan létezett a nyugati és a déli oldalon, amely valószínűsíthetően folytatódott a keleti és az északi oldalon, ennek nyomai azonban már nem láthatók.
Források:
Thaly 1905. I. 111, 114, 188.
Bánlaky 1928–1942. XVIII. 365.
Gottreich 1956. 144.
Drenko 1970. 40–41.
Hanuliak 1982. 101.
Archivum Rákóczianum I. (1873) 395, 611; II. (1873) 289; IV. (1875) 30, 619–620, 622–623, 632, 711; V. (1877) 173, 195, 205, 207.
ÖStA KA K VII k 120-04
A Kis-Kárpátok északi részén, Nagyszombattól 25 km-re, északra, a Jókői-völgy délkeleti részén települt Jókő község. A vár romjai a falu északi szélétől 1,2 km távolságra, északnyugatra állnak. Az erősségnek helyet adó kelet–nyugati irányú sziklás dombhát 320 méter magas.
A vár Vittenc földön épült, amelyet 1292-ben Aba nembéli Galgóci Aba birtokolt. 1316-ban Csák Máté kezén volt, 1320 előtt a király birtokába került. 1323-tól mint a pozsonyi ispánság tartozékát említik. A morva őrgrófok 1385-ben hatalmukba kerítették, Zsigmond király 1390-ben visszafoglalta Prokop őrgróftól. Négy évvel később Stiborici Stibornak ajándékozta, az ifj. Stibor halálát (1434) követő évben visszaszállt az uralkodóra. 1436-tól a gúti Ország család szerezte meg adományul. Az övék volt egészen a család utolsó sarjának, Kristófnak 1567-ben bekövetkezett haláláig, aki még elhunyta előtt Jókőt zálogba adta Losonczy Istvánnak. 1569-ben I. Miksa magyar király 52 000 forintért Devecseri Csoron Jánosnak juttatta zálogbirtokul, II. Rudolf 1583-ban Ungnad Kristófnak adta. Leánya, Ungnad Anna Mária hozományával 1585-ben Erdődy Tamásé lett a vár. Ezután az erősség – egészen végső pusztulásáig – az Erdődy családé volt. Erdődy Tamás fia, Kristóf jelentős összeget fordított Jókő falainak kijavítására, akárcsak Erdődy Gábor felesége, Amadé Judit az 1650-es évek közepén (ennek ellenére egy 1656-os leírás szerint a vár még mindig meglehetősen elhanyagolt állapotban volt). A 16. század második felében a vár uradalmának fele Thököly István kezére jutott, melyet Amade Judit zálogként birtokolt. A vár a 17–18. század fordulóján Erdődy Gábor gyermekeinek tulajdonában volt.
A Rákóczi-szabadságharc során, 1703 végén a kurucok is megszállták Jókő várát. Uradalmát 1706–1707-ben Ocskay László vette bérbe a fejedelmi kincstártól. A várat Guido von Starhemberg császári csapatai foglalták vissza 1707. július utolsó vagy augusztus első napjaiban, és a továbbiakban a Vágon túli terület védelmi láncolatának egyik pontjaként szolgált. Egy 1731. január 16-án kelt leírásban megemlítik, hogy a meglehetősen rossz állapotú belső vár tetőzetének azt a részét, melyet abban az időben Haymerle János és Farkas birtokolt zálogként, szalmával pótolták. 1760-ban négy katona őrizte az erősséget, amely 1762-ben villámcsapás következtében jelentős károkat szenvedett. A szükséges javításokat ekkor még elvégezték, több épületet befedtek, 1766-ban a várkápolnát is kijavították. Erdődy János királyi főkomornyik egy ideig a várban élt. Halála (1787) után az Erdődyek már nem lakták az egyre rosszabb állapotba kerülő épületeket. Fényes Elek szerint a várnak még használható részében a 19. század első felében börtön működött: 1837-ben egy urasági tömlöctartó és néhány katona tartózkodott a falak között, itt tartották az Erdődy-uradalom rabjait. A várbirtok 1855-ben a Pálffyaké lett, a vár ekkor már romos és lakatlan.
A vár központi része, a két négyzetes alaprajzú toronyból és az azokat összekötő falakból álló belső vár nem egy időben épült fel. A keleti torony (mérete 7,7x7,7 méter) a 13. században, a 9,2x9,8 méter alapterületű nyugati torony később, a 14. század elején készült el. Az 1,9–2,5 méter falvastagságú lakótornyok nem közös kelet–nyugati irányú tengely mentén épültek, hanem egymáshoz képest kissé elfordítva állnak, egymástól kb. 20 méter távolságban. Romjaik csak részben maradtak meg, de a nyugati torony nyugati és keleti fele ma is magasan nyúlik a környező fák koronája fölé. A két tornyot összekötő falak az északi oldalon állnak, azokat külső oldalukon 15. századi támpillérek erősítik.
A 14. század első felében jelentősen kibővítették a várat. A két lakótoronytól délre fekvő területet falakkal kapcsolták a korábbi várrészhez, valamint a keleti toronytól keletre eső keskeny, sziklás hegynyúlványt is várfalakkal kerítették. Ennek keleti vége kissé északkeletre fordul; erre a részre valószínűsítik a kutatók a várkápolna helyét. Az így megnövelt területű vár kelet–nyugati irányban 105 méter hosszú, észak–déli irányban a legszélesebb részén 25 méter méretű volt. A keleti sziklanyúlvány északi falának közepére egy, a falsík elé kiugró, kis négyzetes tornyot építettek, és egyes vélemények szerint ekkor készült a keleti lakótorony északkeleti sarka közelében mélyített kút is. A vár kapuja ekkor a nyugati toronytól dél felé induló várfalban nyílott. Ehhez a kapuhoz fahídon lehetett feljutni a tőle nyugatra fekvő alacsonyabb területről.
A 15. századi további építkezések során ennek a kapunak a védelmét tovább fejlesztették úgy, hogy a nyugati lakótorony nyugati oldalához egy szabálytalan sokszög alaprajzú kiszögellést emeltek, ahonnan a várkaput és hídját könnyebben lehetett védeni. Ebben az építési szakaszban a belső vár kapuja előtti, kb. 38x33 méteres nagyságú területet fallal vették körül, és délkeleti sarkába egy 10 méter átmérőjű tornyot, délnyugati sarkába pedig négyzetes alaprajzú kaputornyot emeltek. Az így kialakított nyugati külső vár kapuja ennek a toronynak az alsó szintjén vezetett keresztül.
A 16. század első felében a lankás déli lejtő irányában növelték a vár területét az új, déli külső vár kialakításával, amely kelet–nyugati irányban 115 méter, észak–déli irányban kb. 50 méter méretű. A déli külső vár délkeleti és délnyugati sarkánál egy-egy kb. 9 méter átmérőjű, háromnegyed kör alaprajzú, hátrafelé nyitott, többszintes ágyútornyot építettek. A déli külső vár eredeti bejárata annak nyugati falán vezetett keresztül, ahol egy mára elpusztult kaputorony is állt. Ebben az építési periódusban a nyugati külső vár kapujának délkeleti előtere védelmére, a déli külső váron belül, a felvezető út mentén falazott védműveket építettek. A 16. században gazdasági épületekkel és új falakkal egészítették ki a 14. századi belső vár területét. Ekkor készült a keleti lakótorony melletti kút körüli falazat is. A déli, enyhe lejtésű domboldal védelmére a déli külső vár déli fala elé árkot ástak, és a külső oldalára sáncot emeltek a kidobott földből.
A későbbi, 17. századi építkezések során a déli külső vár déli falának belső oldala mentén gazdasági épületeket hoztak létre. A mai megközelítési útvonal ezek területén vezet keresztül. A vár használatát a 19. század első felében hagyták fel, de nagy része már ekkor is romos állapotban volt.
Források:
Fényes 1851. II. 158.
Thaly 1880. 30.
Jedlicska 1891. 229–246.
Thaly 1905. I. 32, 119–120, 122, 125–126, 137–138, 142.
Varjú 1932. 62.
Fügedi 1977. 146.
KMTL 307–308.
Engel 1996. I. 334.
Könyöki 2000. 127–129.
Plaček–Bóna 2007. 110–113.
A Kis-Kárpátok északkeleti részén, Pöstyéntől 22 km-re, nyugatra fekszik az erdős hegyekkel övezett Jókő község. A település templomától 1,1 km-re, nyugat–északnyugatra található a jókői strand, ahonnan zöld jelzéssel ellátott földút vezet az innen 500 méterre lévő Mária- (Máriás-) kápolnához. Ezen az erdei úton továbbhaladva, mintegy 200 méternyi gyaloglás után balra, jelzetlen földút ágazik le. Erre térve, kb. 250 méter után, ugyancsak balkéz felé magasodik a 360 méter magas, erdővel benőtt várhegy.
A várról történeti adatok nem maradtak fenn. Jellege, formája alapján a 13–14. században épülhetett. Ez a terület Engel Pál szerint a 13. század második felében Vittenc földhöz tartozott, amely 1292-ben Aba nembéli Galgóci Abáé volt. A várat feltehetően e nemzetség egyik tagja emelhette.
Karczag Ákos és Szabó Tibor először 2014. április 16-án kereste fel a vár helyét, területének szintvonalas felmérése 2015. június 14-én készült el. Terepbejárásuk, illetve a vár felmérése során, a felszínen korhatározó leletet nem találtak. Ásatásokra lenne szükség ahhoz, hogy a középkori erősség fennállásának ideje pontosítható legyen.
Az északkelet–délnyugat irányú, kb. 95 méter hosszan elnyúló várterületet jól áttekinthető erdő fedi. Maga a vár két elkülöníthető részből áll, amelyeket egy északnyugat–délkelet irányú árok választ el egymástól. A nyugati várrész szabálytalan ovális alakú, teljes mérete – a külső védőárkok pereméig – kelet–nyugati irányban 42 méter, észak–déli irányban pedig 30 méter. Ennek a várrésznek a déli, a nyugati és az északnyugati oldalán várárok nyomai láthatók.
Ez az árok nagyrészt feltöltődött, részben csak terasz alakjában követhető, majd a várrész északkeleti felében, a középső, a két várrészt elválasztó nagy árok előtt elmosódik, eltűnik. A nyugati várrész nyugati oldalánál figyelhető meg legjobban az árok és a sánc, ahol az árok 2,5–3 méter széles, mélysége a külső oldalán lévő sánchoz képest 0,2–0,5 méter. A nyugati várrész délnyugati oldalán az árok jelentős mértékben feltöltődött, mélysége itt kb. 20 cm. A várrész platója 5–6 méterrel emelkedik az árok szintje fölé, déli oldalán kis sziklacsoport figyelhető meg. A nyugati várrész déli oldalán a sekély árok kelet felé lejtve folytatódik a két várrész közötti, északnyugat–délkelet irányú nagy árok irányába, de azt nem éri el teljesen, röviddel előtte véget ér.
A keleti és a nyugati várrészt egy mély, mesterséges árok választja el, melynek szélessége kb. 6–8 méter. A nyugati várrész északkeleti oldalán, a nagy elválasztó árok mentén egy kb. 5 méter széles, kisebb terasz látható. A két várrészt elválasztó árok déli vége alatt, egy alacsonyabb szinten kezdődik a keleti, sziklás várrészt dél–délkeletről körülvevő másik árok. Ennek az ároknak egyes szakaszai, különösen annak nyugati végénél jól felismerhetőek, mélysége 0,5 méter, szélessége 2,5–3 méter. Ahogy az árok keleti irányban továbbhalad, egyre feltöltöttebb és teraszszerűbb, ám nyomvonala mindvégig jól látható. A védőárok a keleti várrész délkeleti sarkánál észak felé fordul, és ez a – várhoz képest – keleti oldalon, beleolvad a sziklás felszínbe. A keleti várrész 46x32 méter méretű. Területe déli és keleti irányban lejt, azonban keleti és északi szélét meredek sziklatömbök határolják, melyek a várterület belső részén változatos sziklaformációkban emelkednek ki a felszínből. A keleti várrész északnyugati sarkában egy jellegzetesen magas sziklatömb áll, melytől délkeletre egy kisebb, váron belüli terasz található, mérete 8x5 méter körüli. Ennek déli oldala alatt kb. 2 méterrel alacsonyabb szinten egy enyhébb lejtésű, 12x3 méteres, másik terasz húzódik. A keleti várrészt északról határoló, közel függőleges sziklafal tövében lévő kisebb üreg jelenleg turistapihenőként szolgál.
Források:
Engel 1996. I. 334.
Karczag–Szabó 2015. 108–109.
A Kisalföld peremén, Párkánytól 13 km-re, északnyugatra, a Garam jobb partján fekszik Kéménd község. A falu északkeleti szélén lévő 130 méter magas Várhegy a tőle északra folyó Garam ártere közelében emelkedik, a folyó szintje fölé emelkedő dombsor egyik nyúlványát jelenti. Okleveles forrás nem említi a várat, a területén történt régészeti kutatás (Anton Točík 1958, Alojz Habovštiak 1971) során talált, 11–12. századból származó kerámiatöredékek azonban segítenek keltezni fennállását. A várdomb tágabb környezetében, a falu északi végében lévő kertekben hasonló korú vagy ennél későbbi, 12–16. századi kerámiatöredékek kerültek elő.
Bél Mátyás az Esztergom vármegyét leíró kötetében, melynek adatait az 1720-as évek második felében gyűjtötte össze, megemlíti, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején egy Zsámboki nevű kuruc százados egy éven keresztül a kéméndi sáncvár belsejében húzta meg magát kurucaival, és innen portyáztak a környéken. Mielőtt végleg elhagyták e helyet, szétdúlták. Itt Bél Mátyás feltehetően Zsámboky Nagy István kuruc kapitányra (1704) gondolhatott, aki idővel vezénylő ezredessé küzdötte fel magát (1708). Még Bél adatgyűjtése idején, az 1730-as években is életben volt, Esztergomban lakott.
A szabálytalan alakú várplató mérete kelet–nyugati irányban 28 méter, észak–déli irányban pedig 25 méter, ezen a területen egy elpusztult épület nyomait fedezték fel a régészek. A vár központi dombját mesterséges árok vette körül, a keleti és északi oldalán sánc is erősítette. A többnyire már betemetődött árok átlagos szélessége a déli és a nyugati oldalon 10 méter, mélysége a platótól számítva 3 és 6 méter között váltakozik. Az északi és a keleti oldalon az említett sánc építésével kialakított árok szélessége 6–8 méter, mélysége a sánc külső peremétől számítva 1,5–3 méter. A várdomb északi előterébe, az ártér peremére egy újabb, külső sáncot is építettek, amely a várat körülvevő árok északi sáncától kb. 30 méterre húzódott. Ennek nyomai ma már nem látszanak.
Források:
Jansák 1938. 13–17.
Polla–Slivka–Vallašek 1981. 388.
Habovštiak 1985. 281–282.
PDOS. I. 255–256.
Heckenast 1997. 471.
Bél 2001. 111.
Ruttkay 2006. 392.
A tornyot írott forrás nem említi, 2009-ben építészeti-történeti, illetve dendrokronológiai vizsgálatok derítettek fényt keletkezésének idejére, körülményeire. A falból kiemelt tizenegy fadarab dendrokronológiai vizsgálata felépítését a 13. század 70-es és 80-as éveibe helyezte. Nagyjából ebben az időszakban keletkezhetett a közelben Hrussó vára is, Fenyőkosztolány a 14. században végig hozzá tartozott. Hrussót a 14. század első évtizedében valószínűleg már Csák Máté birtokolta (Martin Bóna és Peter Barta a vár és a torony építését egyaránt neki tulajdonítja), az őrtorony az ő uradalmának keleti szélén, a bányavárosok felé vezető kereskedelmi utat ellenőrizte. Csák Máté halála (1321) után javai I. Károly király kezébe kerültek. A torony továbbra is számottevő szereppel bírt, mivel az alatta futó szekérút jelentősége a 14. század folyamán megnövekedett. A mai Újbánya környékén ugyanis jelentős aranylelőhelyek feltárására került sor, és megkezdték az aranymosást a kistapolcsányi és hrussói uradalmak területén folyó patakokban. A kereskedelmi út Újbányáról indult, majd Nagylehotától a Zsitva folyását követve keresztezte a Hrussói várhoz tartozó földeket. A megnövekedett forgalom miatt ellenőrizni és védeni kellett ezt az útvonalat, amelyen vámot, útdíjat szedtek be. 1387-ben, amikor a királyi birtokban lévő Hrussó vára Sárai (Lévai) Péter fia László mester tulajdonába ment át, már három vámszedőhelyről számolnak be a források, ezek a vár birtokrészeihez tartoztak. Fenyőkosztolány vámszedőhelye későbbi, 15. századi (1423, 1424, 1481) iratokon is szerepel, utoljára 1496-ban említik. Zsiványtornyot a korabeli fenyőkosztolányi vámszedőhellyel azonosíthatjuk. Mindössze 40 méterre magasodott az alatta elkanyarodó és összeszűkülő úttól, melynek őrzését és vámolását látta el végig a 15. század folyamán. Bóna szerint a hrussói várral egy időben, 1708 körül pusztult el.
Az eredetileg 8,3 méter külső átmérőjű torony ma is 17 méter magas, a megmaradt északi falán látható nyomok arra utalnak, hogy valaha ötszintes volt. A bányászott kőből és durva folyami kövekből mészhabarcsba rakott falait külső oldalán vakolat borította. A torony legalsó szintjét részben a sziklába mélyítették. Itt a torony falvastagsága 2,7 méter, amely az egyes szinteken felfelé haladva egyre vékonyodik. A legalsó szinten nem alakítottak ki nyílást a tornyon. A bejárat a következő szinten lehetett, amelyhez a korban szokásos felhúzható falétra vezetett. A megmaradt északi toronyfalon a 3. és a 4. szinteken keskeny lőrések találhatók. Ezek közül a harmadik szinten lévő, észak felé irányuló lőrés felső deszkaborítása ma is látható. A tornyon belüli szinteket a fennmaradt gerendafészkek tanúsága alapján fagerendázattal választották el egymástól úgy, hogy egy-egy szint belmagassága 3 méter körüli volt. A 4. szint felső részének külső oldalán, egymástól egyenlő távolságban gerendafészkek figyelhetők meg, ami arra utal, hogy a torony 5. szintjén egy fából készült külső folyosó futott körbe.
A toronytól északnyugatra a sziklás hegygerincet átvágták, és valószínűleg az így kialakított szárazárokból kifejtett kőanyagot használták a torony építéséhez. Štefan Rakovský szerint a toronytól délre fallal körülvett várudvar terült el. A 2012-es kutatás is valószínűsíti az épület délkeleti szomszédságában lévő kis platón egy udvar maradványát, ahonnan a régészeti kutatások során cseréptöredékek kerültek elő a 13–14. századból.
Források:
MVV Bars 1903. 29.
Soós 1913. 171–172.
Rakovský 1969. 65.
Bóna 1993. 17–19.
Bóna–Barta 2012. 391–399.
Nagytapolcsánytól 8 km-re, délkeletre, a Dršna-patak két partján fekszik Kerencs község. A falu központjától 1200 méterre, délre emelkedik a 385 méter magas Tábor-hegy. Az itt épült várról történeti forrás nem ismert. Területén Blažej Beňadik 1965–1966-ban végzett régészeti kutatást (lásd PDOS I/2. 335.). Az általa talált cserepek tanúsága szerint a hegytetőn már a vaskorban (Hallstatt- és késő La Tène-kor) erődített telep létezett. A 11–12. században, majd pedig a 15. század folyamán egyaránt vár állt itt, de terjedelmük az őskori várnál jóval kisebb volt. Alojz Habovštiak azok közé a kis méretű, különböző szerkezetű várak közé sorolta, melyek a 12. és a 15. század között a vidéki nemesség középső rétegének kezén voltak. A várat az itt előkerült leletek szerint a husziták is birtokba vehették 1430 körül. Pusztulásának ideje és körülményei nem ismertek.
A Tábor-hegy észak–északkeleti oldalában kőbánya működik, erről az oldalról a hegy jókora részét lebányászták. Ennek ellenére a hegytetőn a kiterjedt őskori vár árkainak és sáncainak még jelentős maradványai figyelhetők meg. A megmaradt, szabálytalan háromszög alakú várterület legnagyobb hossza kelet–nyugati irányban 139 méter, észak–déli irányú legnagyobb mérete az északi, lebányászott oldaltól a déli várcsúcsig 142 méter. A várhely legmagasabb pontja a nyugati oldalon található, ahonnan a lejtős terepen lefelé haladva hármas árokrendszer nyomait lehet felfedezni, egészen a vár keleti széléig. A vár déli oldala alatt meredek, helyenként sziklás lejtő található, emiatt ezen a részen külön erődítést nem építettek. A régészeti irodalomban említett huszita vár létrehozására a legalkalmasabb hely az őskori vár nyugati részén kínálkozott, azonban ennek felszíni nyomai a súlyosan csonkolt várterületen már nem láthatók.
Források:
Habovštiak 1972. 4, 6, 8.
PDOS I/2. 335.
Ruttkay 2006. 402.
Aranyosmaróttól 8 km-re, északkeletre, a Keresztúri-patak partján fekszik Keresztúr község. Tőle 3,3 km-re, észak–északnyugatra találhatók Hrussó várának romjai, egy északkelet–délnyugat irányú hegygerinc 488 méter magas északkeleti végénél.
A várat 1293 előtt építették. Hogy a Csákok emelték volna, nem bizonyítható, azt viszont írott források támasztják alá, hogy Csák Máté ezt az erősséget is megszerezte. Halálát (1321) követően I. Károly király kezére került, és várnagya, Sárói Bede igazgatta. I. (Nagy) Lajos király 1369-ben Oppelni Lászlónak juttatta, 1382-ben már ismét a királyé. 1387–1388-ban Sárai (Lévai) Péter fia László mester, majd nem sokkal később Csetneki György és Mihály birtokolta 1393 tájáig, Zsigmond király jóvoltából. Az uralkodó ezután (1393 körül) Jolsvai Leusták nádornak adta el Hrussót. A 15. század elején zálogbirtokosai a Kanizsaiak voltak. Ők Zsigmond királlyal szemben Nápolyi László pártjához csatlakoztak, ezért Zsigmond híve, Forgách Péter nyitrai püspök 1403 szeptemberében megostromolta és elfoglalta a várat. 1407-ben Leusták nádor leánya, Ilona kezén volt, de Zsigmond király 1409-ben elvette Ilonától, és Saskőért cserébe Csetneki György fiának, Zsigmondnak adta. Halálával a vár 1420 körül visszaszállt a királyra.
1423-ban Bebek János tárnokmester kapta meg Hrussót, a sárosi Szokolya (Szakalya) váráért cserébe. Fiától, Istvántól 1446-ban cseh zsoldosok foglalták el, tőlük Tapolcsányi Kelemen és testvére, János váltotta magához 1000 aranyforintért. Tapolcsányi vejének, Farkasdi Antalnak a tulajdonában volt 1457-ben, akit Bebek György követett a birtoklásban, de neki az erdélyi lázadásban (1467) való érintettsége miatt le kellett mondania a várról. Így Bebektől 12 000 aranyért 1468-ban Szelcsényi Pál vette meg. 1475. július 24-én éjjel Szerdahelyi Mihály embereivel elfoglalta a hanyagul őrzött várat, Szelcsényit megölték, családját elkergették, a várat kirabolták, illetve megszállták. Még ugyanebben az évben Mátyás király részben fegyverrel, részben pénzzel visszaszerezte a várat, és kamarásának, Laki Kis Tamásnak adományozta. Ő azonban, mint utólag kiderült, meglopta a kincstárat, ezért 1486-ban a király elvette tőle Hrussót, és élére Lábatlani Gergely királyi kapitányt nevezte ki. 1490-től bajnai Bot János és András birtokolta, akik 1492-ben a Verebélyi családnak adták el. Ők 1502-ben ugyancsak eladták Sárkány Ambrusnak és Holy Pálnak. 1504-ben Zabláti Salzer Lőrinc, a Hrussói család őse vásárolta meg az erősséget. 1524-től Zabláti Jeromosé, majd 1530-tól annak fiai, János, Gáspár és Lőrinc örökölték. I (Habsburg) Ferdinánd király 1533 áprilisában a Szapolyai-párti Hrussói János várát és birtokait Török Bálintnak adományozta. 1554-ben zálogként Kistapolcsányi György és Tamás kapta meg, majd Ferdinánd király 1559-ben Forgách Ferenc nagyváradi püspöknek adta, testvérei, Imre és Simon 6000 forintért zálogként birtokolták. Nem sokkal később a Tapolcsányiak a zálogösszeget kifizethették, mert Hrussó hamarosan már Kistapolcsányi György és Tamás kezére került. E nemzetségé volt egészen 1598-ig, amikor a család utolsó sarja, János fia Pál Győr ostrománál elesett. Ezután a Királyi Kamaráé.
1616-ban Hetési Pethe László és neje, Kapivári Kapy Anna vásárolta meg II. Mátyás királytól a hrussói-kistapolcsányi uradalmat 57 500 forintért. Haláluk után, 1626-tól leányuk, Pethe Anna (†1637) és férje, Rákóczi Pál (†1636) birtokolta. Tőlük két kiskorú gyermekük, Mária Anna és László örökölte. Gyámjuk, Uszfalvai Usz János kérésére 1637. október 7-8-án elkészült Hrussó és Kistapolcsány leltára. Miután Rákóczi László elérte a nagykorúságot, az uradalmak is a kezébe kerültek. 1663 őszén török csapatok foglalták el rövid időre a várat. Egy évvel később Rákóczi László meghalt, vagyona egyetlen leányára, Erzsébetre szállt, aki a hrussói-kistapolcsányi uradalmakat 1670-től férjével, Erdődy (II.) Györggyel közösen birtokolta.
A Rákóczi Erzsébet halálát (1707) követő évben, a kurucok trencséni csatavesztése (1708. augusztus 3.) idején Hrussó várát Vocziszlavszky Ferenc várnagy, egy kapusszolga, egy őr és négy hajdú vigyázta. A győzedelmeskedő császáriak közeledtének hírére azonban valamennyien elmenekültek, és augusztus 6-án az üresen hagyott erősséget a németek kirabolták. A környék lakossága, amely az ellenség elől az erdőkbe menekült, ugyanezen nap éjjelén előmerészkedett és szintén fosztogatni kezdte a várat. A következő napokban hol a császáriak, hol pedig a falusiak vittek el a falai közül szekereken mindent, ami egyáltalán mozdítható volt. A vár felprédálását hírül véve Rákóczi Erzsébet főlovászmestere, Akách Imre is ide jött ötven katonájával. A Rákóczi Erzsébet által 1697 körül titokban a pincében befalazott, kincsekkel teli vasládát kutatta fel, amelyet aztán Erdődy Györgynek adott át. A kíméletlen rablás a vár megrongálásával, feldúlásával is együtt járt, amelyet röviddel ezután már romként („arcis ruina”) említenek. Kőanyagának felhasználásával építtette fel a Keglevich család a 18. század végén kistapolcsányi kastélyának új homlokzatát.
A vár legkorábbi része a 13. század utolsó negyedében épült szabálytalan ovális alaprajzú erődítés, amelynek tengelyméretei 26x22 méteresek. Ennek kapuja a nyugati falszakaszon volt. A falakkal kerített terület belső, északi és keleti oldalán a falakhoz támaszkodó épületeket emeltek. Ennek a korai, torony nélküli várnak – a későbbi belső várnak – a falai nagyrészt napjainkban is magasan állnak. A korai várat a 14. században megerősítették, ennek során a támadásnak leginkább kitett délnyugati oldalához kívülről egy szabálytalan, elnyújtott félkörhöz közelítő alaprajzú tornyot emeltek, majd az új torony nyugati oldalához egy derékszögben megtörő falat építettek a torony és az eredeti várkapu melletti falhoz csatlakozva. Az új fal által határolt terület mintegy megnövelte a belső vár területét.
A 15. század folyamán több ütemben épült ki a falakkal és tornyokkal védett külső vár a belső vár északkeleti, keleti, déli és nyugati oldalához. Ennek a várrésznek a legfontosabb építménye a délnyugati oldalon emelt, a későbbiekben átalakított és kiegészített négyszögletű alaprajzú torony. Ehhez a toronyhoz csatlakozott a külső vár fala, annak északi és délkeleti oldalán. A délkeleti várfal a belső vár falához délnyugatról támaszkodó 14. századi torony előtt északkeletnek fordult, majd egy kisebb, félkör alaprajzú torony elérése után észak felé folytatódott, és visszazárt a belső vár északkeleti kiszögeléséhez. Ennek a külső várnak a délnyugati falszakaszát átépítették és megerősítették a 15. és a 16. század fordulóján, az északi falrészt pedig a 16. században. A 15. században épült egy kisebb palotaépület a belső vár kapujának északnyugati oldala és a külső vár északi fala közé úgy, hogy a belső várba ennek földszintjén keresztül lehetett bejutni.
A következő nagyobb építkezések során, 1585 körül átépítették a belső vár közelítőleg elnyújtott, félkör alaprajzú délnyugati tornyát, magasságából visszabontottak, felső harmadát trapéz alaprajzúra átépítették, amelynek külső sarkait támpillérekkel támasztották alá. Ugyanekkor épült a külső vár déli sarkában a várfal elé kiugró nagy, patkó alaprajzú ágyútorony is, valamint a külső vár északi részén belül egy alápincézett épületet is emeltek.
A 17. század első felében, 1624 után a külső vár délkeleti részében új lakóépületet építettek. A munkálatok folyamán le kellett bontani a külső vár délkeleti falát és a keleti, félkör alakú tornyot, mert a tervezett új épület nem fért el a szűk várudvaron. Az új ház délkeleti homlokzati fala kb. 8 méterrel került a lebontott korábbi várfal síkja elé, és délnyugati oldalán a patkó alakú ágyútorony falához csatlakozott.
Kevéssel később még egy, napjainkra szinte teljesen elpusztult külső védelmi öv épült a várszikla alatti délnyugati, délkeleti és keleti lankásabb területek védelmére, a külső vár falaitól kb. 15–20 méter távolságban. Ezt a tört vonalvezetésű lőréses védőfalat 1662-ben fejezték be. Mára elpusztult, négyszögletes alaprajzú kaputornya az északkeleti sarkában volt.
A 20. században, az 1920-as években kisebb konzerválási munkákat végeztek az 1708-ban jelentősen megrongált váron. Ekkor készült a patkó alaprajzú déli ágyútornyot kívülről, annak délnyugati oldalán megtámasztó támív. A vár területének kitisztítását, régészeti kutatását, valamint a falak megerősítését 2006-ban kezdték meg, utóbbi jelenleg is folyamatban van.
Meg kell még említeni, hogy a vár északkeleti előterében, attól kb. 80 méterre lévő kisebb domb északkeleti peremén csekély erődítettség nyoma látszik. Valószínűsíthetően őrtorony állt itt egykor.
Források:
MVV Bars 1903. 41–42, 328–329.
Thaly 1905. II. 26.
Soós 1913. 165–182.
Csánki 1925. 283–288.
Haiczl 1929. 37–47.
Haiczl 1932a. 26, 29–36, 38–40, 46–47.
Haiczl 1933b. 57–58, 69–70.
Györffy ÁMF I. 1963. 449.
Fügedi 1977. 143–144.
KMTL 274.
Bóna 1994. 218–225.
Engel 1996. I. 330.
Divald 1999. 135.
Könyöki 2000. 132–134.
Plaček–Bóna 2007. 138–141.
Oláh 2013. 50.
Hrussó várától kb. 300 méterre, délnyugatra fennmaradt egy erődített ostromtábor maradványa, jól látható árokkal és sánccal. Alaprajzát Martin Bóna tette közzé 1994-ben. Építése Hrussó várának 1403. évi bevételéhez köthető.
1402–1403 fordulóján a Zsigmond király uralmát ellenző országnagyok Váradon a távollévő Nápolyi László királynak fogadtak hűséget és úgy határoztak, hogy Zsigmondot megfosztják trónjától. Miután a főurak Nápolyi Lászlót az országba hívták, a Hrussó várát zálogként birtokló Kanizsaiak is a trónkövetelő hívei mellé csatlakoztak. Ezért Zsigmond király Forgách Péter nyitrai püspök főispánt bízta meg, hogy a hűtlenné vált Kanizsaiaktól ragadja el a várat. Forgách seregével 1403 szeptemberében nekifogott a vár ostromának, amelynek megkezdésekor a vártól délre lévő sziklagerinc oldalában erődített tábort, ún. „ellenvárat” építtetett. Az ostromtábor kiépítését megakadályozandó, a szintén Nápolyi László pártján lévő Kistapolcsányi Péter fia János a várhoz vonult seregével. Forgách katonái azonban heves összecsapást követően a támadókat és a segítségükre kitört várvédőket is visszavonulásra kényszerítették (Kistapolcsányi a közelharc során szerzett sebeibe rövidesen belehalt). Az erődített tábor ezután hamarosan elkészült, és a felmentő sereg kudarcát látva Hrussó őrsége néhány nap elteltével megadta magát. Utóbb fölmerült, hogy az ostrom költségeit a lázadó Kistapolcsányiaknak kellene megfizetniük, Zsigmond király azonban 1403. október 8-án kegyelemben részesítette a vele szemben felkelőket, amennyiben azok beszüntetik az ellenségeskedést. Így aztán a kártérítésre, illetve a költségek ügyére fátylat borítottak.
A tábor erődítésének nyomai ma is jól megfigyelhetők. A tábor központjában kiemelkedő, észak–déli irányban 18 méter, kelet–nyugati irányban 9,5 méter méretű, szabálytalan ovális alaprajzú sziklafennsíkot részben árok övezi. Az árok ma is jól látható a dél felé lejtő plató keleti, nyugati és déli oldalán. A legjobban látható rész a déli oldalon húzódik, ahol az árok szélessége eléri a 8 métert, relatív mélysége a külső oldalán húzódó sánc peremétől mérve 1,5 méter. A keleti és a nyugati oldalon az árok elkeskenyedik (keleten 5,7 méter, nyugaton pedig 6,2 méter széles), majd mindkét oldalon belesimul a sziklát övező terepbe. Az erődített plató környezetéből mintegy 8 méterrel emelkedik a környező terepszint fölé. Északkeleti oldalán a fennsíkhoz képest 3 méterrel lejjebb egy kisebb nyúlvány található. A sánccal védett kiemelkedés északi és északnyugati előterében lévő lankás terep adott lehetőséget az ostromlók táborának elhelyezésére. A központi területet az elmúlt években részben szederbokrok nőtték be, ezért azokon a részeken nehezebben bejárható.
Források:
Soós 1913. 170.
Haiczl 1932a. 26.
Bóna 1994. 218–225.
Aranyosmaróttól 13 km-re, északnyugatra fekszik Kisaranyos község. A falu központjától 2 km-re, északnyugatra, a Tribecs hegyvonulatának egyik 568 méter magas csúcsán található Fekete-vár csekély romja.
A régészeti kutatás (Michal Slivka – Ján Baric – Filip Jaššo, 2005., a dokumentáció nem publikált) során előkerült kevés kerámialelet szerint már a bronzkorban, valamint a korai középkorban is erődített telep lehetett ezen a helyen, ezt azonban további régészeti ásatásoknak kellene megerősíteniük. A vár építését a 13–14. század fordulójára datálják, de az is lehetséges, hogy ez már a 13. század második felében megtörtént. I. Károly király 1328-ban Bás fia Márknak és Jánosnak adományozta ezt a birtokot, ebben az időben ők lehettek a vár urai. 1341-ben még történeti forrás említi őket, későbbi sorsuk ismeretlen. Haláluk után birtokuk visszaszállt a királyra. 1386-ban a közeli Gímes várával együtt Forgách Balázs kapta meg, ekkor azonban csak a falut említik, a várat nem. Az erősség ebben az időben feltehetőleg elhagyatott volt. Kerámialeletek arra utalnak, hogy a 15. században a várat részlegesen újra használatba vették, valószínűleg a husziták költöztek falai közé. Feketevár birtokot 1516-ban említik, amikor a Forgáchok bányászati engedélyt kértek a területre (a közeli patakokban már a késő Árpád-kortól kezdve aranyat mostak). Az ebből az időből származó régészeti leletek szerint a várnak még lehetett valamilyen csekély szerepe. Végső pusztulása még a 16. század folyamán bekövetkezett.
A központi sziklaplatón épült vár észak–déli irányban 39 méter hosszú, kelet–nyugati irányban pedig 17 méter széles. A sziklaplató déli végében építették fel a 13–14. század fordulóján a majdnem szabályos négyzet alaprajzú, 8x8 méter méretű, kb. 1,8 méter falvastagságú tornyot. E torony 2,3 méter magasan fennálló északi falmaradványa egy bejárati nyílással ma is látható (feltárása, konzerválása 2006–2008-ban történt meg). Az említett sziklaplató északi végén lévő falmaradványok arra utalnak, hogy itt trapéz alaprajzú, kétosztatú, 13x8,5 méter méretű palotaépület állt. A plató két végén lévő épületet – a tornyot és a palotát – a plató keleti és nyugati oldalán egy-egy törtvonalú várfallal kötötték össze, amelynek vastagsága 0,9 méter volt. Az így kialakult várudvar közepén kb. 3,5 méter átmérőjű ciszternát építettek, amelynek mélyedése ma is megfigyelhető. A bejárat a vár területére a nyugati várfal négyzetes tornya melletti szakaszán nyílt. A tornyot és a palotát összekötő keleti várfalat egy második építési periódus során megvastagították. A régészeti kutatás a várudvaron egy faépítmény nyomait is feltárta.
A vár sziklaplatóját néhány méterrel alacsonyabb szinten árok és annak külső oldalára emelt földsánc veszi körül. Ennek a szabálytalan ovális alakú sáncműnek a bejárata az északnyugati oldalon volt, ahol a földsánc egy szakasza hiányzik. Az árok mélysége a külső peremhez képest 1–1,5 méter. A sánccal védett terület észak–déli irányban 90 méter, kelet–nyugati irányban pedig 60 méter hosszúságú. J. Kubeš azt valószínűsíti, hogy ez a sáncvonulat eredetileg nem a középkorban, hanem a bronzkori használat során keletkezett.
Források:
Plaček–Bóna 2007. 101–102.
MVV Bars 1903. 43.
A Kisalföld északi részén, Galántától 10 km-re, északnyugatra fekvő Kismácséd községet először 1236-ban említik az oklevelek. Várát a falu északi részén, a Dudvág bal partjától kelet felé elhelyezkedő területen, a sporttelep közelében, az ártérből 1,5–2 méterrel kiemelkedő magaslaton találjuk. Egyetlen említése 1520-ból való, ekkor „fortalitium”-ként említik. Területén 1971-ben Alojz Habovštiak végzett régészeti kutatást. A kutatás során sikerült megállapítani, hogy az erősség egy korábbi település fölé épült, melynek épületmaradványa is feltárásra került (11–14. századból származó kerámiát és vastárgyakat is találtak). Ezt követte a fortalitium építése valamikor a 15. század folyamán. A 16. század során végleg elpusztult, falait a kőanyagban szegény vidéken egészen az alapozásig kiszedték, és helyi építkezésekhez hordták el. Az ásatáskor már csak falhelyek kerültek elő (lásd alább).
A falut átszelő Dudvág folyó szabályozott medrétől keletre eső, mintegy 200 méter kelet–nyugati hosszúságú kiemelkedésen építették fel a 15–16. században fennállt, erődített földesúri székhelyet. A Második Katonai Felmérésen (1806–1869) jól látható, hogy akkor még ezt a területet nyugatról, északról és keletről a Dudvág egyik – azóta eltűnt – mellékága folyta körbe.
A korabeli falutól északra eső terület kb. 1,5–2 méterrel emelkedik ki a folyó ártéri területéből. A szabálytalan ovális formában elnyúló kiemelkedés nyugati felében állt az erődített épület. A szabálytalan alaprajzú, oválishoz közelítő alakú, 65x48 méteres várterület jelenleg szántóföld, rajta építmény nyomai nem láthatóak. Ásatása során, 1971-ben Habovštiak itt egy nagyobb épület falának 1,35 méter széles és 1,4 méter mély helyére bukkant. Az építmény alapfalaiból származó tégladarabokat is talált, a várterületen ezenfelül tűzrakóhelyeket, kemencét, hulladékgödröket tárt fel. Utóbbiból kerámiatöredékek és vastárgyak maradványai kerültek elő a 12–16. századból.
Az egykori erősséget a keleti oldalról eredetileg két földsánc, valamint két árok védte, amelyek észak–déli irányban, mintegy 80 méter hosszan átszelték a központi épületnek helyet adó kiemelkedés területét. Ebből a védelmi rendszerből a belső sáncnak egy 15 méter hosszú darabja maradt fenn, melynek szélessége a sánc aljánál 7 méter, magassága 2,2 méter. A sánc megépítéséhez szükséges földet az előtte kiásott, 6 méter széles és 2,5 méter mély védőárokból nyerték. A megmaradt sáncszakasztól keletre, az első árok külső oldalán emelt második sánc már nem látható, és az előtte tovább keleti irányban ásott második árok is feltöltődött. Az ártérből kiemelkedő terület egy részét a 19–20. században agyagbányászattal és tereprendezéssel megsemmisítették.
Források:
Habovštiak 1985. 143–144, 291.
Házi 2000. 379.
Ruttkay 2006. 397.
Nebojsza kastélyát a történeti forrásokkal eddig nem bizonyított, régi hagyományok szerint Luxemburgi Zsigmond király építtette, majd idővel Norinberg nevű pohárnokának adományozta, akinek leánya révén a Balogh család tulajdonába került. A négyszög alaprajzú, sarkain ötszögletű bástyákat utánzó tornyokkal és zárt belső udvarral rendelkező kastélyt a kutatások jelen állása szerint a Balogh család építtette a 16. század végén. Az emeletes kastélyépületet a 17. század elején átépítették és védelmi elemekkel látták el, hogy ellenállhasson a várható török támadásoknak. A Rákóczi-szabadságharc során, 1709 szeptemberében Siegbert Heister császári főparancsnok német és rác ezredeket vezényelt a településre, illetve a kastélyba. 1716-ban Szluha Ferenc nádori ítélőmester vette zálogba a kastélyt és birtokát. 1736-ban a Viczay-Héderváry családé, majd Viczay Anna kezével Schlossberg László pozsonyi alispán szerezte meg. Ezután a zalabéri Horváth családé lett, később Draveczky báróné és Amadé gróf zálogbirtoka, míg végül az egész birtok a kastéllyal együtt Galgóczy Antal birtokába jutott. A Galgóczy családtól 1849-ben Gülcher Jakab Tivadar vette meg, majd annak fia, Gülcher Ármin lett a tulajdonosa. A második világháború után államosították.
Az 1305 m2 alapterületű, 47x53 méter befoglaló méretű kastély északi szárnyát a 20. század elején lebontották, így ezután az eredetileg zárt udvar megszűnt, és észak felé nyitott lett. A 20. század közepétől a helyi állami gazdaság irodahelyiségei, raktárak, lakások kaptak helyet falai között, ami az épület állagának jelentős lepusztulásához vezetett. 1979-ben vették fel műemléki listára, tervezett renoválását megelőzően elvégezték az előzetes építészeti, történeti kutatást, valamint a statikai felmérést is, azonban tényleges felújítására nem került sor. Leromlása oda vezetett, hogy 2008 után megkezdték elbontását. 2015-ben már csak a délkeleti, ötszögletű saroktorony és a hozzá kapcsolódó épületrészek álltak. A kastély többi részét teljesen lebontották.
Források:
MVV Pozsony 1904. 98–99, 681, 684.
Thaly 1905. II. 245.
Demkó 1914. 214.
Závodszky 1922. 259.
Mrňa 1990a. 20.
Lelkes–Pongrácz–Ragač–Strešňák–Tandlich–Federmayer 2008. 38.
Szluha 2012. 17.
Aranyosmaróttól 4 km-re, északkeletre, a Zsitva partján fekszik Kistapolcsány község. A település északi részén, a Leveška-patak és a Hostjansky-patak közötti, dél felé keskenyedő földnyúlványon, a Leveška bal partjához közelebb, állt a középkori vár.
A régészeti leletek szerint már a 9–10. században is szláv telep volt ezen a jól védhető területen, ennek erődítettsége azonban kérdéses. A 12. század második felében és a 13. században ugyancsak település volt itt. Az erősséget (legkorábbi formájában vizesárokkal övezett tornyot) a 13. század második felében építhették Bars várának jobbágyai, illetve Hochlow comes. A 14. század elejétől a Kistapolcsányi család kezén volt, ősük, Hochlow (Hoslow) fia Jula nevét 1293-ban említik a források. Ő elcserélte a várat, majd Csák Mátéhoz került, aki 1318-ban visszaadta Jula kezébe. 1321-ben a hrussói várnagy elfoglalta és kirabolta. Hozlou fiai, Gyula (Rufus) és András 1324-ben megállapodtak abban, hogy utóbbi kapja meg.
A 14. század folyamán kiépült erősségből Kistapolcsányi László a vármegye nemességének rendszeresen károkat és sérelmeket okozott, valamint Sári Mártonnak a várban lévő javait sem adta vissza, ezért 1458-ban Mátyás király arra utasította, hogy haladéktalanul rombolja le a várat. Ez azonban, nem tudni milyen okból, az uralkodó parancsa ellenére végül nem következett be. A nyitrai káptalan 1467-ben arra panaszkodott, hogy a Kistapolcsányiak az ő erdejükből kivágott fából erősítik a kastélyt. 1535. április 1-jén Zabláthy (Hrussói) János embereivel megtámadta és felgyújtotta az erősséget, amely akkor Kistapolcsányi Tamás és György tulajdonában volt.
Újjáépítését Kistapolcsányi János (†1598) vitte végbe a 16. század második felében. Kistapolcsányi Pál (†1611), majd testvére, Ilona (†1614) elhunytával a nemzetség kihalt és az uradalom a Királyi Kamarára szállt. II. Mátyás király 1616-ban báró Hetési Pethe Lászlónak adta el. Ennek leánya, Anna kezével felsővadászi Rákóczy Pál tulajdonába került. 1636-ban fia, az akkor még kisgyermek Rákóczi László örökölte tőle, ezért sokáig gyámja, Rákóczi György felügyelte a birtokot. Rákóczi László ténylegesen csak 1660-tól lett Kistapolcsány ura, és ezután a várat reneszánsz stílusú kastéllyá építtette át. A kastély bejárata fölötti címer felirata szerint az átépítést 1662-ben fejezték be. A török veszély miatt 1665 és 1667 között ismét megerősítették, egy ideig katonai parancsnokság is működött benne, végül azonban elégtelen erődítettsége miatt a katonák távoztak belőle.
Rákóczi László egyetlen leányát és egyben örökösét, Erzsébetet először Erdődy Ádám, majd annak halála (1668) után, 1670-ben Ádám unokatestvére, Erdődy (II.) György vette feleségül. II. Rákóczi Ferenc fiatalkorában több ízben tartózkodott unokanagynénje kastélyában. Itt született meg 1696. május 28-án délben a várva várt fiú utód, akit Lipót Lajos György névre kereszteltek, s akit maga Rákóczi Erzsébet tartott keresztvíz alá. (Rákóczi elsőszülött gyermeke azonban már 1699 szeptemberében elhunyt.) A Rákóczi-szabadságharc kitörése után Rákóczi Erzsébet Horvátországba menekült, a kistapolcsányi várkastélyt Ocskay felvidéki hadjárata során foglalták el a kurucok, parancsnoka Czeglédi István lett. Ocskay lévai veresége (1703. október 31.) után az őrséget ellátó 72 hajdú megszökött, maga Czeglédi pedig császári fogságba esett, és egy évig raboskodott Komáromban. Bercsényi zólyomi győzelme (1703. november 15.) után a kastély újra kuruc kézre került. Rákóczi is több ízben megfordult falai között, utoljára a trencséni csatából menekülve, 1708. augusztus 4-én pihent itt meg egy rövid időre. A kurucok által kiürített kastélyt Pálffy János hadai szállták meg 1708 októberében.
1710-ben, amikor a császáriak már szilárdan uralták ezt a vidéket, I. József király a pusztulóban lévő épületet a Koháryaknak adta el. Tőlük 1711-ben Zichy Károly vásárolta meg és belefogott újjáépítésébe. 1742-ben a kastélyt és uradalmát Keglevich Ádám vette meg, akitől fia, József örökölte. A kastély déli szárnyának helyébe emelt klasszicista épületszárny létrehozása Keglevich Nepomuk János (1786–1856) nevéhez fűződik. Fia, István keze alatt azonban az uradalom fokozatosan eladósodott, így vásárolhatta meg 1890-ben Habsburg-Lotaringiai Károly főherceg (†1896). A kastély 1918-ig a családja tulajdonában maradt. 1923 és 1950 között a mindenkori csehszlovák elnökök nyári rezidenciája volt, majd 1951-től a szlovák szakszervezet kezelésébe került. Jelenleg szállodaként és részben múzeumként működik.
A napjainkra teljesen elpusztult középkori vár területén, a kastély udvarán Matey Ruttkay vezetésével 1990-ben hat hónapon át tartó leletmentő ásatást végeztek. Ennek során feltárták a középkori vár alapfalait. A 17. század első feléből ekkor számos kerámiatöredék, edény, serpenyő, egy bronzmécses, csontnyelű kés, valamint nagy mennyiségű 15–17. századi kályhacsempe került elő.
A várat – a mai kastély udvarának területén – a 13. század második felében kezdték építeni. Először egy kőből készült, közel négyzet alaprajzú toronyépületet emeltek, melynek felső szintje feltehetőleg fából készült. A későbbiekben tovább bővülő várterületnek határt szabott az első torony köré épített védőárok. A 14. században a központi tornyot átépítették és további épületrészeket emeltek köré a korábbi vizesárkon belül. Az így kialakított, 22,5x19,5 méter méretű középkori vár szabálytalan alaprajzú volt, mert a korábbi árok nyomvonala mellett építésekor figyelembe kellett venni a terep adottságait is. A várterület bejáratát a déli oldalon alakították ki, ahol ásatáskor egy rámpaszerű pincelejárat került felszínre (Ruttkay a bejáratnál egy földszintre vezető fahidat feltételez). Az 1990. évi ásatások összesítő alaprajzain a középkori várépület részein és bizonyos helyiségein kívül a várárok egyes szakaszai is előkerültek. A 15. századi építkezés során a szabálytalan alaprajzú vár északi falai és az itteni árok között készült 1,2 méter átmérőjű kút maradványát ugyancsak a feltáráskor találták meg. A 16. század elején a vár keleti oldalához, de a korábbi árkon belül egy 4,2x3,3 méter méretű, trapéz alakú tornyot építettek, a közepén egy 70x65 cm-es kőpillérrel.
A vár 1535-ben leégett és elpusztult, ennek nyomai is felszínre kerültek a kutatás során. A rombolás olyan mértékű volt, hogy 1559-ben a vár lebontásáról döntöttek. Árkait betemették, régi helyiségeit a 16. század második felében és a 17. században földdel betöltötték. A hajdani vár helyén és tágabb környezetében, részben annak anyagából egy új, trapézhoz közelítő, szabálytalan alaprajzú, a réginél jóval nagyobb várat építtetett Kistapolcsányi János. Ennek az építkezésnek az első fázisában készült el az új vár északi része az ott épített két toronnyal, melyek közül az északi közel patkó alaprajzú volt, míg a keleti háromnegyed kör alaprajzúra épült. Valószínűleg ekkor épült az új vár keleti szárnyának egy része is. Ugyancsak a 16. század második felében készült el az új várépület nyugati szárnya és annak helyiségei, délnyugati és déli saroktornya, valamint a kettőt összekötő fal. Az új vár körül egy, a réginél sokkal nagyobb területet övező várárkot hoztak létre, melynek maradványai ma is láthatóak a kastély keleti és északi oldalán. Ezt az árkot, valamint a hajdani védőpalánkot 1655-ben készítették el. Az új vár közepén, amely egyben a már elbontott régi erősségnek is nagyjából a középső részére esett, új kutat ástak, melynek közelében a feltáráskor kifalazott hulladékgödör került napvilágra. Az így újjáépített várat a törökök elleni harc egyik erődítményeként említik.
1659 után elkezdték a vár reneszánsz stílusú kastéllyá történő átépítését. A keleti védőfal vonalában új lakószárnyat építettek, valamint a déli fal előterében, a déli torony külső síkjához illesztve egy épületrészt emeltek, melynek elkészítése során a délnyugati saroktornyot lebontották, illetve átalakították. A korábbi épületeket egy szinttel megmagasították, és létrehozták a reneszánsz stílusú belső udvart. 1711 után a harcokban megsérült épületeket ismét újjáépítették. A következő nagyobb építkezések az 1820-as években történtek, amikor a 17. századi kastély déli szárnyát és annak délkeleti és délnyugati sarkán lévő tornyait részben elbontották, más részeiket felhasználva pedig Alois Pichl bécsi építész tervei alapján megépítették a ma is látható klasszicista stílusú kastélyt. Habsburg-Lotaringiai Károly a 19. század végén vízvezetékekkel és villanyvilágítással is ellátta az épületet, amely az 1920-as évek elején állami tulajdonba került.1922 és 1924 között ismét megújították, hogy az állami vezetők reprezentációs céljainak megfelelő legyen. A kastélyt igényesen kialakított, gondozott park veszi körül.
Források:
Thaly 1885–1892. III. 58.
Thaly 1905. II. 26.
Demkó 1914. 224, 226.
Csánki 1925. 289.
Haiczl 1932a. 20–21, 30, 33–34, 40–41.
Ethey 1933. 49–50.
Esze 1955. 335.
Györffy ÁMF I. 479–480.
Ruttkay 1991. 255–264, 267.
Horváth 1998. 74.
Koppány 1999. 165.
Petrovay 2002. 107–111.
Benda 2007. 113.
Ruttkay 2008. 123–125, 233–234.
Arany 2010. 101.
Podhorányi 2014. 69–70.
Galgócot királyi birtokként 1349-ben Raholcai „Kont” Miklós és testvérei szerezték meg. Várát a korábbi helyén feltehetően Újlaki Kont Miklós nádor építtette 1349 és 1367 között. Először 1400-ban említi írott forrás az erősséget. A Vág folyó átkelőhelye felett magasodó vár az Újlakiak egyik fontos uradalmi központja lett. A Zsigmond királlyal szembenálló, Nápolyi László ellenkirály táborához csatlakozó Újlaki László macsói bántól 1403-ban Stiborici Stibor vajda ostrommal foglalta el. Egy ideig Stibor birtokában maradt, ám Újlaki hamarosan Zsigmondhoz pártolt, Stibor leányát, Annát is feleségül vette, így Galgóc ismét a kezére került. V. László király 1453-ban új adományként adta a várat Újlaki Miklós erdélyi vajdának. Az erősség az Újlakiaké maradt, egészen az 1524-ben bekövetkezett kihalásukig. Ekkor Thurzó Elek kapta meg adományul. Ezután a vár több mint száz esztendeig a Thurzóké volt. 1605. május 2-án Bocskai hajdúi előtt, majd 1622. március 13-án Bethlen Gábor seregével szemben hódolt meg az akkori várúr, Thurzó Szaniszló. Bethlen Gábor ezután gyakran tartózkodott itt, innen irányította a dunántúli hadműveleteket is, és az 1623-as béketárgyalások során is ide várta II. Ferdinánd követeit.
A Thurzók kihalása (1636) után, 1639 februárjában Forgách Ádám először zálogként, majd 1642-ben örökadományként is megszerezte a várat. A törökök, miután támadásukat egyszer már elhárították, Nyitra elfoglalása után, 1663 október közepén vették be és közel húsz évig a kezükön volt. 1703. november 29-én Leopold Schlick császári főparancsnok foglalta el Károlyi Sándor generális kuruc serege elől menekülve, december 2-án a kurucok vonultak be falai közé. 1704. november–decemberében II. Rákóczi Ferenc a galgóci kastélyból irányította Lipótvár ostromát. 1705 augusztusában a császári fővezér, Louis Herbeville tábornagy felgyújtatta Galgócot. (Néhány hónappal később a Forgách Simon kuruc tábornagy birtokát ért pusztítás megbosszulására kezdték bombázni a kurucok a Pálffyak vöröskői várát.) Forgách a szabadságharc bukása után követte Rákóczit a száműzetésbe, várait, birtokait elkobozták.
Erdődy Lipót György 1720. november 14-én 24 ezer aranyforintért vásárolta meg Galgóc várát és uradalmát a Királyi Kamarától. Halála (1758) után birtokaiba fia, Antal (†1769) lépett. Őt fivére, Erdődy János követte Galgóc birtoklásában. Utódját, Erdődy József grófot 1802-ben az időközben barokk kastéllyá átalakított várban látogatta meg II. Ferenc császár. Erdődy József gróf elhunyta (1824) után második neje, Mayer Erzsébet igazgatta Galgóc birtokát és vele együtt Pöstyént is 1855-ig, amikor – gyermektelen lévén – lemondott birtokjogáról Erdődy Kajetán javára, aki a családnak egy másik ágából származott. Kajetán hamarosan, 1856-ban meghalt. Utódja fia, Erdődy Xavér Ferenc (1830–1906) királyi kamarás lett, aki Erdődy Ilonával (1831–1932) élt itt. Amikor 1891-ben Galgóc környékén császári hadgyakorlatot tartottak, a galgóci kastélyban szállt meg három napra I. Ferenc József császár. Egy évre rá ismét királyi vendéget fogadott a kastély I. Ferdinánd bolgár király személyében, aki a pöstyéni fürdőt látogatta meg gyógyulása érdekében. Erdődy Ferenc halálát követően Galgócot fia, Erdődy Imre (1854–1925) örökölte.
Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után, 1919 januárjában a cseh tüzérség telepedett a kastélyba, amelynek nagy részét tönkretette, kifosztotta. Az ezt követő, első Csehszlovák Köztársaság által végrehajtott földreform során az Erdődyeknek le kellett mondaniuk tekintélyes nagyságú földterületeikről. A galgóci uradalomból megmaradt birtokrész utolsó ura Erdődy Imre fia, Erdődy Vilmos volt, aki 1926-ban vette kezébe a maradék tulajdont. Őt 1945. április elején a Vörös Hadsereg a kastély és birtokának elhagyására kényszerítette, 1959-ben Svájcban hunyt el.
A második világháború végén szovjet katonai kórház működött a falak között, majd a csehszlovák hadsereg egyik egysége költözött bele. A Beneš-féle dekrétumok alapján az Erdődyek birtokát a nácikkal való kollaborálás vádjával elkobozták, és a csehszlovák állam tulajdonába került. Ezután egyik szárnyában állami gyermekotthont hoztak létre. Más fennmaradt helyiségeiben 1948-ban egészségügyi kutatóintézetet alakítottak ki, ahol a gyermekkori lelki betegségeket és ferdüléseket tanulmányozták. 1949-ben a kutatóintézetet Pozsonyba helyezték át. 1951-ben a gyermekotthon is elköltözött, ezután 14 és 18 év közötti fiatalkorúak nevelőintézetévé alakították. A „javítóintézet” csak 1999 szeptemberében költözött ki véglegesen a kastélyból. Ezt követően az épület lakatlanná vált. Napjainkban Galgóc városa a legsürgetőbb karbantartási munkákra szorítkozva igyekszik megőrizni a várat saját anyagi forrásaiból.
A város délnyugati szélén húzódó, északkelet–délnyugat irányú dombhát déli végén állt Galgóc középkori vára, amelyből napjainkra már semmi sem látható. Az egykori vár helyén épített kastély déli oldalánál végzett kis területű régészeti kutatás 14–15. századi faltöredékeket hozott napvilágra, és a várkápolnában végzett ásatások bizonyították, hogy a kápolna a 14. század második felében épült fel. Az a tény, hogy a kápolna egy korábbi várfalhoz épült hozzá, valószínűsíti, hogy a 14. században nagyszabású átépítés valósult meg.
A török fenyegetettség idején, a 16. században erődítési munkákat végeztek a várban, amely a 17. század elején egy emeletes épületet és tornyot magába foglaló belső várból, valamint tornyokkal megerősített külső várból állt. A valószínűleg olasz mesterek bevonásával készült 16. századi erődítésekből csak a vár északi bástyájának alsó része maradt fenn.
Az 1663. évi török hódítást követő átalakítások részletei nem ismeretesek, mindenesetre az bizonyos, hogy az oszmánok határerődítésként használták a várat. A visszafoglalás után, a Rákóczi-szabadságharc idején felgyújtották a vár épületeit. A súlyosan megrongálódott erődítés teljes átépítését a 18. században kezdte meg az Erdődy család. Ekkor felszámolták a külső várat és erődítéseit. A belső vár helyén egy központi udvar köré szervezett öt épületszárnyból álló, szabálytalan ötszög alaprajzú, barokk stílusú kastélyt építettek. Az új épületegyüttes főbb vonalaiban valószínűsíthetően követte a korábbi vár körvonalát.
A következő átépítés a 18–19. század fordulóján történt. Ekkor rombolták le az akkor még álló utolsó bástyát, amelynek megtartott alsó része a kastély északi sarkában a Vág völgye felé néző terasz alapja lett. A 20. század második felében végzett további átalakítási munkák inkább rombolásnak tekinthetők, hiszen a kastély belső térszerkezetét erősen átalakították és tönkretették.
A barokk-klasszicista kastélyépület ma kiürítve, elhagyatva áll, területén nagyobb régészeti kutatásokat nem végeztek, pedig a korábbi vár maradványai ott rejtőznek a kastély alatt.
Források:
Thaly 1885–1892. III. 276, 398, 436.
Komáromy 1889a. 410–412.
MVV Nyitra 1899. 57–59, 487–488, 618, 640.
Bártfai Szabó 1910. 458–462.
Follajtár 1928. 143–145, 149.
Nagy 1961. 240–241.
Fügedi 1977. 135.
Benda 1981. II. 530.
Györffy ÁMF 1987. IV. 280, 383–390
Györffy 1993. 11–18.
KMTL 229, 654.
Engel 1996. I. 315.
Erdélyi 1998. 123.
Plaček–Bóna 2007. 129–131.
Fedeles 2011. 205–207, 210.
Domokos 2013. 38.
A Csallóköz délkeleti sarkában, a Kisalföldön, a Duna és a Vág-Duna összefolyásánál fekszik Komárom városa. A Dunát és a Csallóközt megkerülő, a Vággal és a Nyitrával egyesült Kis-Duna (Vág-Duna) összefolyásánál, az itteni gázló közelében fontos közlekedési csomópont alakult ki. Ennek ellenőrzésére már a rómaiak jelentős katonai tábort építettek a közeli Szőnyben (Brigetio). A honfoglalás után a két folyó találkozásának nyugati könyökében épült fel a komáromi ispánsági vár. Erről a várról Anonymus tudósít, amikor leírja, hogy Ketel fia Alaptolma építette. A feltehetően 10. századi erősség a körülötte kialakuló Komárom vármegye központja és egyben névadója volt. Valószínűleg az abban a korban szokásos módon emelt föld-fa szerkezetű várat később kővárrá építették át. Az így korszerűsített erősség sikerrel állt ellen a tatárok ostromának 1241-ben. A sokáig királyi tulajdonban levő várat az uralkodó eladta Henok (Henel, Henul) őrgrófnak, majd visszavette, mert az őrgróf fiai nem tudták törleszteni adósságukat. Kevéssel később, 1265-ben Walter ispán kapta meg a várat és Komáromfalva községet (ugyanebben az évben IV. Béla király városi jogot adott a településnek). Valószínűleg Walter építette a mai Öregvár területén állt korábbi várat körülvevő kőfalakat 1265 és 1268 között. A Csák nemzetség 1277-ben vagy 1278-ban szerezte meg Komáromot, majd innen kiindulva az északnyugati országrészt. A Csák Máté birtokában lévő erősségnek 1317-ben pusztító ostromot kellett kiállnia, amikor visszafoglalta I. Károly a nagyhatalmú oligarchától. Az ostrom során súlyosan megsérült vár újjáépítéséhez Dancs mester, zólyomi főispán jelentősen hozzájárult, aminek jutalmaként 1333-ban megkapta Komáromot a Muraközért cserébe. Családja kihalását követően (1372) királyi vár lett, majd Zsigmond király 1410-ben Hohenzollern Frigyesnek, 1422-ben pedig Garai Miklós nádornak zálogosította el. 1434-ben Rozgonyi ifj. István és György kezén volt, 1439-ben Erzsébet királyné kapta meg. 1456–1465 között Szécsi Dénes esztergomi érsek birtokolta zálogként. Halála (1465) után Mátyás király birtokolta.
Bonfini leírása megemlíti Mátyás király itteni építkezéseit, beszámol a várban emelt palotákról és kazettás mennyezetekről. Az uralkodó kedvelt tartózkodási helyén olasz építészeket foglalkoztatott az épületek és a várfalak korszerűsítéséhez. Komárom kikötőjében állomásozott Mátyás dunai kirándulóhajója is. A 10. és 15. század közötti, többször átépített várról nem maradt fenn hiteles ábrázolás, és ásatással sem kutatták a később elbontott épületek, várfalak maradványait az Öregvár területén.
A munkálatok folyamán a vár és a folyóközben lévő település közé sáncot is emeltek. Az 1529-ben felvonuló török had nagyságát felmérve Andreas Gortschacher kapitány a várat szeptember 17-én a várőrséggel együtt elhagyta, amely így küzdelem nélkül került rövid időre II. Szulejmán birtokába. A török elvonulása után Ferdinánd király ismét javítási munkákat végeztetett a falakon. 1533-ban a várat földsáncokkal vették körül, a Duna és a Vág-Duna medrét háromszoros cölöpsorral zárták le, csak egy keskeny átjárót hagyva a hajóforgalom részére. A vár fontosságát felmérve, 1543-ban az országgyűlés törvényt alkotott az erődítési munkák folytatásáról. A korszerű, bástyás vár építését 1546-ban kezdték meg Pietro Ferrabosco (vagy Francesco Benigno) tervei alapján, Filippo di Novara Tornielli vezetésével. Domokos György a tervek elkészültét 1548-ra teszi, de elképzelhető, hogy addig csak bontási és előkészítő munkákat végeztek. Az építés során a terephez igazodó, sokszög alaprajzú Öregvár nyugati oldalán két fülesbástyát emeltek, míg a keleti oldalon félbástyák és egy ék alakú tüzérségi állás („Spicc”) épült meg, amelyek 1552-re lényegében elkészültek. Ezután már csak kisebb munkákat végeztek, valamint a vizesárkokat mélyítették és a földsáncokat javították 1557-ig. Az építési munkák során a korábban itt állt vár és épületei elpusztultak.
Az elkészült falakat az 1570. évi árvíz részben ledöntötte, majd ezeket 1572–1582 között Urban Süess vezetésével ismét felépítették. Az erődítési munkákhoz igénybe vették a német Daniel Speckle és az olasz Carlo Theti segítségét is, akik neves szakértőknek számítottak. Tekintve, hogy a tüzérség fejlődése miatt egyre nagyobb ágyúkat kellett elhelyezni és a várakat is nagyobb méretűre kellett építeni, Theti az 1570-es években két változatban is elkészítette Komárom bővítésének terveit. A tervek szerint a vártól nyugatra fekvő város védővonalát megnagyobbítva új, bástyás erődítést javasolt építeni, amely azonban az építés és a kisajátítások nagy költsége miatt nem valósulhatott meg. Nicolo Angielini várépítész szintén készített egy rajzot a vár tervezett bővítéséről az 1560–1570-es években (a rajz pontos készítési ideje nem ismert). Ezen a rajzon feltüntette a városfalak nyomvonalát és a tervezett új, nyugati várrész nyomvonalát is.
A vártól nyugatra fekvő város védőfalának építési ideje bizonytalan, de 1555-ben már részben vagy egészben állt. 1563-ban a jelentések szerint rossz állapotban volt, de 1572-ben ismét építőmesterek dolgoztak rajta. Ez a fal nem vette teljesen körbe a várost, a vár felőli délkeleti oldalon védőfalak nem épültek. Le Dentu 1630-as rajzolt térképe szerint a város nagyjából a mai Újvár helyén állt, falait a Csallóköz felől négy, a Vág-Duna felől kettő és a Duna felől egy bástya védte. A Csallóköz irányából két kapu vezetett a városba.
A vár korabeli állapotát több leírás is bemutatja. 1572-ben a Haditanács megbízásából Urban Süess készített jelentést, ez azonban nem a vár leírását adta, hanem az elvégzendő további munkálatokra összpontosított. Megemlítette a vár szűkösségét, a szálláshelyek hiányát, a megépült falak mögötti földtöltések hiányosságait és a várárokkal kapcsolatos tennivalókat. Stephan Gerlach 1573-ban leírta a vár bástyáit, a váron belüli házakat, a tüzérséget. Egy 1578. évi jelentés szerint (ezt szintén Urban Süess készítette) a folyók összefolyása felőli várrésznél boltíves támfalazatok voltak, de a korszerűtlenségük miatt veszélyessé vált kő mellvédeket még nem cserélték le földből készültekre. Ekkorra még mindig nem készült el a Dunára néző kurtina mögötti földtöltés, és a katonák elszállásolása sem oldódott meg. A jelentés feltárja egyes lőrések konstrukciós hibáit is. 1587-ben Reinhold Lubenau a vár belső épületeit írta le, köztük egy erős falakkal védett, emeletes, tornyos épületet.
Az újonnan épített, korszerű várnak öt bástyája volt, amelyek közül a keleti a Duna és a Vág-Duna összefolyását védelmezte. A várkaput a nyugati oldalon, a délnyugati bástya közelében építették meg. A vár és a város közé vizesárkot készítettek, amely a Vág-Duna és a Duna partja mentén is követte a falak vonalát. A kitermelt földből külső védősáncokat emeltek a vár védelmére.
Az erődítési munkák során, 1585-ben az új erősség falaival szemközti Vág-Duna és Duna partjain egy-egy cölöpsorokból készült palánkvár készült, amelyek 100–200 lovas katona befogadására voltak alkalmasak. Ezek az erődítések négyzetes alakúak voltak, sarkaikon kis bástyákkal, a palánkokon belül egy-egy megfigyelőtorony állt. A Duna jobb partján épített palánkot Szent Péterről nevezték el, míg a Vág-Duna bal partján lévő a Szent Miklós (később Szent Fülöp) nevet kapta.
Komáromot ebben az állapotában érte az 1594. évi török támadás. Szinán nagyvezír Győr elfoglalása után, október 6-án kezdte meg a vár ostromát. A hadműveletek során az oszmán hadak először csak a Duna jobb partján felállított ágyúállásokból lőtték a várat, majd 8-án a folyón átkelve, a Csallóköz felől folytatták támadásukat. A védők a túlpartokon álló palánkokat felgyújtották, és visszavonultak a vár belsejébe. Október 25-én Mansfeld gróf felmentő serege közeledtének hírére, valamint a hidegre fordult időjárás és a táborban kitört járvány miatt a törökök abbahagyták az ostromot és elvonultak.
Az ágyúzás okozta sérüléseket rövidesen kijavították, a török által lerombolt városfalakat is helyreállították, a túlparti palánkokat újraépítették, de a váron 1663-ig jelentős építési munkákat nem hajtottak végre. A korszerűtlenné vált vág-dunai hídfő palánkját 1661-ben elbontották, és helyére egy újabbat építettek. Az 1663-ban megindult török előretörés, majd Érsekújvár elfoglalása kikényszerítette Komárom továbbépítését. A város számos épületének kisajátítása és lerombolása után kezdték meg az Újvár építését. A terveket Franz Wymes készítette Carlo Theti korábbi terveinek felhasználásával. Az építkezés 1663-tól 1673-ig tartott. Az első építési szakasz során földsáncokkal erősítették meg a korábbi városfalakat, majd megkezdődött az új várrész felépítése. Az Újvár a Csallóköz felé néző koronamű formájában valósult meg, középen és sarkain bástyákkal. A város felőli oldal három bástyája közül a középső a legnagyobb, míg két keleti félbástyája az Öregvár nyugati bástyái előtt ásott vizesárok széléig nyúlt. Az Újvár keleti oldalát nem védte fal, csak a két várrész közé mélyített vizesárok. Az Öregvár kapuja elé, már az Újvár területén egy szabálytalan négyszög alakú sáncművet építettek az árkon átvezető híd védelmére. Az Újvár falait is vizesárokkal vették körül a Duna menti, a Csallóköz felé néző és a Vág-Duna felőli oldalon. A csallóközi oldalon, az árok külső oldalára négy ravelint, fedett utat és fegyvertereket készítettek. Az Újvár kapuja a középső és a délnyugati bástya között nyílott. A falakkal védett területen szabályos utcahálózat épült ki házakkal és a helyőrség templomával. A túlparti palánkokat is átépítették, felújították. A Duna jobb partján húzódó Szent Péter-palánk továbbra is négyszögletes maradt, de sarkaira félbástyák épültek, és mellette öt ékművel biztosított zártsánc is elkészült. A Vág-Duna bal partján lévő Szent Miklós-palánkot ötszögletűre építették át, és a mellette található sáncot négy ékművel egészítették ki.
Az 1682-es árvíz megrongálta a várat és a sáncműveket, amelyeket az ár levonulása után nyomban elkezdtek kijavítani. Egy esztendővel később, 1683-ban a törökkel szövetségben álló Thököly Imre hadai eredménytelenül támadták a várat. A Rákóczi-szabadságharc idején a kuruc hadak megfelelő tüzérség hiányában meg sem próbálták ostromolni Komáromot, de portyázásaik során gyakran fenyegették a várost, főként annak külső javait (majorjait, szőlőit). Sőt, 1704 júniusában magát a várparancsnokot, Johann Melchior Salzer báró császári ezredest és feleségét is foglyul ejtették (ők 1705 elején Murány várában raboskodtak). A császári hadvezetés éppen ezért egy sáncrendszert készíttetett a város köré.
A szatmári béke után (1711) a vár elvesztette hadi jelentőségét. Az elhanyagolt falakat és sáncokat az osztrák örökösödési háború idején, 1740 és 1748 között kijavították és helyreállították. A Duna két partja közötti összeköttetés biztosítására 1741-ben repülőhidat építettek, amely még 1793-ban is üzemelt. Az erődítési munkálatok az örökösödési háború befejezése után abbamaradtak. Másfél évtizeddel később, 1763. június 28-án földrengés rongálta meg a várat és a várost. Ezután nem gondoltak az erődítések helyreállítására, hanem elkezdték a vár területének és épületeinek árverezését. Ismét nagy erejű földrengés rázta meg a várost 1783. április 22-én. Az Öregvár rommá vált, a „Spicc”-nél lévő rész leszakadt és megsüllyedt. A nagymértékű pusztulás és a várhoz tartozó területek elárverezése ellenére az országgyűlés 1790-ben rendelkezést hozott a vár és a védművek elbontásának megtiltásáról.
A napóleoni háborúk idején a bécsi hadvezetés ismét szükségét látta egy biztonságos erődrendszer megépítésének Bécstől keletre, amire Komárom alkalmasnak látszott. 1807-ben hadmérnökök érkeztek a városba, hogy elkészítsék egy új erődítésrendszer, valamint az Öregvár és Újvár helyreállításának terveit. Az 1808-ban befejezett tervek az Öregvár és az Újvár falainak helyreállítását, az Újvár korábban csak földsáncokkal védett részein védőfalak építését, valamint a város köré létrehozandó új védővonal létesítését tartalmazták. Az erődítési munkákkal érintett területeken megkezdték a kártérítés melletti kisajátításokat. Az 1808. augusztus 20-án megkezdett erődítési munkák során kijavították az Újvár és az Öregvár sérült falait. Az Öregvár kazamatáit és föld feletti helyiségeit használhatóvá tették, építettek egy föld alatti pékséget és egy új lőportárat is. Az Újvárban felújították a várfalak árok felőli oldalát, a Madonna-bástya szárnyait kazamatákkal látták el, a két szélső bástyát félbástyákká alakították, ezeket kazamatákkal is ellátták. A középső, Madonna-bástya területére egy bombamentes nagy lőportárat építettek. Az év végéig nagyrészt befejezték a külső védművek felújítását is. Elkészült a hat négyzetes zártsáncból és az azokat összekötő sáncrendszerből álló város körüli új védővonal (a Palatinus-vonal), megerősítették az Apályi- és az Erzsébet-sziget sáncait. Újszőnyben és a közelében lévő monostori Homokhegyen sáncvonalakat, 7 védőállást és 14 előőrs állást építettek meg.
Az 1809-ben kitört osztrák–francia háború során a várat nem érte támadás, de a Duna jobb partján lévő sáncokat sikertelenül rohamozták a franciák. Visszavonulásuk után József nádor felügyelete mellett új, redutokból, ütegállásokból álló sáncrendszert építettek fel az Ács–Nagyigmánd–Tárkány–Csép vonalon, a Concó-patak jobb partja mentén. A korabeli terveken szerepel még egy sáncrendszer a Kisigmánd–Mocsa–Tömördpuszta vonalon is.
A háborút lezáró békeszerződés (1809. október 14.) után újabb háborúkra számítva Komárom nagyszabású fejlesztését határozták el. A terveket Martin von Dedovich vezérőrnagy készítette el. Tervezte az Öregvár jelentős kibővítését egy koronaművel északkeleti irányba, ollóművek építését az Újvár bástyái közé, eléjük ravelinokat, valamint a város védelmére 1808-ban készített sáncrendszer vonalán új bástyákkal erősített védővonal építését a Kis-Duna Hadi- (később Erzsébet) szigetre néző partvonalától a Csallóközi oldalon át a Vág-Duna felőli oldalig, összesen 13 bástyával és egy félbástyával erősítve. A védővonal elé kettős árokrendszert tervezett, a belső árok külső oldalán kisebb ékművekkel, a külső árok ellenség felőli oldalát fűrészfogszerűen szándékozott megépíteni, kazamatázott lunettekkel és négy előretolt nyíl-védművel. Dedovich tervei között szerepelnek a folyók erőddel szemközti partjaira tervezett hídfő erődök is. A vág-dunai hídfőhöz egy új, négybástyás erődöt képzelt el, a bástyák közé épített ékművekkel (a folyó felőli oldal kivételével), az erőd két oldalán két-két zártsánccal és az azokat összekötő sáncokkal. A Duna jobb partjára két hasonló kialakítású erődöt tervezett, az erődöket összekötő vonalra épülő három nyíl-védművel és két reduttal. A Hadi-sziget partvonalát sáncokkal tervezték körülvenni, és a szigetet keresztirányban három részre osztó sáncvonalak is láthatók a rajzon. A központi vár és a hídfőerődök között hidak építésével akarták kialakítani a kapcsolatot. A Vág-Dunán keresztül egy, a város és a Hadi-sziget között kettő, a sziget és Újszőny közé egy, valamint az Öregvár és a Duna jobb partja közé még egy híd építését tervezték. A megépített hidak maradványainak kutatása során, 2013–2014-ben a Csillagerőd előtti jobb oldali Duna-parton feltárták az Öregvár és a Csillagerőd közötti híd déli hídfőjének cölöpmaradványait.
Az építkezések 1810-ben indultak meg a szükséges területek kisajátításával. Ekkor került állami tulajdonba a Homok-hegy is, ahol később a Monostori erőd épült fel. Átépítették az Öregvárat, lebontották a váron belüli épületeket és új kazamatasorokat építettek. Az Újvár belső épületeit is lerombolták és helyükre 1810-től felépült a máig meglévő kaszárnya, majd 1815-től kezdődően a parancsnokság épülete.
Az Öregvártól északnyugatra, 2,3–2,8 km távolságban lévő Nádor-vonal építését 1833-ban kezdték el, de 1848-ig mindössze négy erőd, valamint félig az ötödik és a közöttük húzódó falak készültek el Pflügl mérnökkari százados elképzelései alapján. A terveket építés közben átalakították, áttérve a francia elvek alapján tervezett eredeti rendszerről a porosz–osztrák erődépítési rendszerre. 1848-ig valószínűleg helyreállították a vág-dunai hídfő és a Duna jobb partján lévő erődöket is.
A szabadságharc idején csak kisebb erődítési munkákat végeztek Komáromban. Megerősítették a hídfőerődöket, földsáncokkal lezárták a Nádor-vonal befejezetlen V. erődjét, valamint a jobb oldali Duna-parton megújították a korábbi, Napóleon-kori sáncokat. A vár 1848. szeptember 16-án került magyar parancsnokság alá, miután az osztrák parancsnok elhagyta. Az erősség átvétele után az első várparancsnok Majthényi István alezredes, majd Török Ignác mérnökkari alezredes lett. Bár az osztrák fősereg két dandárja 1848. december 30-tól ellenőrzés alá vette a Duna jobb partját és a Csallóköz felőli megközelítési útvonalakat, csak a következő év februárjában kezdték komolyabban lövetni a várat, amikor Lipótvárról ostromlövegeket szállítottak Komárom alá. Április 30-án sikertelen támadást intéztek a jobb parti Csillagerőd ellen, majd 31-én a Vág-vonal irányában. Az ostromló hadak végül április 20-án felhagytak a hadműveletekkel és elvonultak. Az ostrom utolsó napjaiban nevezték ki Guyon Richárdot a vár parancsnokává.
Az osztrák blokád megszűnése után azonnal folytatták a korábban félbeszakadt erődítési munkákat. A monostori Homokhegyre három, négy sarokbástyával ellátott, kazamatázott kiserőd építését tervezték, amelyekből csak egy készült el. Ennek környezetében két oldalára sáncokat emeltek, valamint a Csillagerőd és a Homokhegy közti szakaszon tíz sokszögletű sáncművet építettek, belső területükön egy-egy blokkházzal. A Hadi-szigeten újabb sáncok készültek el, és egy második hidat is építettek a Duna déli oldala felé. A vág-dunai oldalon újabb ütegállások és az Apáti-sziget előtt egy újabb hídfőállás készült el. 1849. május 30-án Klapka György tábornokot nevezték ki a vár főparancsnokává. Az erődítési munkák folytatása mellett a vár felszereltségét és a védősereg létszámát is sikerült megnövelni. 1849 júliusára 6 tábori üteg és 292 várágyú állt a védők rendelkezésére. A Görgey vezette magyar fősereg és Haynau osztrák serege közötti harcok után Görgey Komáromba vonult vissza. Júliusi elvonulásakor 18 300 katonát és 48 tábori löveget hagyott a várban, Klapka parancsnoksága alá rendelve azokat. A csekély osztrák erőkkel körbezárt erődből a magyar csapatok kitörésekkel zavarták a körülzáró osztrák egységeket. Sikeres kitörést hajtottak végre július 25-én Tata irányába, július 30-án a Nádor-vonalból a Csallóköz felé, valamint augusztus 3-án, egy nagyszabású bekerítő hadművelet tervével. Bár a kitörések sikerrel zárultak, a világosi fegyverletétel után az osztrákok augusztus 20-ára újraszervezték Komárom körülzárását. Kedvező feltételek mellett Klapka szeptember 27-én békét kötött, majd október 4-én átadták a várat az osztrákoknak.
Az újonnan kinevezett Simunich altábornagy várparancsnok és Michael Maly erődítési igazgató vezetésével elkezdték a sérült védművek kijavítását, és a korábbi építési tervek átgondolását. Az átdolgozott tervek alapján 1850-ben indultak meg az építkezések. Az Öregvár és az Újvár épületeit és védműveit kevésbé érintették a munkálatok, feltehetően csak az Újvár árkainak külső oldalán lévő elővédművek maradványait bontották el. Az Öregvár árkait valószínűleg a Duna áradásainak hordaléka töltötte fel, az Újvár vizesárkainak jelentősége pedig már a szabadságharc előtt megszűnt, azokat kiszárították.
A Komáromot a Csallóköz felől védő Nádor-vonal építését először a korábban félbehagyott, V. számú erőd építésével folytatták. Az önálló védelemre is alkalmas első öt erőd kialakítása közel azonos. Az 1844 és 1847 között épült négy és a későbbi építésű ötödik „Werk” is bástyához hasonló, ötszögletű építmény, és a tőlük egy beépítetlen udvarral elválasztott lakótömbök együttese. Az erődök külső vonalának sáncaira rámpákon vontatták fel a lövegeket, amelyek feladata a támadó tüzérség elleni harc volt, míg az erődön belüli épülettömböt a sáncokat elfoglaló támadókkal szembeni harcra tervezték. Az erődök előtti árkok védelmét a szárazárok külső oldalába épített kazamatafolyosók fegyverei biztosították. A belső épülettömbből egy fedett, lőrésekkel ellátott folyosón lehetett megközelíteni a kazamatákat. Az egyes erődök közötti térköz 350–380 méter hosszú. Itt a külső vársík által takart széles árok húzódott. Az egyes erődök közötti árkokat középen megtört vonalúra építették, és a töréspontoknál előretolt, magasított ütegállásokat alakítottak ki.
A Nádor-vonal és a Vág-Duna mentén kiépült Vág-vonal a VI. számú erődnél kapcsolódik össze. Ezt az erődöt 1868-ban a korábbiakhoz hasonlóan ötszögletűre tervezték, azonban tekintetbe vették, hogy a két védelmi vonal találkozásánál fekszik, ezért fontos szerepet szánva neki, a korábbi erődöktől eltérő formájúra építették. A bástya torokvonalában készült kaszárnyaépülethez kapcsolódó rondella lőrései az előtte lévő udvart pásztázták. A város felé nézve alakították ki a másik, kisebb rondellát a hozzá kapcsolódó második kaszárnyával. A kaszárnyák közötti udvar falai kapcsolják össze a két épületrészt. A VI. erőd bástyatorkánál, a hátravont szárnyakban egyszintes kazamaták készültek. Az V. és a VI. erődök közötti vonal védelmére egy udvar nélküli, kazamatázott térközállást építettek a sánc vonalába, ahonnan az előtte lévő árkot és a VI. erőd előtti területet lehetett belőni.
A Vág-vonalban, a VI. erődtől kezdve az egyes védművek közötti sáncvonal kialakítása eltér a Nádor-vonalon alkalmazott sáncokétól. Itt a meredek oldalfalú sánc mögött 4–5 méter széles térközt alakítottak ki, amelynek a város felőli oldalán egy 123 cm vastag, lőréses fal húzódott. A fal lőréseiből a sánc mögötti térközt lehetett pásztázni. A Vág-vonal VII. számú erődje jóval kisebb a többinél, elnyújtott trapéz alakú, az erődépület elé meredeken lejtő külső sáncot emeltek. Az U alakú kaszárnyaépület és a sánc között 2 méter széles nyílt sáv húzódik, amelyet a kaszárnya falába vágott lőrésekből lehetett fedezni. A kaszárnya előtti sánc város felőli végénél is egy hátrafelé néző lőréses rondella áll, de a város felőli támadások ellen a kaszárnya erre irányuló lőréseiből is lehetett védekezni. A VII. erőd déli oldalánál egy út vezetett be a városba, amelyet két felvonóhidas kapu és a közöttük lévő udvar biztosított. A VII. erődtől az Öregvár sarkáig terjedő szakaszon a folyó mentén haladó sáncot három kisebb védőállás, a VIII., IX., és a X. erőd védte. Ezek mindegyike egy kis udvar köré épült négyzetes raktárépület volt, kiegészítve a legénység szállásaival. Az erődök önvédelméről az udvar és a raktárak falából nyíló lőrésekkel gondoskodtak. A Vág-vonal védelmének fokozására több kisebb kiegészítő védművet is építettek. A VIII. és a IX. erőd közé magasított lövegállás épült, a IX. erőd után kétszer megtört vonalban készült a védőfal, amely így oldalazási lehetőséget biztosított.
A kiépített erődvonalon át több kapun keresztül lehetett a városba jutni. Az említett VII. számú erőd melletti kapun kívül a Pozsonyi kapu az I. számú erődön át, a Gútai kapu a III. erődön, az Apályi kapu az V. számú erődön keresztül vezetett a városba, míg az Újvári kapu a IX. és a X. ütegállás között volt.
A Nádor- és a Vág-vonal több részletében befejezetlen maradt. Nem mindenhol készültek el a sáncokon több helyre is tervezett felvezető rámpák, hiányoztak az eredetileg tervezett harántsáncok is, amelyeket az egyes lövegek közé terveztek, és a szükségesnél jóval kevesebb lőszerraktár épült meg. Elkészült viszont a Duna bal partjától az V. erőd jobb szárnyáig tartó csatornarendszer a várárokban, amelynek feladata a csapadékvíz elvezetése volt, valamint lehetővé vált az árok Duna-vízzel történő elárasztása is. Ez a csatornarendszer ma már nem látható.
A Nádor-vonal I. számú erődjét 1939-ben lebontották, az erődök közötti sáncvonalat részben vagy egészen elbontották az I. és a II. erőd között, 1896-ban a III. és a IV. erőd között, valamint a VII. erőd közelében. Felszámolták a VIII.1/2 magasított lövegállást is. 1849. után helyreállították és átépítették a bal parti, vág-dunai hídfőerődöt. Ennek legfontosabb része a központi, négyzetes alaprajzú, négy sarokbástyás erőd volt. Az erőd két oldalán 3-3 zártsáncot építettek meg, amelyeket egymással és a főerőddel sáncokkal kötöttek össze. Az öt- és hatszögletű alaprajzú redutokat összekötő sáncok tetején mellvédek és lőpadok voltak. A zártsáncok és az összekötő hosszanti sáncok legalább részben kővel voltak burkolva, külső oldalukon pedig egy keskeny árok húzódott. Ez a hídfőerőd napjainkra szinte teljesen megsemmisült. Központi erődjéből mindössze egy kapu és a határoló falak egy része maradt meg. Látható még az árkok egy része, illetve a zártsáncok és a kötőgátak csekély terepi maradványai.
A Duna jobb partján, a mai Csillagerőd helyén álló, a szabadságharc alatt jelentősen megrongálódott hídfőerődítést 1850 után elbontották és helyére a ma is látható erőd épült. Ennek fő része a négyszög alakú erőd, sarkain bástyákkal. A bástyákat kazamatákkal építették meg, de a fölöttük lévő földtakarás sáncaira is lehetett lövegeket állítani. A Csillagerőd kapuja a Duna felőli oldalra épült, ahol a bástyák felől lefutó, lőréses védőfalat többszörösen megtörve alakították ki. Az erőd közepére építették fel az önálló védelemre is alkalmas, lekerekített sarkú laktanya épülettömbjét. Ennek tetejét földtöltés borítja, ablakai csak a belső udvarra néznek, külső oldalain végig lőrések nyílnak. A Duna felőli oldal kivételével – ahol az épület az erőd bejárati részéhez kapcsolódik – minden oldal közepére kiugró oldalazóművet hoztak létre. A Csillagerődöt széles vizesárok övezi, amelyen kívül, a Dunával párhuzamosan elnyúló sáncrendszert is építettek. A keleti oldal sáncait egy nyitott ütegállás és két, részben ma is meglévő redut védte. A nyugat felé eső oldalon a sáncokat egy hatszögletű – ez ma is látható – és két ötszögletű zártsánc erősítette.
A komáromi erődrendszernek a Duna jobb partján lévő legnagyobb eleme a ma is épen álló Monostori erőd. A befejezetlenül hagyott erődöt 1850 és 1871 között építették fel. Tervezése során a korban kialakuló, egymást támogató erődépítési rendszer követelményeinek igyekeztek megfelelni. Az ilyen erődöknek nemcsak önvédelmükről, hanem a szomszédos erődök támogatásáról is gondoskodniuk kellett. A falakat a támadók irányából földsáncok takarták, így a sarkokat nem lehetett közvetlenül támadni, ezért a bástyák építését elhagyták. Az erődöt keskeny, mindössze 9,75 méter széles árok övezi, az árok belső oldalán kazamaták sorával, amelyek csak a bejáratnál szakadtak meg. Az árok külső oldalán is kazamatavonalat készítettek a déli, a nyugati és az északnyugati oldalra. A jobban támadható déli és nyugati oldal védelmére egy-egy koffert építettek a hosszanti falszakasz közepére. Ezek a kétszintes, önálló védművek az árok külső oldalát megszakítva nyúltak ki a vársík felé, attól keskeny árokkal elválasztva. Az északi oldalon épült meg az önálló védekezésre is alkalmas, háromszintes Dunai bástya. Ezt elsősorban a folyó forgalmának lezárására tervezték, ezért a Duna felőli oldalon nem építettek sem védősáncokat, sem árkokat.
A keleti, bejárati oldal védelmét az ott felépített kaszárnyaépület kazamatáiból és lőréseiből, valamint az épületből kinyúló oldalazó toronnyal, illetve a kaputól délre egy féltoronnyal oldották meg. A védelmi berendezéseken kívül tiszti épület, kórház, pékség, istállók és kantin is épült. A költségkeret kimerülése miatt az erőd udvarára tervezett nagy laktanyatömb nem készült el. Az erőd bejáratánál látható, délkeleti irányú sáncszakasz arra a később megváltoztatott elképzelésre utal, amely szerint a Duna déli partján épített erődöket folyamatos sánccal kötötték volna össze.
A forgalomnak 1884-ben átadott Győr–Újszőny vasútvonalra, a Monostori erőd bejáratától induló rövid sáncszakasz vonalának folytatásánál egy 1904-ben tervezett vasúti védművet (reteszállást) építettek. Ennek terveit 1909-ben módosították, amikor az Érsekújvár felé vezető szárnyvonal épült. A reteszállás nagy részét a vasútvonal fejlesztésekor elbontották, ma csak csonka maradványa figyelhető meg. A Monostori erőd déli és nyugati oldala előtt elhaladó vasutat 1909-ben megépítették, azonban a Dunán átvezető vasúti hidat csak egy évvel később, 1910-ben adták át. A híd északi hídfőjének nyugati oldalán készült el az 1908-ban megtervezett erődített őrház, valamint a folyó déli oldalára, a vasútvonal mellé 1909-ben tervezett vasbeton oldalazómű. Mindkettő ma is áll.
A komáromi erődrendszer legutoljára, 1871 és 1876 között megépített része a Nagyigmánd felé vezető út keleti oldalán létrehozott Igmándi erőd. Helyén az 1848–1849. évi szabadságharc idején fagerendákkal megerősített földerődöt emeltek, amelyet később elbontottak. A 19. század második felében robbanásszerűen fejlődő és változó haditechnika támasztotta követelmények a korábbiaktól jelentősen eltérő elvek alkalmazására kényszerítették az erőd tervezőit. Az egyre pontosabbá váló osztott irányzás (amikor a tüzéreknek nem kellett már látniuk a célt), és a robbanó lövedékek elterjedése miatt az egyes építmények, kiugró erődelemek méreteit csökkenteni, a földtakarások vastagságát pedig növelni kellett. A hétszögletűre épített Igmándi erőd tüzérségi erődnek (Artilleriefort) épült, lövegeit a megtört nyomvonalú fő védővonalra állították, ahová rámpákon lehetett azokat felvontatni. A lövegek közé harántgátakat (traverzeket) építettek, amelyekben kisebb lőszerraktárakat helyeztek el. Az erőd udvarára tervezett négy nagyobb sáncot nem építették meg. Ezek feladata a becsapódó gránátok romboló hatásának csökkentése lett volna. Az udvar északi oldalán áll a kaszárnya épülete, amelynek két bejárati alagútja nézett a központi udvar felé, a többi bejárata az erőd torkolata felől épült meg. Az északi oldalon építették meg a bejáratokat védelmező lőréses falat, amely elé külső védművet emeltek kazamatákkal, ágyúállásokkal, harántgátakkal. Az erődöt árok vette körül a keleti, a nyugati és a déli oldalon. Ennek védelmét a külső oldalon a 250 méter hosszan kiépített lőréses kazamata folyosókból, a belső oldalon pedig két homlokkofferből és két vállkofferből tervezték megoldani. Az erőd néhány feltöltött kisebb árokszakasztól eltekintve épen áll.
A haditechnika rohamléptű fejlődése az erődítéstervezők minden igyekezete ellenére egy-két évtizeden belül elavulttá tette a komáromi erődrendszert. Az erődítmények az első világháború harcaiban nem vettek részt. Komáromot a háború után a Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. A Dunától északra eső részét 1919. január 10-én vették át a csehszlovák katonai egységek. A terület 1938-ban átmenetileg visszakerült Magyarországhoz, majd 1945-től ismét Csehszlovákiához tartozott. Az Öregvár és az Újvár továbbra is katonai célokat szolgált, a Nádor-vonal erődítményeinek egy részét a két háború közötti időszakban lakásként használták, majd több erődöt is gazdasági célokra vettek igénybe. A Monostori erődben katonaság állomásozott 1944 végéig, közben egy részében internáló tábor működött 1945-ig, majd a szovjet hadsereg használta a rendszerváltásig. Napjainkban rendezvényközpont és múzeum működik benne. A Csillagerődben a honvédség állomásozott a második világháborúig, azután lőszerraktár, munkaszolgálatos laktanya volt, majd internáló táborként szolgált. 1945 után a Csehszlovákiából áttelepített családok átmeneti elhelyezésére, később gazdasági célokra használták. Az Igmándi erődben a második világháborúig honvédségi raktárak voltak, 1939 szeptemberétől lengyel katonák szállása, majd internáló tábor volt, 1942 után munkaszolgálatosok laktanyája lett. 1945–1948 között szűrőtábor, majd sokáig szükséglakások voltak az erődben, 1966 után egy részében múzeumot nyitottak.
Források:
Thaly 1852. 285–286.
Kecskés 1978. 211, 219–221.
Kecskés 1984. 23–24, 66, 77–81.
Gráfel 1990. 32–38, 43–44, 46, 50, 57–59.
Csikány–Horváth 1994. 90–93, 97–98, 104, 107, 109–112, 117.
Nagy 1995. 137–140.
Engel 1996. I. 344.
Domokos 1997a. 67, 69–71, 74.
Tolnai 2000. 389–408.
Csikány 2003. 79–88.
Tolnai 2004. 130–131, 138–139.
Mészáros 2005. 826.
Gráfel 2007. 225–228.
Csikány 2012. 22–23, 44–46.
Polgár 2015. 111.
Bagi 2015. 64–73.
Makýš 2016. 41–43.
Történeti adatok nem ismeretesek a várról. A délnyugat–északkelet irányban elnyúló, sziklás hegyen már az őskorban magaslati telepet hoztak létre, amely az itt talált leletek szerint a Hallstatt-korra (a korai vaskor időszakára) keltezhető. A vár építését Alojz Habovštiak a 9. század második fele és a 10. század első fele közé datálta. Az Anton Točík által a lelőhelyen talált cserepek nem publikáltak, az eddigi szlovák kutatást röviden összegezve Igor Hrubec megismételte Habovštiak keltezését (PDOS I. 163.).
Habovštiak úgy vélte, hogy a garamszőlősi Kriván három másik, közeli várral (Szentbenedekkő, Garamtolmács, Kiskoszmály) együtt, azonos időben épült fel. Ezek szerinte a dél felől Közép-Szlovákiába vezető, általa „Szlovák Kapu”-nak nevezett völgyszorosban egy várrendszerhez tartoztak, és egy stratégiailag fontos útvonalat figyeltek meg, ezenfelül menedékhelyként is szolgáltak. Habovštiak úgy gondolta, a helyi szláv lakosság ezekkel a várakkal védekezett a magyarok ellen, akik a Garam völgyén keresztül a gazdag érclelőhelyekhez próbáltak eljutni.
Véleményünk szerint a Morva Fejedelemség 902 és 908 közötti bukása után, a 10. század elejétől a Garam völgyében sem jöhetett létre szervezett és tartós ellenállás a magyar törzsekkel szemben, amelyek a Dunától északra eső területeket is fokozatosan az uralmuk alá vonták. Sokkal valószínűbb, hogy a folyóvölgy fölé épült szláv várak – így a Kriván is – ettől az időszaktól kezdve magyar fennhatóság alatt működtek még egy ideig. Az viszont joggal feltételezhető, hogy a Krivánon épült erősség a Garam mentén a hegyek között északnyugat felé vezető fontos útvonalat ellenőrizte fennállása során.
A hegygerincen északkelet–délnyugati irányban elnyúló, többrészes vár 9,4 hektárnyi területet foglal el. Teljes hossza mintegy 1050 méter, legnagyobb szélessége pedig 160 méter. A Kriván-hegy északnyugati, Garam felé eső oldala rendkívül meredek, szinte függőleges sziklafal. A délnyugat felől északkeleti irányban emelkedő hegygerinc közepe táján van a 316 méteres magassági pont, azonban a várrendszer északkeleti végéhez közel egy ennél magasabban fekvő, 320 tszf. magasságú kiemelkedés is található. A délkeleti hegyoldal erősen lejtős, de nem járhatatlanul meredek. Magát a várat az északnyugati sziklafaltól kiinduló, majd oda ívesen visszacsatlakozó sáncokkal három nagyobb, délnyugatról indulva 260, 320 és 370 méter hosszan elnyúló várrészre tagolták. A három nagyobb délnyugati várrészt védő egykori sáncok a terepen ma már alig láthatók, többségükben terasszá koptak. A legnagyobb, 370 méter hosszú várrészhez az északkeleti oldalán további két, kisebb területű, szintén sáncokkal övezett várrész csatlakozik. Ezek északkelet–délnyugat irányú mérete 30 és 70 méter. Itt, az északkeleti kisebb, délnyugattól számítva negyedik várrésznél, a 316 méteres magassági pont környezetében láthatók a legjobb állapotban megmaradt sáncok, melyek belső oldalukon ma is kb. 2 méter, keleti külső oldalukon pedig 4–6 méter magasak. Az északkeleti utolsó íves sánc közepéhez csatlakozva egy egyenes sánc épült keleti irányban, amely kb. 600 méter hosszúság után elenyészik. Ezen a hosszanti sáncon, kb. 100 méterre az említett utolsó, íves sánctól alakították ki a kaput, amelyen át a sánc és a függőleges sziklafal közé eső területre lehetett jutni. Innen vezetett tovább az út az északkeleti kisebb várrészek területére.
Források:
MVV Bars 1903. 36.
Janšák 1929. 27–30, Tab. XI.
Habovštiak 1974. 3–6.
PDOS I. 163.
Bednár 2004. 13.
A Kisalföld északi peremén, Érsekújvártól 19 km-re, északra fekszik Komját (korábbi nevén: Komjáti, Komjáthi) település. Északi és keleti oldalán folyik a Kis–Nyitra, amely a folyószabályozásokat követően az innen keletre került Nyitra főágának egyik mellékága lett. A Komjátot körülfolyó víz valaha lényegesen nagyobb vízhozammal a Nyitra főágát alkotta, és a község keleti szélénél kanyargó mellékágával két nagy szigetet hozott létre. Ezek közül a nagyjából észak–déli irányú, hosszanti szigeten állt a 18. században emelt és napjainkra teljesen lebontott kastély, melynek felépítése során magát a szigetet és a korabeli nyitrai főág bal partján lévő területet is jelentősen átalakították, parkosították. A sziget a barokk kastély építését megelőzően, az itt kiszélesedő Nyitra három kisebb szigetének összeépítésével jöhetett létre. Ezen a kis szigetcsoporton állt a Nicolo Angielini által 1572–1573-ban ábrázolt vár.
Az erősséget, melyet castellumként és fortaliciumként is említenek, 1411-ben a Forgáchoknak a Miklós fia Miklóstól származó ága építtette. Ezt követően a gimesi Forgách családé. Az 1440-es évektől a család tagjai közösen fizették a husziták támadásai ellen fölfogadott, kastélyban lévő zsoldosokat. Ország Mihály surányi várnagyai 1444-ben ostrommal foglalták el, majd 1466-ban a Csúziakra tettek panaszt a Forgáchok, mert azok felgyújtották a települést és erősségüket. (A Forgáchok 1491-ben még egy, majd 1504-ben egy harmadik kastélyt is felépíttettek a településen, ezek helye azonban már nem beazonosítható.) A 15. század végén a várat Bars vármegye főispánja, Forgách Péter átépíttette. A 16. század második felében is a Forgáchok a vár tulajdonosai, aminek fontossága a török veszély fokozódásával jelentősen megnövekedett. 1579 augusztusától Forgách Simon ugyancsak számottevő építkezéseket végeztetett a váron. Az oszmánok az 1663-as hadjáratuk során, Érsekújvár bevételét követően elfoglalták (a védők már az ellenség közeledtének hírére elhagyták Komját várát). A törökök a várat lerombolták, építőanyagát Érsekújvár falainak helyreállításához, megerősítéséhez hordták el.
Komjátot 1750-ben Grassalkovich Antal (†1771) szerezte meg, aki barokk kastélyt építtetett magának, amelyet aztán új tulajdonosa, Wodianer Mór alakíttatott át jelentős mértékben 1870–1873-ban. Negyven évvel később a Nemes családé lett, a második világháború végén lebontották, ma már nyoma sincs. Régészetileg nem bizonyított, hogy ez a kastély részben a korábbi erősség romjaira épült, bár a szakirodalomban eléggé elterjedt véleménynek számít. A régi várból a 19. század végén egy csekély rom még állt, a várárok egy része is jól megfigyelhető volt, és időnként régi fegyverek, emberi csontok, valamint 16. és 17. századi pénzek is előkerültek.
A legkorábbi vár feltehetően a szabálytalan ovális alaprajzú délkeleti szigeten állt, melynek mérete kb. 50x30 méter lehetett. Mindössze két nagyobb épület létrehozására volt csak lehetőség: közülük a nagyobbik, keleti építmény Miroslav Plaček feltételezése szerint talán palota lehetett. Ezt a korábbi várat a sziget délkeleti oldalán fahíd kötötte össze a Nyitra bal partjával.
A középkori vártól északnyugatra terült el a középső sziget, mérete kb. 60x60 méter lehetett. Erre épült a szabálytalan ötszög alaprajzú erődítés a 16. század közepe körül. Az északi, a keleti, a délkeleti és a délnyugati sarkokon kis méretű, ötszögletű bástyákat mutat Angielini színezett tollrajza, míg az északnyugati kiszögellésen szabálytalan sokszög alakú bástyát ábrázolt. Ezzel szemben Martin Zeiler 1690-ben kiadott művében, az ott látható rajzon az északnyugati sokszögletű bástya és a délnyugati bástya helyén kör alaprajzú rondellák láthatóak. A két külön szigeten fekvő várrész között lévő folyószakaszt az északkeleti és a délnyugati oldalon is falazattal rekesztették el, a köztük lévő szakaszt kiszáríthatták. Mindkét fent említett ábrázolás szerint a kiszárított, de feltehetően mocsaras meder fölött fahíd kötötte össze a középkori és a reneszánsz várat. A 16. századi vár belső területén három épületet ábrázol Angielini: az északi oldalon egy háromosztatú, az északkeleti oldalon egy kisebb, téglalap alakú épület, valamint a várudvar déli oldalán egy valamivel nagyobb, talán kis toronnyal ellátott, téglalap alakú ház állt. A reneszánsz várnak helyet adó szigettől északnyugatra egy valamivel nagyobb, bekerített rombuszhoz hasonló körvonalú sziget húzódott, melyen építmények nem készültek, de Zeiler rajza szerint híd vezetett oda az ötszögletű erődítésből.
A későbbi feltöltések, új kastély építése és a folyamszabályozások következtében történt környezetváltozások miatt a középkori, illetve 16. századi erősségnek jelenleg semmilyen nyoma nem látható, helyén lakóházak állnak.
Források:
Geőcze 1894. 672.
MVV Nyitra 1899. 53.
Sörös 1899. 708, 712.
Bártfai Szabó 1904. 19, 25.
Demkó 1914. 223–224, 226, 228–229.
Engel 1996. I. 345.
Zeiler 1997. 292.
Koppány 1999. 166.
Kisari Balla 1996. 57, 132.
Kisari Balla 2000. 186, 560.
Kőnig 2001. 544.
Mrva 2005. 18.
Plaček–Bóna 2007. 157.
Malackától 15 km-re, délkeletre fekszik Konyha község. A falu központjától 3,4 km-re, északkeletre, egy 425 méter magas dombon, a Bučková nevű csúcstól 500 méterre, délnyugatra találhatók a vár maradványai.
A várról történeti adatok nem maradtak fenn. Valószínűleg azután épülhetett, hogy a 13. és a 14. század fordulóján Konyha település és környéke a Szentgyörgyi (Bazini) család tulajdonába jutott. A vár területén előkerült leletek egy része a 14. századra keltezhető, túlnyomó részük azonban a 15. századból és a 16. század első feléből származik. A 15. századból a legjellemzőbbek a kályhacsempe töredékek (köztük állatokkal és növényi motívumokkal díszítettek), amelyek a vár nyugati tornyánál koncentrálódtak. Az erősség pusztulása legkésőbb a Szentgyörgyiek nemzetségének kihalásakor, 1543-ban következhetett be, ezt követően a területet Detrekő várának uradalmához csatolták.
A kelet–nyugati irányban elnyúló vár központi fennsíkja 45 méter hosszú, szélessége 17 méter. Az elnyújtott, közel ovális alaprajzú fennsík keleti és nyugati végénél is egy-egy négyszögletes torony maradványa látható, melyeket a fennsík északi és déli oldalán a dombperemen húzódó fal kötött össze, közrezárva a közepén kiszélesedő várudvart. A nyugati torony alapfalainak belső részét kincskeresők kiásták, így belső mérete megállapítható (4,3x4,1 méter), falvastagsága pedig 2 méter. A keleti torony egy kisebb, kb. 1 méter magas kiemelkedésen áll, falainak csak néhány kis szakasza látható. Erről kevésbé részletes ismeretekkel rendelkezünk, külső mérete kb. 10x10 méter lehetett. A két torony egymáshoz közelebbi oldalai közti távolság 28 méter. A tornyokat összekötő, várudvart határoló falak elpusztultak, az ebből származó legurult falcsonkok és törmelék a várhegy oldalában látható. Mindössze egy kis falcsonk maradt meg a kerítőfalból a nyugati torony közelében. A várudvart majdnem középen egy észak–déli irányú, kisebb tereplépcső osztja ketté, itt falmaradvány nem figyelhető meg. A várkapu feltehetőleg a két tornyot északról összekötő falban nyílhatott, ezen a részen a hegyoldal kevésbé meredek.
A vár platóját kb. 8 méterrel lejjebb egy mesterséges építésű terasz veszi körül, melyet a külső peremén talán fából készült erődítéssel védtek. Ennek a külső terasznak az északnyugati részénél egy kisebb gödör építmény helyét sejteti. Az említett terasztól nyugatra, délre és keletre, szintén kb. 8 méteres szinttel lejjebb újabb külső erődítés – sánc és árok – épült, a legjobban megmaradt sáncrészlet a nyugati oldalon látható, kb. 20 méter hosszan. Ez a második, külső védvonal a vár keleti oldalánál kiszélesedik, elnyúlik, követve a várdomb gerincének keleti lefutását. Ezen a keleti oldalon, a várdombtól egy kb. 3 méter mély árokkal leválasztva kisebb domb húzódik, melynek elsimított platóját kisebb erődítményként, mintegy elővárként használhatták azzal a feladattal, hogy a legtámadhatóbb oldalt, illetve a gerinc felől vezető utat őrizze, védje. A kb. 15x12 méteres platón feltehetőleg csak faépítmény állhatott. A kis elővár déli, délkeleti és keleti oldalát árok, és annak külső oldalán 0,5 méter magas sánc védelmezte. A várba felvezető út a keleti hegygerinc felől érkezett hajdanán, valószínűleg átvezetett az elővár dombján, ahonnan feltehetően kis fahídon keresztül lehetett a vár belterületére jutni.
Források:
Slivka–Plaček 1986. 131–134.
Plaček–Bóna 2007. 168–169.
Szenicétől 27 km-re, délre fekszik Korlátkő község. Ennek központjától 1,3 km-re, délkeletre, a környezetéből kiemelkedő, 455 méter magas sziklacsúcson és annak környezetében kereshető fel Korlátkő vára. (A ma már Korlátkőhöz tartozó Korlátfalva településtől is megközelíthetők a romok, melyek innen légvonalban kb. 900 méterre, északnyugatra találhatók.)
A vár feltehetően a 13. század második felében épült, középkori német neve Konradstein volt. Engel Pál már 1321 előtt meglévő királyi várként említi. 1336-tól a pozsonyi ispánság tartozékának számított. Prokop morva őrgróf kezén volt 1385-ben. Tőle Zsigmond király 1390-ben visszaszerezte és 1394-ben kedvelt hívének, Stiborici Stibornak ajándékozta. Miután ifj. Stibor 1434-ben elhunyt, 1435 és 1439 között ismét a királyé. 1439 júniusában Újlaki Miklós kapta meg, aki 1443-ban arra kényszerült, hogy tartozásai fejében átadja a várat Helfensteini Jan Mesenspek cseh zsoldosvezérnek. A következő évben már a feltehetőleg Szentmiklósi Pongrác környezetéhez tartozó Moravani Janda rablólovag birtokolta. Újlaki végül 1445-ben Bucsányi Osvát macsói helyettes bánnak ajándékozta, aki a következő évben kiváltotta Jandától és Jan Čapek zsoldosvezértől, majd 1453-ban királyi adományt szerzett rá. Ezt követően a Bucsányi Osváttól származó Korlátkövi család birtokolta. Mátyás király 1473-ban ostrommal foglalta el a szerinte hűtlenné vált Korlátköviektől, 1481-ben zálogként német zsoldosvezére és alsó-sziléziai helytartója, Georg von Stein birtokolta. A Korlátköviek csak hosszas pereskedést követően kapták vissza az erősséget, amely 1498-ban már ismét a kezükön volt. A Korlátkövi nemzetség utolsó férfisarjának, Zsigmondnak 1546-ban bekövetkező halála után a várat felesége, Korlátkövi Erzsébet révén Nyári Ferenc királyi kapitány szerezte meg. Az ő 1551. évi végrendelete értelmében Korlátkő a Korlátkövi család leányágának tulajdonába jutott. A váron ezt követően ifjabb Osvát négy leányának leszármazottai, a Szentmiklósi Pongrác, Apponyi, Majthényi és Zábláti vagy Hrussóy családok, valamint rokonságuk és olykor zálogbirtokosok osztoztak. Az erősség karbantartásával nemigen törődtek, amely lassú pusztulásnak indult. 1669-ben „igen romlott és puszta állapotú”-nak nevezik. Egy 1682-es leírása szerint már csak a csupasz falak álltak, tető és padlózat nélkül, a felső vár pincéi és a felső kapu melletti boltozott helyiségek leromlottak, az épületek többsége romosodó állapotban volt, és a torony is majdhogynem romnak volt tekinthető. Az egyik Pongrácz leányt feleségül vevő Labsánszky János, aki az 1680-as években szerzett birtokrészt a várból, igyekezett helyreállítani és kitatarozni az erősséget. A Rákóczi-szabadságharc során, 1703-ban a kurucok elfoglalták, 1707-ben Guido von Starhemberg serege foglalta vissza tőlük. Labsánszky János fia, labsi Korláthkőy László császári és királyi tanácsos halálával (1750) a család fiágon kihalt. A vár ezután vált lakatlanná és pusztult el végleg.
A vár központi részét egy sokszögletű alapzatra épített, 10,5 méter átmérőjű, henger alakú torony és az attól északra lévő palota, valamint a palota nyugati előterét körülvevő várfal alkotta. A közel 3 méter falvastagságú torony (lakótorony?) és a két helyiségből álló palota a 13. század második felében épült. Az ekkor kialakított belső vár kapuja annak északi részén volt.
A 14–15. század fordulóján az alacsonyabban fekvő északi sziklaterület irányában építették tovább a várat. A sziklatömb nyugat–északnyugat–északi peremén egy közelítőleg félkör alaprajzú várfalat építettek, amelynek külső oldalát négy háromszög keresztmetszetű támpillérrel erősítették meg a falak külső részén. A szikla keleti oldalán egy másik íves várfal csatlakozott a 13. századi belső vár északkeleti falához. Az északi várrész nyugat–északnyugat–északi vastag védőfalának belső oldalához támaszkodó épületeket emeltek, de ezek és az íves keleti várfal között egy kis várudvart is kialakítottak. A 15. században a nagy torony délkeleti oldala alatti, mintegy 25 méter hosszan kiterjedő sziklás dombnyúlványt is falakkal vették körül. Ezzel a teljes, északnyugatról délkeleti irányban kb. 95 méter hosszan elnyúló, sziklás kiemelkedés védelmének kiépítése elkészült.
A 16. század első felében a várszikla keleti előterében megépítették a külső várat. Területét az északi és a keleti oldalon húzódó egyenes vonalú várfalak határolták, amelyek a várudvar északkeleti sarkánál derékszögben kapcsolódtak. Ennél a saroknál építettek fel egy közel kör alaprajzú ágyútornyot. A külső vár északi és keleti fala elé várárkot ástak, amelyen híd vezetett át a keleti várfalon lévő várkapuhoz.
Később, a külső vár keleti falának déli szakaszát megbontva még egy 20x10 méteres alapterületű gazdasági épületet emeltek, és más kisebb átalakításokat is végeztek a várban, de a kutatás jelen állása szerint a legutolsó jelentős átépítések is befejeződtek a 17. század elejére.
Meg kell még említeni a vár délkeleti sarkától délkeleti irányba kiterjedő elővárat, amelyet valószínűleg a 15. században használtak. Az 55x50 méter tengelyméretű, szabálytalan ovális alakú terület délnyugati szélén sánc, belső területén terepmélyedések látszanak, a közepén lévő természetes kiemelkedést egy mesterséges gerinc köti össze a vár délkeleti sarkával. Az elővárat feltehetőleg fakerítés vagy paliszádfal határolta, a középső kis kiemelkedésen pedig kisebb faépítmény állhatott.
Források:
Thaly 1880. 30.
Jedlicska 1891. 48–74.
Thaly 1905. I. 32, 137.
Fügedi 1977. 152.
Györffy ÁMF 1987. IV. 412.
KMTL 369.
Engel 1996. I. 345–346.
Könyöki 2000. 135–136.
Neumann 2007. 21–26, 36–40. 95–97, 103, 115.
Plaček–Bóna 2007. 157–160.
Neumann 2011. 14–17.
A Köcsénnyel 1991-ben közös közigazgatási egységbe vont Lancsár falu északnyugati szélén, az itt emelkedő dombvonulat délkeleti végén álló templomvár egyházi célokat már nem szolgál.
A ma látható 17. századi, görög kereszt alaprajzú templom egy gótikus, Szent Mihály arkangyalnak szentelt, 1332-ben már említett templom alapjaira épült. Belterében értékes barokk berendezés és stukkókkal díszített falfestmények láthatók.
A templomot 1723 és 1733 között építették át. Különálló harangtornyát a 17. század végén emelték. A torony alsó részén kápolna van, melyben falfestmények találhatók. A kúp alakú toronysisak egy 19. századi földrengésben megsérült, helyreállítása az eredeti tetőzet alapján készült. A templom restaurálása és felújítása 2011-ben statikai megerősítéssel kezdődött.
A templomot 17. századi eredetű, szabálytalan kör alakú, kőből épült védőfal veszi körül. A nyugati oldalon mintegy 18 méter hosszan a falszakasz teljesen elpusztult. A védőfal többi része visszabontva ugyan, de még ma is áll, kb. 2,5 méter magasan. A templomvár bejárata a keleti oldalon nyílt, ahol a védőfalhoz hozzáépítették a fent említett, négyszög alaprajzú, ikerablakos tornyot. Az egykori védelmi elemekből napjainkra már csak három lőrés látható a kerítőfal délkeleti oldalán, a kapu közelében. Ezek a lőrések kőből falazottak és befelé tágulók. A templom körüli belső terület az idők során feltöltődhetett, az említett lőrések a talaj fölött mindössze 0,5 méter magasan találhatók. A kerítőfallal védett terület legnagyobb átmérője észak–déli irányban 38 méter, kelet–nyugati irányban pedig 40 méter.
Források:
Jedlicska 1891. 376–377.
SÚPIS II. 172.
Nagytapolcsánytól 15 km-re, északnyugatra fekszik Kővárhely község. Közvetlenül a település déli része fölé emelkedő 490 méter magas dombon állnak Tapolcsány (vagy másik nevén Nagytapolcsány) várának impozáns romjai.
Az uradalom 1235-ben Türje nembéli Dénes lovászmester kezén volt. 1283 előtt ismeretlen körülmények között Csák (II.) Máté birtokába jutott, talán ő építtette a várat, amelynek első említése 1318-ből származik. Tapolcsány vára – Trencsén mellett – Csák (III.) Máté másik fontos tartományúri rezidenciája volt, és ebben az időben ítélkezési helyként is fontos szerepre tett szert. Máté halála (1321) után I. Károly királyé lett, majd Oppelni László igazgatása alá került. Luxemburgi Zsigmond király 1389-ben Szécsényi Franknak és Simonnak juttatta, 1411-től Szécsényi Frank fia, László birtokolta. Ennek fia, László a felét zálogul adta 1434-ben Lévai „Cseh” Péternek, ezért megkapta Nagytapolcsány városának fele részét. 1447-ben a huszita Giskra hatalmában volt, aki azonban hamarosan átadta ifj. Szécsényi Lászlónak. Ő a vár felét még 1459 előtt Ország Mihálynak adta el, aki 1459-ben a másik felét is megszerezte tőle zálogként. Szécsényi László halálát követően, 1461-ben Ország Mihály – Losonci Alberttel közösen – végleg megszerezte az erősséget. Az Ország család férfiágának kihalása (1567) után a Királyi Kamaráé, majd részben Losonczi Annával kötött házassága révén 1595 körül Forgách Zsigmond szerezte meg. Ezután sokáig a Forgách család birtokolta, székhelyként azonban csak rövid ideig volt szerepe, mivel a Fogáchok a 17. század elején a közeli Tavarnokon épült kastélyukba költöztek (e kastélyt Forgách Ferenc nyitrai püspök, később esztergomi érsek építtette 1600–1610-ben).
A törökökkel folytatott háborúk, valamint a Habsburgok elleni mozgalmak során, a 17. század folyamán a vár több alkalommal megsérült, de mindig kijavították. Erre többek között egy 1671-es leltár is utal, amely megemlíti, hogy a vár megrongálódott ugyan, de még biztonságosnak, védhetőnek számít, és némi fegyverzettel is rendelkezik. A Rákóczi-szabadságharc során többször cserélt gazdát, Ocskay László kuruc brigadéros árulásának következtében 1708. augusztus 28-ától a császáriak tartották megszállva. A szatmári békekötést (1711) követően a Rákóczival száműzetésbe vonult Forgách Simon várait, birtokait elkobozták, így Tapolcsány is a Királyi Kamarához került. A romosodó vár elhagyatottá vált, ám részben továbbra is karbantartották. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a területén állt a Nagyboldogasszonynak szentelt várkápolna, amely a kővárhelyi híveket egészen a 18. század végéig szolgálta, csak ezután épült lent, a községben új templom. 1714-ben a tapolcsányi várbirtokot Berényi Péter szerezte meg, 1733-ban a Traun család lett a birtokosa. A vár utolsó tulajdonosai a Stummerek voltak, akik 1868-ban Tavarnok kastélyát is megvették. Az omladozó várat Stummer Ágoston báró részlegesen konzerváltatta és romantikus stílusban átalakíttatta. A javítások elsősorban a tornyot célozták, amely 1888 és 1898 között nyerte el ma ismert formáját. A Stummerek 1925-ben végeztek utoljára javítási munkálatokat a váron.
A vár legrégebbi része a sziklás várhely északi kiszögellésén épült 9x9 méter alapterületű, négyzet alaprajzú lakótorony. A négyszintesre épített torony eredeti bejárata a második szinten volt, amely a későbbi átépítések során feljebb, a negyedik szintre került. A torony és az azt déli oldalán körülvevő, közelítőleg 25 méter sugarú, félkör alaprajzú várfal a 14. század első felében épült. A 2–2,5 méter vastag falazatú várfal a torony keleti és nyugati oldalához kapcsolódva zárja be a várudvart. A fal oromzatán gyilokjáró futott végig, amelynek nyugati sarka egy keskeny folyosóban végződik. A (belső) várat sziklába vájt, félkör alakú szárazárok vette körül, amelyen híd vezetett át a várfal keleti oldalán nyitott kapuhoz. Ez az árok napjainkra már nagyrészt feltöltődött.
A további építkezések során a 14. századi várfal félköríves déli része elé kívülről, attól kb. 2–3,5 méter távolságra egy alacsonyabb falat építettek a 15. század elején. Ez a várfal egy falszorost alkotott, amelyet északnyugati végénél egy kisebb torony védett. A 15. században a belső vár udvarának keleti részén háromszintes palotaépületet emeltek. A lakótornyot is átalakították, amelynek az átépítés után már csak védelmi funkciója volt.
A belső várat körülvevő, kb. 140x55 méteres területet körbezáró külső vár falát a 16. század első felében építették. Ez a várfal az észak–déli tengelyére közel szimmetrikus, szabálytalan sokszög alakúra épült, a falkorona mentén gyilokjárókkal és lőréses pártázattal. A külső várnak két kapuja volt, annak keleti és nyugati oldalán, valamint a várfal déli szakaszát egy kisebb, ötszög alaprajzú bástyával is megerősítették.
A 16. század második felében a belső vár további korszerűsítésére is sor került. A falakat megmagasították és lőrésekkel látták el. A 16. és a 17. század fordulóján a belső vár udvarában a várfalhoz támaszkodó épületeket emeltek, valamint a korábbi, a várudvar keleti részén álló palotát befedték és kápolnává alakították.
A 17. század során újabb nagy átépítések történtek. A külső vár kapuinak környezetében őrzőépületek, a várudvaron pedig gazdasági épületek készültek el. Ekkor hozták létre a külső vár keleti és nyugati szögletét lezáró falazatot, amellyel mindkét szögletnél egy-egy háromszög alaprajzú épületrészt alakítottak ki. Ezután épült a külső vár keleti oldalához csatlakozva egy újabb külső várterület, amelynek területe kb. 95x45 méter, védőfalait annak déli oldalán kettő, az északi felén pedig egy félhenger alakú kis torony erősítette. A keleti külső vár bejárata annak keleti oldalán nyílt. A század folyamán a belső vár udvarában is készültek kisebb átalakítások és kiegészítések.
A 19. században az állagmegóvási munkák mellett már csak egy jelentősebb építkezés történt, ekkor ráépítettek a 14. századi lakótoronyra, amelynek ebben az időben készült meredek nyeregtető-szerkezete is.
Források:
MVV Nyitra 1899. 521–522.
Thaly 1905. I. 284, 302–303, 305–306.
Fügedi 1977. 203.
Györffy ÁMF 1987. IV. 473–474.
KMTL 660.
Engel 1996. I. 439–440.
Könyöki 2000. 181–182.
Kristó 2001. 36–37.
Plaček–Bóna 2007. 305–308.
A Nyitrától 18 km-re, északnyugatra fekvő Lakács település északnyugati szélén áll a lakácsi kastély épülettömbje. A kastélyt – első formájában kúriát – az itt birtokos Lakácsy család építtette. Lakácsy Baltazár 1496-ban Sánkfalvai Antal nyitrai püspöknek adta el lakácsi birtokait a kúriával együtt. Ezután a község háromnegyede és a kúria sokáig a nyitrai püspökséghez tartozott. A török veszély megnövekedésekor, 1571 körül kiépítették, illetve megerődítették. 1601-ben a községben nagy tűzvész pusztított, ennek emléke a kastély reneszánsz kori falain feltárt, erősen megégett vakolat.
1620-ban a szlavniczai Sándor család megszerezte a község egy részét és a kastélyt. Az épület erődített karakterén nem változtattak; az általuk kezdeményezett reprezentatív átalakítások arra mutatnak, hogy a kastélyt nemzetségük legfőbb székhelyének szánták. Sándor Lászlótól 1733-ban a nyitrai püspökség visszavásárolta a kastélyt és a birtokot. A régi-új tulajdonosnak egy 1736-ból fennmaradt leírása a kastélyt mint birtokainak egyik gazdasági központját említi, amely birtokirányítási szerepet töltött be 1780 után is. A 19–20. század fordulóján a püspökség gazdatisztje lakott benne. A második világháborút követően a kastélyt elkobozták. Állami gazdaságok használták, illetve traktorállomás kapott helyet falai között. 1989 után, az állami gazdaságok megszűnését követő kárpótlás során visszakerült a püspökséghez, amely jelképes összegért, egy koronáért eladta a községnek. A kihasználatlan, gazdátlan épületet ezt követően a környéken élők súlyosan megrongálták. A 21. század elején a legszükségesebb javításokkal megkezdődött a műemléképület megmentése. A kastély teljes renoválása még várat magára, jelenleg nem látogatható.
A legkorábbi, északkeleti, háromtraktusos épületszárny („kúria”) a 15. század második felében épült. Az alápincézett, 24x9 méter méretű épület alapfalai kőből készültek, de a föld feletti részét már téglából falazták (a további építkezéseknél ezután már csak téglát használtak). Ennek az épületnek a délnyugati oldalán nyílt az elsődleges bejárata, de a hátsó részén is megtalálták két kisebb bejárati ajtó nyomát. A 16. század első felében az említett, korábbi épületszárnyra merőlegesen egy újabb épületrészt építettek úgy, hogy a két épület csak az udvar felőli sarokban találkozott. Ez az épületszárny nem volt alápincézve, és eredetileg három vagy négy helyiségre osztották. 1571 körül, a török fenyegetés hatására a meglévő két épületszárny felhasználásával négy saroktornyos, zárt udvarú kastélyt építettek, melynek mérete 51x47 méter lett. A falakkal körülzárt udvaron kutat ástak, és a négyzetes alaprajzú kastély sarkaira ötszögletű, bástyákat utánzó tornyot építettek. A korábbi építésű két, eredetileg földszintes épületszárnyat meghosszabbították, és mindkettő egy újabb szintet kapott. Az udvar délkeleti falának belső oldalához gazdasági épületet emeltek. Az udvart a délnyugati oldalon magas fallal zárták le, amelynek közepén volt a kastély bejárata. Erre a falsíkra, nagyjából a többi épület emeleti födémének szintjébe fából készült gyilokjárót építettek, a fal második szintjének magasságában húzódó, kulcslyuk alakú lőréssorhoz. Ugyanilyen alakú lőrések figyelhetők meg a nyugati tornyon, illetve az északkeleti fal egy részében. Az északkeleti falon egy alsóbb szinten épült lőréssor maradványát is megtalálták, ezeket a későbbi átépítések során megszüntették. Valaha az északi torony földszintjén is lőrések voltak, amelyek a későbbiekben eltűntek. A kastély északi sarkánál, az északi torony és a korábban csak sarkaikon kapcsolódó épületrészek közötti üres teret egy helyiség építésével töltötték ki. A 15. századi épületrész délkeleti végéhez kéttraktusos toldaléképületet illesztettek, amely a keleti toronyhoz kapcsolódott. Ezen az oldalon a korábbi pincét is meghosszabbították az új épületszárny irányában. Ugyanekkor épült az északnyugati épületszárny udvar felőli homlokzatánál egy új pincelejáró. A keleti torony földszintjén is eredetileg lőrések készültek. Ennek a toronynak a belső tere és a hozzá kapcsolódó két, 1571 körül készült helyiség valószínűsíthetően kápolnaként szolgált. Az északnyugati épületszárny földszintjén nagy méretű kéménnyel ellátott, három helyiségből álló konyhát alakítottak ki. A konyha északkeleti falához illeszkedett a lépcsőház, amelyen az emeleti szintekre lehetett feljutni. A nyugati torony és az északnyugati épületszárny felső szintjén is lőrések készültek.
1620 után az új tulajdonos a korábban török támadásokra felkészített épületet lakályosabbá kívánta tenni. Átalakították a lépcsőházat, illetve új lépcsőket építettek, a földszinten új ablakokat építettek be, és a század második harmadában kora barokk építészeti elemekkel és stukkókkal díszítették a helyiségeket. A nyitrai püspökség 1733 után gazdasági központként hasznosította, és a 18. század második felében ennek megfelelő építészeti átalakításokat végeztetett az épületen. Lebontották a gyilokjárókat, megszüntették a felesleges lőréseket, a délnyugati oldalon új, földszintes épületet emeltek, befelé lejtő féltetővel. A kifelé zárt védőfalakat ablakokkal törték át. Az északkeleti épületszárny földszintjét raktárként hasznosították. A 19. században az északkeleti és északnyugati épületszárnyat is megújították, átépítették a lépcsőházat és a helyiségek falába újabb, nagyobb méretű ablakokat építettek be.
Az államosítást követően a szakszerűtlen átalakítások és hozzáépítések jelentősen megváltoztatták az épület jellegét. Nem sokkal 1989 után a lakatlanná vált kastély tetőzetét szétszedték, kitépték a rácsokat, elvitték szinte az összes ajtót, ablakot. A kutat, az élet utolsó jelképét, betemették. A 2000-es években helyreállították a tetőt, és új nyílászárókat építettek be a korábban elpusztítottak helyébe. Ezzel a műemléképületet megmentették a végső pusztulástól.
Források:
MVV Nyitra 1899. 65.
Timková–Zvedelová–Gojdič 2002. 4–9.
A Selmeci-hegység előterében, Selmecbányától 34 km-re, délnyugatra fekszik Léva városa. A Garamba torkolló Perec-patak keleti oldala fölé magasodó, 171 méter tszfm. sziklán épült fel Léva vára.
A vár eredete, keletkezésének pontos körülményei bizonytalanok. Fügedi Erik arra következtetett, hogy Léva várát 1273 előtt a király építtette, Engel Pál és Feld István szerint viszont csak akkor találkozunk vele először az írott forrásokban, amikor 1318-ban Csák Máté birtokában van (Haiczl Kálmán szerint maga Csák Máté építtette). A tartományúr halála (1321) után királyi vár volt, és rendszerint a barsi ispáni tisztség tartozékaként említik. 1350 körül királynéi vár lett, Luxemburgi Zsigmond 1388-ban a Lévai Cseh család ősének, Sárói Lászlónak juttatta örökadományul. Ez a nemzetség birtokolta, egészen az 1553-ban bekövetkezett kihalásáig. Közben Lévai Cseh László 1459-ben Szerbiában török fogságba került, és váltságdíjának megfizetése végett összes birtokát zálogba vetette. Így Léva felét zálogként 1459-től 1471 utánig Ország Mihály, majd 1496-tól elhunytáig (1522) Haraszti Ferenc birtokolta.
1431-ben a huszitákkal szemben sikerült megvédeni a várat, a települést azonban a támadók felperzselték. Lévai Cseh Gábor 1542-ben részt vett az oszmánok által megszállt Pest ostromában, melynek során halálos sebet kapott. Egyetlen fia, János még kiskorú volt, özvegye, Thurzó Anna pedig rövidesen férjhez ment Balassa Menyhért barsi főispánhoz, így Léva is annak kezére került. 1544 tavaszán a törökök váratlan éjjeli rajtaütéssel próbálták elfoglalni a várat, Balassa Menyhért azonban vitézeivel sikerrel megvédelmezte. I. Ferdinánd király és az országgyűlés 1548-ban úgy döntött, hogy visszaveszi Balassa Menyhért erősségeit, és fogságba ejti a rendezetlen birtokügyleteiről, rablásairól és más garázda cselekményeiről elhíresült nagyurat. Niklas zu Salm királyi főkapitány serege 1549. április 26-án kezdte meg az ostromot, és május 14-én foglalták el a Dacsó Tamás és emberei által védett várat (a várúr Balassa Menyhért már korábban erdélyi birtokaira menekült). Lévát a hozzá tartozó birtokokkal együtt a felnőttkort elérő Lévai Cseh János kapta meg. Ő fiú utód hátrahagyása nélkül halt meg 1553-ban, a vár és az uradalom a Királyi Kamarára szállt. Az erősség élére olyan kipróbált, rátermett királyi kapitányok kerültek ezután, mint 1555-ben Telekessy Imre, 1556-ban Vizkelety Jakab, majd 1557-től Thury György. Az 1554-es zsoldlista szerint a várőrség 400 huszárból és 200 hajdúból állt.
1558-ban I. Ferdinánd király az egri hősnek, ruszkai Dobó Istvánnak az Erdélyben tett kiváló szolgálataiért Léva és Végles váruradalmait adományozta, valamint hétezer arany zálogösszeg fejében megkapta Telkibánya és Gönc mezővárosait (Lévára 1560-ban újabb adománylevelet kapott). Miksa király 1569. október 12-én a pozsonyi országgyűlésen összeesküvés vádjával letartóztatta Dobót és sógorát, Balassa Jánost. Dobó csak 1572 áprilisában szabadult, és közel két hónappal később szerednyei várában halt meg. A barsi főispáni tisztséget, valamint várait és uradalmait fia, Dobó Ferenc kapta meg, de már csak zálogjogon. 1578-ban ismét sikertelenül próbálták elfoglalni Lévát a török csapatok, támadásukat visszaverte a helyőrség. 1602 szeptemberében Dobó Ferenc fiú utód nélkül hunyt el. Végrendelete értelmében a várat Dobó Anna leánya, Perényi Zsófia (†1606), valamint harmadik férje, Kollonich Sigfried szerezte meg, de csak azt követően, hogy a Kamarának az 1603-ban lefoglalt lévai uradalomért 60 000 tallért lefizettek (a végrendeletet csak 1606-ban hagyta jóvá a király). Kollonich vagyonának jelentős részét az erősség kijavítására és a várőrség finanszírozására áldozta. Ennek is köszönhető, hogy Léva várát 1605-ben Bocskai István seregvezére, Rhédey Ferenc sikertelenül próbálta elfoglaltatni katonáival. Kollonich Sigfried 1623 őszén bekövetkezett halála után Bethlen Gábor hada szállta meg, majd a bécsi békét (1624. május 8.) követően Lévát Koháry Péter foglalta el és juttatta a kincstár kezére. 1625-ben Kollonich Györgyre bízták, 1632-ben már a bécsi Kamara kezelésében volt, élén Miskey István kapitány állt.
1640-ben III. Ferdinánd király Lévát és uradalmát 180 000 forintért Csáky László lévai várkapitánynak és fiúági örököseinek adományozta. 1645 novemberében nagy török sereg támadt Léva várára és városára, de a kemény ellenállás miatt végül kénytelenek voltak visszavonulni. Csáky László halála (1654) után özvegye, Batthyány Magdolna, valamint fiai örökölték Lévát.
1663 őszén Köprülü Ahmed török nagyvezér serege Léva elfoglalására indult. November 2-án Bartakovich Gáspár lévai kapitány, be sem várva az ostromlók megérkezését, kiüríttette a várat. Jean-Louis Raduit de Souches generális a következő évben, június 9-én Léva várát kezdte ostromolni, miután visszahódította Nyitrát az oszmánoktól (1664. május 3.), majd május 16-án súlyos vereséget mért rájuk Zsarnóca közelében. Június 12-én, némi ellenállás után, szabad elvonulás feltétele mellett őrsége feladta az erősséget. Egy hónappal később a törökök megpróbálták visszafoglalni Lévát, azonban a Mercy gyalogezred századosa, Johannes Neumutscha által vezetett védők visszaverték támadásukat, és az ostromlók jelentős veszteségeket szenvedve elvonultak.
1678 októberében Thököly kurucai foglalták el a várat, de a Barsszentkeresztnél elvesztett ütközet után (1678. november 1.) innen is kénytelenek voltak visszavonulni. 1682-es hadjáratuk során a vár császári kézen maradt, 1683. július közepén viszont újból sikerült elfoglalniuk, és csak Bécs felszabadulása után vonultak ki belőle a kurucok. Csáky László és neje, Szunyogh Borbála 1688-ban Lévát, illetve ottani birtokrészüket Esterházy Pálnak adták el. Az 1688. és 1689. évi összeírások szerint Léva helyőrségét 300 huszár és 200 hajdú alkotta. A városban 1696. augusztus 18-án kitört tűzvész a várban is jelentős károkat okozott.
A Rákóczi-szabadságharc során, 1703. szeptember 17-én Ocskay László kurucaival csellel megszállta a várat, majd a városban tartotta menyegzőjét Tisza Ilonával. 1703. október 31-én Schlick császári generális serege váratlanul meglepte és szétverte a Lévánál táborozó felkelőket, a megrettent kuruc őrség erre nyomban föladta a várat. A kuruc katonák csak a zólyomi győztes ütközet (1703. november 15.) után nem sokkal, november 27-én tudták ismét bevenni Lévát Ocskay és Andrássy Miklós vezérletével. 1704. május közepén a gróf Ronow ezredes által vezetett, 600 fős császári csapat rövid időre elfoglalta, Bercsényi újabb előrenyomulásakor került vissza kuruc kézbe. Amikor Siegbert Heister császári tábornagy Érsekújvár ostromát feladva errefelé vonult seregével, a kuruc őrség 1708. október 14-éről 15-ére virradó éjjel Bercsényi parancsára fölgyújtotta Léva várát, nehogy a császáriak befészkeljék oda magukat. 1709 elején Heister megparancsolta Löffelholz von Colberg altábornagynak az erősség helyreállítását. Amikor Bottyán János tábornok megbizonyosodott ezekről a tervekről, április 15-én kuruc egységekkel odavonult, leromboltatta a vár kapuját és bástyáit, betömette a várkutat. Az erődítmény katonai szerepe ezzel befejeződött, néhány épületét azonban 1710 után helyreállították és továbbra is lakták, illetve raktárként hasznosították.
1867-ben a vár az Esterházyaktól a bécsi Schöeller bankárcsalád tulajdonába került, amely a második világháború végéig birtokolta, épületei elsősorban gazdasági célokat szolgáltak. A középkori vármagot, összeomlását megakadályozandó, 1934-ben és 1935-ben megerősítették. A déli külső vár nyugati épületében, az ún. Dobó-palotában 1958-ban a Barsi Múzeum kapott helyet, kiállításai ma is ott tekintetők meg. Az 1970-es években feltárták és konzerválták Léva várának erődítéseit.
A várnak helyet adó várszikla és a tőle északkeletre húzódó dombhát között sziklás árok húzódott. Az első vár az északkelet–délnyugati tájolású kiemelkedés gerincére épült a 13–14. század fordulóján. Északkeleti végénél egy félhenger alakú torony, délnyugati oldalán pedig négyszög alaprajzú, hasáb alakú torony állt, és a két torony közé lakópalota épült. A délnyugati toronyban alakították ki a felvonóhíddal védett kaput. A vár északnyugati részén, a falon kívül egy kisebb, négyzetes tornyot építettek, feltehetőleg a benne ásott kút védelmére. A sziklán emelkedő, kéttornyú várat a délkeleti és keleti oldalán egy több helyiségből álló palotával tovább bővítették. Ez ma csak romjaiban figyelhető meg. A vársziklán és közvetlen környezetében kiépült várat és palotákat a 15. század vége előtt északnyugati irányban egy nagyobb kiterjedésű várudvart közrefogó, sokszögletű, kelet–nyugati irányban kissé elnyújtott, három kifejezett sarokponttal rendelkező várfallal vették körül. Ennek délnyugati és délkeleti sarkába egy-egy kör alaprajzú, mintegy 10 méter átmérőjű tornyot építettek. A falak északi csúcsánál egy hasonlóan kör alaprajzú, de valamivel nagyobb, kb. 15 méter átmérőjű torony épült. A déli várfal délnyugati sarkának közelében alakították ki a várkaput, melynek védelmére hasáb alakú épületet emeltek.
Az 1544-es sikertelen török ostrom nyilvánvalóvá tette a vár modernizálásának szükségességét. A 16. század közepe előtt a várat déli irányban egy új, külső vár megépítésével bővítették ki. A munkálatokat itáliai építészek irányították, 1554 és 1557 között például Sigismondo da Pratovecchio da Pisa is ezen a váron dolgozott. A 16. század 60-as éveiből származó Nicolo Angielini-féle ábrázolás a külső vár déli fala előtt vizesárkot mutat. Az árkon híd vezetett át, és a déli fal keleti részén álló, négyzetes alaprajzú kaputornyon keresztül lehetett a külső vár nagy méretű udvarára bejutni. A 16. század közepén épült külső várnak az északnyugati oldalán is volt egy bejárata, amelyet szabálytalan négyszög alaprajzú kaputorony védett. Angielini egy másik, 1572–1573-ban készült, színezett tollrajzán (Kisari 2000. 561.) megfigyelhető az északi kapu előterét védő palánk nyomvonala, amely a kapu nyugati oldalától indul észak felé, majd megközelítve az északi, kör alaprajzú, nagy tornyot, keletnek fordulva csatlakozik annak falához. A palánk északi részén egy feltehetőleg fából készült kaputornyot építettek, ahonnan fahíd vezetett a patak ártere fölött északi irányba. Ennek nyoma napjainkban nem látható. A 16. század második felében a külső vár déli falához, a kaputoronytól nyugati irányban egy hosszú épület készült. Ezt a kétszintes, részben gazdasági célú, részben lakóépületet 1571-ben fejezték be. Ebben az építési fázisban külső köpenyfalazással megerősítették a vár északi végében, sziklán álló korábbi, félköríves torony északkeleti oldalát, valamint a tőle délkeletre álló középkori palota keleti külső falait. A külső vár délkeleti sarkához nagy méretű, 50x50 méteres területet elfoglaló, olasz rendszerű bástyát emeltek. Az így megerősített vár 1578-ban ismét sikerrel állt ellen a török támadásnak. A következő nagy építkezések a 17. század első felében történtek. Johannes Ledentunak a Léva várát ábrázoló két rajza megmutatja, hogy a kor követelményeinek megfelelően átalakították (visszabontották) a belső vár középkori tornyait. A két torony között húzódó palotaépület tetején ágyúteraszt alakítottak ki, és az épületet gerendavázra állított tetőszerkezettel látták el.
A 17. század közepe után, jelentős részben az 1663-as és 1664-es hadieseményeket követően újabb erődítési munkálatokat végeztek a váron. Az északi középkori, kör alaprajzú torony köré ötszögletű bástyát építettek. A déli külső vár északi kapujának közelében kiegészítették és lőréses lövegállássá alakították a kaputól nyugat felé eső épületrészt. Az elővár délnyugati sarkában is egy olasz rendszerű nagy bástyát építettek, rajta ágyúlőrésekkel. A külső vár nyugati fala mentén, az északi kapu és a délnyugati bástya között egy hosszanti épületet emeltek.
A vár a Rákóczi-szabadságharc idején megsérült, majd 1708-ban a kivonuló kuruc őrség felgyújtotta és külső árkát betemette. A hadi jelentőségét elvesztett várnak ezután már csak a gazdasági célokra használható épületeit állították helyre, illetve újakat is emeltek. Átalakították a külső vár déli épületeit, újak készültek a délnyugati bástyán belül, a külső vár déli kapujának közelében, valamint az északi kapu mellett is. A belső vár északi részén is új ház épült, valamint átalakították a belső vár délnyugati kerek tornyának környezetét.
Források:
Rónai Horváth 1894. 293–294, 301–302.
MVV Bars 1903. 132–137.
Thaly 1905. I. 26–29, 32. II. 10–12, 128–131.
Kárffy 1915. 244–245.
Tóth-Szabó 1917. 108, 127.
Csánki 1925. 289–290.
Haiczl 1932b. 10, 17, 19, 25–26, 29–30.
Haiczl 1933a. 12–13, 17, 39, 48, 59, 62, 68–72, 79–80, 89–103.
Nagy 1961. 358–359, 198–199.
Fügedi 1977. 162.
Györffy 1987. I. 457–458.
KMTL 406.
Engel 1996. I. 358–359.
Divald 1999. 140–141.
Kisari Balla 2000. 186, 561.
Könyöki 2000. 149-150.
Czigány 2003. 721.
Varga 2005. 365–366.
Plaček–Bóna 2007. 173–177.
Virovecz 2013. 9–11.
Sípos 2016. 526.
Bagi 2017. 76–77, 80, 83, 85.
A Garam völgyében települt és a környező mocsarak által jelentős természetes védettséget is élvező Léva városát először 1347-ben említik Leua néven. Története lényegében összefonódott a vár történetével (lásd ott). A város északnyugati végénél magasodó, jelentős fontosságú vár miatt Léva különösen gyakran szenvedett a különféle hadak támadásaitól. 1544-ben a törököknek éjszakai rajtaütéssel sikerült elfoglalniuk a várost, de Balassa Imre megvédte a várat és kiűzte őket Léváról. Amikor 1578. szeptember 1-jén a törökök ismét meglepetésszerűen próbálták bevenni Léva erősségét, a janicsárok a palánkkal kerített városrészt is megrohanták, de a sűrű golyózápor visszavonulásra kényszerítette őket. Bocskai hajdúi 1605-ben a várat nem tudták elfoglalni, a várost azonban felgyújtották. A kuruc mozgalmak lezárultával, a szatmári békét (1711) követően a városfalak elveszítették jelentőségüket, és elkezdődött a lebontásuk.
Léva városfalai közel téglalap alaprajzzal épültek fel, a téglalap három oldalát határolva. A falakkal védett terület északnyugat–délkeleti irányban 370 méter, északkelet–délnyugati irányban pedig 230 méter hosszúságú volt. A városfal délkeleten nagyjából a mai Ľudovít Štur utca, északkeleten a Pionerska utca és Holubyho utca vonalán húzódott. A délnyugati városfal a Perec-patak folyását követte, kb. a Mlynská utca és a Záhradná utca közötti részen. Az először 1410-ben említett városerődítés kezdetben még egyszerű palánkfal volt, ezt csak a 16. század elején váltotta fel a kőből épült városfal (egy 1664-ben készült metszet az északkeleti városfal jelentős részén még mindig palánkerődítést ábrázol). A Jean-Louis Raduit de Souches generális feljegyzései alapján készült alaprajz a délnyugati városfal nyomvonalán is palánkfalat jelöl.
A városnak négy kapuja volt. A Kis kapu a mai Holubyho utcának a Kittenberger Kálmán utcához közeli szakaszán, a város északi sarkában, a zsinagóga helyén nyílott. Az Öreg vagy másik nevén Malom kapu a mai Mlynská utca és az egykor oda kifutó I. Krasku utca kereszteződésében volt; ez a kapu a 16. században még nem létezett, sőt azt Souches generális 1664-es alaprajza sem ábrázolja. A harmadik a délkeleti oldalon épített és kaputoronnyal megerősített Belső vagy Császári kapu volt, ez a mai Ľudovít Štur utca és a Szt. Mihály utca kereszteződésében állt egykor. Ezen a kapun léphettek a városba az Esztergom és Párkány felől érkezők, az országút azonban először a kaputól délkeletre épült, gyengébben erődített elővároson („Külváros”) haladt keresztül. A negyedik kaput a keleti sarokbástya mellett, a mai Na bašta utca kifutásánál hozták létre, és Vásár vagy Báti kapunak nevezték.
A városfalat bástyákkal és oldalazást lehetővé tevő kiszögellésekkel erősítették meg. A déli bástya a mai Mlynská utca és Štúr utca sarkán épült valaha. Ezt az ötszögletű, falsík elé kiugró bástyát a 18. század elején bontották le. A keleti sarokbástya emlékét az itt lévő Na bašte utca őrzi. Ez szintén ötszögletű, falsík elé kiugró védelmi létesítmény volt (mellette nyílott a fentebb említett Báti kapu). Az északkeleti fal közepe táján, a mai Pionierska utca északi végénél a városfal elé kiugró, a falaknál nem magasabb, a Souches generális által készíttetett alaprajz (Tolnai 2016. 9.) szerint szögletes építmény állt. Ennek maradványát (palánksorokat és alapfalakat) 2008-ban tárták fel. Az innen északnyugat felé vezető falak északi végénél, a Kis kapu mellett állt az Északi bástya, mellyel szemközt, a várost és a várat elválasztó vizesárok túloldalán a vár Vízi bástyája emelkedett. A várat és a várost elválasztó várárkon híd vezetett át a mai Szt. Mihály utca meghosszabbításában; a híd Dobó-palota felőli oldala felvonószerkezettel volt ellátva, melynek nyomai a palota kapuján ma is látszanak. A város északnyugati oldalán, közvetlenül a vár falaival szemközt a Souches-féle alaprajz nem ábrázol védőfalakat, sőt egy 1672-ben készült metszet (Janota II. 93.) is csak a Dobó-palotába vezető hídnak a város felőli oldalán mutat hídfőerődítést, de városfalakat nem. Több 17. századi ábrázolás, köztük az 1672. évi alaprajz is összekötő falakat vagy palánkot ábrázol a vár és a város közötti árok északkeleti és délnyugati végénél. A város délnyugati falának vár felőli végénél nem épült bástya, de attól délkeletre, a mai általános iskola területén egy négyszögletű kiszögellésű védművet alakítottak ki, amely feltehetően a falakkal azonos magasságú volt. Innen tovább, délkeletre, egészen a Malom kapuig csak egy kiszögellést építettek a városfalon, a mai járásbíróság (Okresný súd) helyén, amely oldalazási lehetőséget biztosított a Malom kapu irányába.
A falakkal védett város területén néhány föld alatt húzódó járatot is létrehoztak, melyek vész esetén a menekülést biztosították. Több folyosó bejárata nyílt például az I. Krasko utca mellett, a várfalakhoz közel. Kettős folyosót fedeztek fel 1934–1935-ben a Ľudovít Štur utcában, a Fried-ház építésekor.
A város védelmét a falaktól északkeletre megfigyelőhelyekkel, őrtornyokkal is elősegítették. Őrtorony állt a mai Kálvária-hegyen, valamint a jelenlegi főposta fölé északról emelkedő dombon is. A város és a vár nyugati oldalát mocsarak védték, amelyet a Garam egy mellékága, a Perec-patak táplált. Ezt az ágat a 17. század folyamán mesterségesen átalakították, és rajta keresztül látták el vízzel a város és a vár köré ásott vizesárkot. A várost körülvevő vizesárok vonalát részletesen ábrázolja a Souches-féle 1664-es alaprajz.
Léva városának védőfalait a 18. században a lakosok bontani kezdték, kőanyagát széthordták építkezéseikhez. Az utolsó nagyobb falszakaszokat 1928-ban rombolták le. Napjainkban mindössze egy rövidebb, közel 10 méter hosszú és 2 méter magas falrészlet látható a Holubyho utcában.
Források:
Kápolnai 1874. 352.
MVV Bars 1903. 134.
Haiczl 1932b. 36.
Janota 1935. II. 93.
Plaček–Bóna 2007. 176.
Tolnai 2016. 8–9.
A Kis-Kárpátok előterében, a Vág folyó jobb partjának közelében, Nagyszombattól északkeletre ma is nagyrészt eredeti formájában áll Lipótvár erődje. Építése közvetlenül követte az 1663. évi török hadjárat szerencsétlen eseményeit.
Köprülü Ahmed nagyvezír 1663. évi magyarországi hadjárata során, szeptember 26-án bevette Érsekújvárat, és ezzel Felső–Magyarország több fontos vára is török kézre került. Az Érsekújvár központtal megszervezett új vilajet komolyan veszélyeztette és állandó portyák célpontjává tette az országrészt és a nagy fontosságú bányavidéket. A bécsi Udvari Haditanács hosszadalmas tanácskozások során határozta meg a fenyegető oszmán előretörés megállítására kidolgozott intézkedési tervét. Zrínyi Miklós, Montecuccoli és Wesselényi Ferenc nádor egymástól nagymértékben különböző javaslatait ötvözve az Udvari Haditanács többirányú hadműveletek elindítását határozta el.
A haditerv részeként Jean-Louis Radouit De Souches grófot nevezték ki a felső-magyarországi sereg parancsnokává azzal az utasítással, hogy a kiállítandó magyar nemesi csapatokkal együttműködve szerezze vissza az 1663-ban elvesztett felvidéki várakat. A tervezett nemesi felkelés csekély eredménnyel valósult meg, ezért magyar csapatok csak kis számban csatlakoztak De Souches seregéhez.
De Souches táborszernagy az Udvari Haditanács határozatának megfelelően 1663 decemberétől a Vág mentén állomásozott, a tervek szerinti mintegy 8500 főt kitevő hadtestével. Pontos állomáshelye nem ismert, tehát az sem biztos, hogy a későbbi Lipótvár környékén tartózkodott volna.
De Souches táborszernagy 1664 áprilisában indult seregével Nyitra ellen, ahol sikerrel ostromolta meg az oszmán kézen lévő várat, amelyet a török védők 1664. május 3-án feladtak. Ezután a császári sereg nem tért vissza a Vág menti, Galgóctól északnyugatra eső sánctáborába, hanem tovább folytatta győzelmes hadjáratát, amelynek során Zsarnócánál május 16-án fényes diadalt arattak Kücsük Mehmed érsekújvári pasa serege fölött. De Souches aztán Léva bevétele (június 14.) és a garamszentbenedeki csata (július 19.) után, augusztus 11-ére a Bécs biztonságáért aggódó Udvari Haditanács utasításának megfelelően a Csallóközbe, Komárom alá vezette katonáit. De Souches betegsége miatt Heister altábornagy vette át seregének vezetését és megkezdte Érsekújvár körülzárását. Időközben a nagyvezír Érsekújvár felmentésére sereget vezetett, amely a már visszafoglalt Nyitráig nyomult előre. Montecuccoli pozsonyi haditanácsában csapatösszevonásokat határozott el, aminek következtében Heister Érsekújvár ostromát abbahagyva szeptember 24-én csatlakozott a fősereghez, amely előbb Cseklésznél, majd a Vág felé előretolva állomásozott a hadjárat befejezéséig.
Az 1664. évi török elleni háborút az augusztus 10-én megkötött vasvári béke zárta le, amely a törökök által elfoglalt Érsekújvár helyett a Habsburg uralkodónak jogot biztosított egy új erődítmény megépítésére a Vág mentén. Már 1664 végén felmerült a Vág vonalának megerősítése, ezzel kapcsolatban egy december 4-ei keltezésű dokumentum megemlíti a vár felépítésének szándékát. Nem sokkal később, 1665. január–februárjában ismét tanácskoztak a fontos erődítmény megépítéséről. Az Udvari Haditanács először Melchior Augspurger várépítő mestert bízta meg a vár építésének vezetésével, majd annak 1666. január 21. előtt bekövetkezett halála után, 1666 februárjában Francesco Baron de Wymes győri építőmestert szándékozott megbízni, de ez a szerződés nem jött létre. Az építkezés katonai felügyeletét De Souches tábornagy, mint területileg illetékes főparancsnok látta el, aki Komárom főkapitányi tisztét is betöltötte 1664 és 1668 között.
A tervezett erőd közelében, a Vág jobb partjánál egy erődített táborhelyet mutat be egy 1668-ban készült térkép „Schanz Souches” néven, amelyet a későbbi térképek többször is feltüntetnek. A Vág árterét szabdaló folyó mellékágak egyik összefolyási pontjában, a Galgócra vezető átkelőhelytől északnyugatra épült kisebb sáncvárat valószínűsíthetően a várépítés védelmére emelhették. A négyszögletes alaprajzú erődítés három sarkára ötszögletű bástyákat építettek, csak a folyóágak találkozásánál lévő sarokhoz nem készült bástya, itt elegendőnek ítélték a folyó és az ingoványos ártér védelmét. A minden bizonnyal föld-paliszád védművet két oldalán vizesárok és külső sánc erősítette. A védett területen a térképek tanúsága szerint épületek, talán gerendaházak álltak. Az erősen átalakított terepen a Souches-sáncból ma már semmi sem látható. Ugyanezen a térképlapon a Vág galgóci átkelőjénél épített hídfőerődítések is megfigyelhetők.
Az erődépítésre kijelölt terület északnyugati szomszédságában, az ott lévő Újfalu helyén, Újvároska néven egy új települést hoztak létre, ahol a várépítésen dolgozó mesterek részére biztosítottak lakhatást. Ezt a falut trapéz alakot formázó védőárokkal és sánccal vették körül, amelyeket északkeleti és délnyugati oldalán tört vonalvezetéssel, az északnyugati oldalon pedig redanokkal erősítettek meg, sőt az 1689-ben készült térképen még egy folyóág vizével feltöltött árokkal kerítve ábrázolták. Ezek a sáncművek még az 1772-ben készült kamarai térképen is jól felismerhetők, de napjainkra már teljesen eltűntek.
A tervezett nagy erődítményt a Vág jobb partján, Galgóccal szemben kívánták felépíteni. A kiválasztott terület sok kisebb birtokos mellett nagyrészt gróf Forgách Ádám birtokában volt, akivel az udvar 1665 áprilisában kezdett egyeztetni a birtok megvételéről, de az ügyletet csak 1668 végén sikerült lezárni. A földbirtok megvásárlásának elhúzódása azonban nem akadályozta az építkezés haladását, hamarosan elkészült a vár kápolnája is, de az ünnepélyes alapkőletételre csak 1665 szeptemberében került sor. Az új erőd 1665. augusztus 8-án kapta meg hivatalos nevét I. Lipót király után, ettől kezdve nevezték Lipótvárnak. Az építkezés lassan haladt, 1668 decemberére még csak az alapozás, az árok kiásása, másfél bástya és az egyik kurtina alapozása készült el. Több hónapos előkészület és gondos mérlegelés után Ferdinand Gottlieb Freiherr von Volckra 1669 elején átvette az építkezés irányítását. A kapuk építésére az utolsó szerződést 1670 áprilisában kötötték a kőfaragóval, a kapufelirat 1673-ban került a helyére. Jellemző az elvégzett munka nagyságára, hogy 586 694 m3 földet kellett megmozgatni, és a téli időszak kivételével minden nap 1200–2000 ember dolgozott az építkezésen.
Lipótvár szabályos hatszögletű alaprajzzal épült, a hatszög csúcsaiban ötszögletű bástyákkal. A vár átellenben lévő bástyáinak csúcsai közötti távolság 620 méter, az egyes kurtinák hossza 116 méter, a bástyák szárnyvonalai 36 méter, homlokvonalai pedig 95 méter hosszúak. Az egyes bástyák elnevezésére születtek javaslatok, de azokat a korabeli terveken csak betűjelzéssel vagy számozással látták el az óramutató járását követve. Minden bástyaszárnyat a védvonalra (a szomszédos bástya homlokvonalának meghosszabbítására) merőlegesen alakítottak ki. A modern 3D-s rekonstrukció során az alkotó Daniel Speckle elvi megoldását alkalmazta, eszerint a kurtinák két végén lévő falszakaszokat az erőd belseje felé megtörve építették, és a bástyaszárny hátrahúzott részét szintén egy tört vonalvezetésű mellékszárnnyal egészítették ki a kilövési sáv kiszélesítése érdekében. A bástyaszárnyakba egymás fölé két ütegállást építettek úgy, hogy az alsó lövegek a szárnyak síkjában szabad térben álltak, mögöttük boltíves kazamatákkal. Ezt úgy érték el, hogy a szárnyakat az alsó ütegállás fölötti részen hátravonták, és a felső lövegeket a visszavont szárnyrész mögé, szintén szabad térbe állították. Bár napjainkban ez a megoldás már nem látható a helyszínen, eredeti kialakítása a korabeli tervrajzok alapján kikövetkeztethető. Az említett kazamaták megközelítésének kialakítása sem egyértelmű a tervrajzok alapján. Az 1689-ben készített tervrajz szerint a bástyák belső területét földdel feltöltötték, ami csak azt jelentheti, hogy a kazamatákat a várudvar felől, a kurtina belső oldali töltésén keresztül kialakított alagúton át lehetett megközelíteni. A későbbi, 1801-ben és 1803-ban készített felmérés azonban a bástyák közepét feltöltés nélkül mutatja a lövegfelvonó rámpákkal együtt. Itt a kazamaták megközelítésére azt a megoldást ábrázolják, hogy azokhoz a bástyák lesüllyesztett középső teréből a bástyaszárnyakra merőlegesen épített alagutak vezettek. A napjainkban készített légifotók tanúsága szerint a hatból két bástya területét feltöltötték, a többi négy bástya lesüllyesztett belső területén különböző modern épületek állnak. A kazamatákat és lövegállásokat – valószínűleg a 19. században – megszüntették, a szárnyak falazatát a hátravonások elbontása és helyük feltöltése után kiegészítették. A bástyák homlok- és szárnyvonalain a 19. század elején még ábrázolt lőállásoknak sem maradt nyomuk.
A bástyákat összekötő kurtinák elé a várárokba ravelin védőműveket építettek, amelyek a várfalaknál alacsonyabbra készültek. A ravelinok hátsó oldalán mindkét irányban árokpásztázó lőállásokat alakítottak ki. Nem tisztázott, hogy ezeket a védműveket ágyúk, vagy csak kézifegyverek használatára szánták. Mindenesetre a mellvédjükön nem ábrázoltak lőréseket és ágyúk részére épített lőpadokat sem. A ravelin előtti árokszakasz védelmére elegendő lehetett a kézifegyverek össztüze, és gondolni kellett arra a lehetőségre is, hogy az ostromlók által elfoglalt ravelin lövegeit onnan nem lehetett kimenteni, de azokat a betörő ellenség könnyen a kurtinák ellen fordíthatta volna. Napjainkra ezek a külső védművek teljesen elpusztultak, nyomaikat csak a légifotókon lehet észlelni.
A 17. századi rajzok a széles várárkot vízzel feltöltöttnek ábrázolják, azonban csak néhány terven tüntették fel – a kapuk kivételével – a többi ravelinhoz vezető hidat. Az árok belső oldalának falazatát maga a várfal alkotta, azonban a külső oldalt csak helyenként, jellemzően az átvezető hidak környezetében erősítették meg fallal. Az 1689. évi alaprajz a glacis koronáján végigfutó karósort ábrázol, amely a vár felőli oldalukon is körülvette azokat a ravelinokat, amelyeken át a várba vezető útvonal haladt. Ezek megépítéséről nincsenek adatok, és más rajzokon sem láthatóak. A várárok külső oldala fölé emelkedő fedett utat kétszintesre építették, a glacis mellvédjének vonalát Speckle elgondolásának megfelelően, fűrészfogszerűen tört vonalvezetéssel alakították ki.
A várnak két kapuja volt, az egyik az északnyugati, a másik a délkeleti kurtina középvonalában. A kapuk keresztbordás, boltíves kialakításúak voltak, előttük – a főkapuk és a gyalogkapuk előtt is – felvonóhidat építettek. A kapuktól kifelé, az előttük álló ravelin irányába vezető híd közepén is készítettek egy felvonható szakaszt. Ezek a hidak a ravelin területére vezettek, majd onnan a védmű sáncát átvágva, egy újabb hídon keresztül lehetett kijutni a vársíkra.
A vár védelmét fennállásának minden időszakában különböző műszaki akadályok létesítésével fokozták. Az 1689-es alaprajz valószínűleg az aknafigyelő folyosók bejáratait jelöli a kurtinák közepénél. A 18. században melléjük építették a lőportároló helyiségeket. A 19. század elején készített erődítési tervezetek további műszaki zárak, kihegyezett karósorok telepítésével kívánták növelni a védművek rohamállóságát.
A vár belső területére a szükséges funkciók kiszolgálására szolgáló épületcsoportot terveztek már az 1665-ös és az 1689-es rajzokon is. A valóban létrehozott épületek (várkápolna, parancsnok szállása, raktárak, konyha, lovasság szállása stb.) közül mára csak néhány, így a 18. századi parancsnoki épület, a trapéz alakú nagy raktár vagy a nyugati kaszárnyaépület maradt fenn, azok is átépített állapotban.
A Lipótvárat ábrázoló alaprajzok az egyes részletek kialakításának bemutatásában nem egységesek, sokszor ellentmondásosak. A fentiekben leírt építési részletek alapvetően a vár építéstörténeti kutatójának, Domokos Györgynek a 2010-ben publikált értelmezéseit tükrözik.
Lipótvár erődje mindössze 12 évig, 1673-tól 1685-ig szolgált a török elleni első vonalbeli várként. Legközelebbi hadi szerepét a Rákóczi-szabadságharc alatt kapta. A kuruc csapatok 1703 és 1704 folyamán portyázásaikkal és felvidéki hadműveleteikkel komoly nehézségeket okoztak a vár ellátásában, majd 1704. november 27-én körülzárták, de megfelelő tüzérség hiányában nem tudták megostromolni a császári csapatok által védett erődítményt. A nagyszombati csatavesztés (1704. december 26.) után megszüntették az ostromzárat és elvonultak a vár alól. Bár a Vág völgyét és Lipótvár környékét Rákóczi katonái még sokáig veszélyeztették, további komoly ostromkísérlet nem történt. Az 1708. augusztus 3-ai trencséni csatavesztést követően már csak szórványos kuruc portyák történtek egészen 1710 szeptemberéig, amíg Érsekújvár császári kézre nem került.
Érsekújvár 1711. évi lerombolása után Lipótvár regionális katonai szerepe tovább erősödött, amit jól mutatnak az 1742 és 1780 között keletkezett tervlapokon feltűnő új létesítmények. Ebben az időszakban főként a váron belül emeltek új épületeket, valamint egy vámház is épült a vár keleti oldala előtt.
Az 1809. évi napóleoni hadjárat után a bécsi kormányzat több felvidéki vár és fontos útszakasz erődítését vette tervbe. Lipótvár keleti előterében, a Vág és mellékágai védelmére négy hátrafelé nyitott ütegállást és az azokat összekötő, tört vonalvezetésű és redanokkal erősített hosszanti sáncokat terveztek 1825-ben, majd 1829-ben a vársíkon kívülre négy új lunetta és a hozzájuk vezető kaponierek építését szerették volna megvalósítani, de más tervlapokon kiterjedt új külső erődítésrendszer tervei is fennmaradtak ebből az időszakból. Mindezek megépítésére azonban már nem került sor.
Az 1848–1849. évi szabadságharc során az erődítmény ismét katonai szerepet kapott, ezúttal utoljára. Erre az időre már korszerűtlenné vált az erődítmény, melynek hátrányai között említették a kis méretet, a kazamaták és a megfelelő külső védművek hiányát. A várárok a Vág áradásai következtében lassanként feltöltődött homokkal, egyes falszakaszok megsüllyedtek. Kossuth 1848 őszén báró Mednyánszky Lászlót bízta meg Lipótvár kijavítási munkáinak irányításával és védelmi képességének fokozásával. Azonban Kossuth utasításai ellenére sem sikerült megfelelő mennyiségű löveget és lőszert a várba szállítani, mire december 27-én az osztrákok megindították a vár ostromát. Ordódy Kálmán várparancsnok 36 napi ostrom és lövetés után, 1849. február 2-án feladta az erődöt.
Az 1849. évi nyári hadjárat Vág menti magyar támadásának kivédésére az osztrák hadvezetés Lipótvártól délkeletre, a Vág bal partjához közel, Galgóc város körül sáncok, redutok és ütegállások megépítését tervezte. A várost két vonalban övező 14 sáncmű felépítését a május 21-e és június 6-a közötti időszakban végezték el. Jelen kötet szerzőinek terepbejárásaik során ezeknek a sáncoknak a nyomait nem sikerült megtalálniuk.
A szabadságharc bukása után Lipótvár erődjét 1854-től börtönként használták, amelynek működése csak 2003-ban szűnt meg.
Források:
Thaly 1905. I. 33–34. 46, 48, 75, 90, 92, 101, 185, 243, 378, 379.
Bánlaky 1928–1942. XVI. 189–202, 219–226, 249–259.
Rabár 1988. 366–368, 380–381.
Hermann 2001. 204, 211.
Domokos 2010a. 43–70.
Domokos 2010b. 839–861.
Domokos 2011. 49–54.
Pozsonytól 36 km-re, északra fekszik Malacka városa. A városközpontban található a ma is jó állapotban lévő ferences kolostor épülete, amelyet Fekete kolostornak is neveztek.
A kolostor helyén a 16. században a Balassák erődített udvarháza állt. Miután a Balassák a 17. század első felében kihaltak, Malacka 1634-ben az erdődi Pálffy család kezébe került. Pálffy Pál nádor döntése nyomán a Balassák udvarházát – amely akkoriban elhagyott volt – erődített kolostorrá alakították. Amikor Pálffy 1653. október 11-én a kolostor alapító iratát aláírta, az építkezések már jó néhány éve zajlottak. A Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatásának szentelt katolikus templomot a kolostorhoz csatolták, belső kialakítása 1660-ban fejeződött be. Az első ferencesek már 1652-ben ideérkeztek. A kolostort a török veszély idején és a Habsburgok elleni felkelések időszakában, a 17. században védőfalakkal erődítették.
Az egész épületegyüttes reneszánsz és barokk stílusban épült, és nagyrészt napjainkig fennmaradt. A kolostor templomában erdődi Pálffy Miklós nádor (†1732) faragott síremléke látható, amelyet Johann Nicolaus Moll és Antonio Corradini készített 1740–1741-ben (a család kriptája a templom alatt húzódik). A barokk főoltárt ismeretlen mester emelte 1720 körül, az ugyancsak barokk orgona Guido Dietrich barát munkája 1729-ből.
A többosztatú, háromszintes kolostorépület egy közelítőleg téglalap alakú területet foglal el (itt állhatott egykor a Balassa-udvarház). Az épületegyüttes két, észak–déli tengelyű épülettraktusból, az azokat déli végüknél összekötő kelet–nyugati irányú épületrészből, valamint a két észak–déli tájolású épületrész közepénél még egy, azokat összekötő épületszárnyból állt. A kolostort északi oldalán a keleti tájolású Szeplőtelen Fogantatás-templom zárja le, melybe a kolostorépület keleti traktusából közvetlen átjárás lehetséges. A leírt épületcsoport részei között két zárt udvar alakult ki, egyik a kolostorépület kelet–nyugati irányú összekötő szárnyának északi, a másik annak déli oldalán. A kolostorépület déli szárnyát a 20. század első felében lebontották, helyébe emelték a Szent Ferenc Gimnázium épületét.
A kolostor és a hozzá kapcsolódó templom körül szabálytalan téglalap alaprajzú védőfal épült, sarkain egy-egy négyszög alaprajzú toronnyal, amelyek kissé kiugranak a falsíkok elé. A falakkal határolt terület méretei a következők: az északi oldalon 138 méter, a keleti oldalon 199 méter, a déli oldalon 131 méter, a nyugati oldalon pedig 184 méter hosszúságú. A falak magassága 2,5 méter. A kerítőfalon lőrések vagy azok nyomai nem láthatók. A sarkokon épült, négyszög alaprajzú tornyok mérete 6x6 méter, kivéve az északnyugati tornyot, amely 7x7 méter méretű. A falakkal ellentétben a tornyok lőrésekkel épültek, melyekből több ma is megfigyelhető, főként a tornyok belső oldalán. A védőfalakon egykor három kapu volt, melyek közül kettő az északi oldalon ma is megvan, a harmadik, nyugati kaput mára befalazták. Az északi oldalon, az említett két kapu között a későbbi átépítések során újabb kapunyílást készítettek (ez ma a főbejárat), valamint a keleti oldalon is vágtak egy új bejáratot.
Források:
SÚPIS II. 273.
Šíp–Trebišovský 1996. 157–180.
Hallon 2001. 5–40.
Bellan–Šíp–Yukovic 2006. 54–60.
Pozsonytól 22 km-re, északkeletre fekszik Modor városa. II. Géza király 1158-ban a nyitrai egyháznak adományozta a települést, ekkor találkozunk először nevével a forrásokban. Modor fejlődése nagyobb méreteket öltött, miután I. (Nagy) Lajos király 1361-ben városi kiváltságokkal látta el, amit 1374-ben megerősített. 1607-ben II. Rudolf császár a szabad királyi városok rangjára emelte, melynek elnyerése a városfal létrehozásának kötelességével is együtt járt. 1620-ban, a Bethlen-féle felkelés során, majd pedig 1635-ben, a harmincéves háború idején is felprédálták a várost, ezek az események is igazolták az építkezések folytatásának, illetve mielőbbi befejezésének szükségességét. 1663-ban, amikor Modort feldúlta a török, a várost már védőfal övezte.
Az erődítmények a Rákóczi-szabadságharc folyamán sem tudták megóvni a várost. 1703–1704 fordulóján a kurucok foglalták el, a császáriak 1704 májusában foglalták vissza. Hamarosan megint a kurucok szállták meg, és egészen az év végéig a kezükön volt. 1704 decemberében ismét a császári erők találhatók falai között. 1705. március 30-án az Esterházy Dániel parancsnoksága alatt harcoló kurucok ostrommal vették be. Ezután még többször cserélt gazdát (1708 júniusában Bottyán János tábornok kurucai újból elfoglalták).
A kuruc mozgalmak lezárultával a városfalak szükségtelenné váltak. Az 1729-es tűzvész a védőfalakat, illetve a kapukat is jelentősen megrongálta, lebontásuk azonban csak a 19. század folyamán öltött nagyobb méreteket.
A Nagyszombatból Pozsonyba vezető út senkőci elágazásához közel, a Kis-Kárpátok keleti lejtőjén kialakult városka erődítéseit a 17. században építették fel. A borkereskedésből meggazdagodott település az északnyugat–délkelet irányú főutca és ennek mellékutcái körül alakult ki. Terjeszkedése során a város észak felé bővült és ide tolódott át a település központja is. A korábban kiépült déli és délnyugati városrész a 16. század végére külvárossá, elővárossá változott. Az 1610 és 1646 között megépült városfalak az újabb északi és a korábbi déli, délnyugati városrészeket is körülvették, így a védett terület kb. 720x400 méter méretű volt.
Az első építési szakaszban – 1618 körül – a város három kapuja épült meg. Az északi városrész északi oldalán jelenleg is áll a téglalap alaprajzú Felső kapu. A négyszintes, lőrésekkel ellátott kaputorony földszintjén széles, boltíves kocsiáthajtó épült, külső oldalán kőkeretes, felvonóhíddal védett kapuval (a felvonóhíd csigái most is láthatók). A nyugati oldalon állt a Pozsonyba vezető útra épült Bazini kapu, amelyet 1882-ben romboltak le, a város déli részén emelt Alsó kaput pedig 1874-ben bontották el. Ez a két városkapu kialakításában hasonlított a napjainkig megmaradt Felső kapuhoz. A későbbi kutatások megállapították, hogy védőárkokat csak a kapuk környezetében hoztak létre, így azonban minden kaputornyot felvonóhíddal kellett ellátni. A kapukkal egy időben a leginkább támadható északi városrész északnyugati falait kezdték el építeni. Az északi városrész védelmét a tört vonalvezetéssel megépült északnyugati városfalak kiemelkedő pontján egy kör alaprajzú, négyszintes toronnyal erősítették meg. A ma is meglévő, helyreállított tornyot főként kézifegyverekhez készült kulcslyuk alakú lőrésekkel látták el, a harmadik szinten viszont kör alakú, kisebb ágyúk részére alkalmas lőrések figyelhetők meg.
A városkapuk felépítése (1618) után, az éppen csak megkezdett falépítés gyors befejezésére nem volt lehetőség, ezért feltehetően ideiglenesnek szánt palánkokkal védték a várost a következő évtizedekben. Az 1635-ben történt támadás és pusztítás egy időre megszakította az erődítések építését. A röviddel ezután tovább épített kőfalak kialakítása során igyekeztek a korabeli bástyás várépítészet tapasztalatait felhasználni, ezért az oldalazásra, a szomszédos falszakaszok védelmére megfelelőbb, a korban általánosan alkalmazott ötszögletű bástyákhoz hasonló védelmi elemek készültek a városfal teljes hosszában. A ma álló falszakaszokon, az északi, az északnyugati és a délkeleti oldalon jól követhető ennek az elgondolásnak a megvalósítása. Északon, a Felső kapu nyugati oldalán ötszögletű, lőrésekkel áttört falú kis bástya épült, ettől nyugatra és keletre is egy-egy sarokbástya védte ezt a fontos városrészt. Az 1646-ig tartó építési munkák idején emelt, hosszú keleti városfalon három, oldalazásra alkalmas, erősen tompaszögű csúccsal készült védművet építettek. Ezek kiugró csúcsain kisebb figyelőtornyok álltak. A védőfalakat övpárkánnyal osztották alsó és felső részre. Az alsó falszakasz armírozással épült, kivéve a legkorábban létrehozott északnyugati falrészeket, amelyek függőleges falazással készültek. Az övpárkány feletti felső, függőleges építésű rész falkoronáján gyilokjáró vezetett végig. A falakon egymás fölött két sorban kialakított lőréssorok napjainkban is több helyen láthatók. A kiépített védelmi falrendszer belső földtöltéssel nem rendelkezett, és tüzérség elhelyezésére sem nyújtott lehetőséget. A csupán kézifegyverekre támaszkodó védekezés pedig csak kisebb portyázó csapatok ellen biztosított védelmet.
Források:
MVV Pozsony 1904. 202–206.
Thaly 1905. I. 50, 138.
Bóna 2009b. 758–759.
Érsekújvártól 10 km-re, északra, a Nyitra folyó jobb partján fekszik Nagysurány városa. Délkeleti részén, a Podzámcok nevű enyhe kiemelkedésen (tszfm. 125 méter), a mai Hradná, Hollého, Kukučínova és Chalúpkova utcák által közrefogott területen állt egykor Surány vára. A várdombot a Nyitra folyó valaha itt folyt ága, a Kis-Nyitra (Nyiterka) vize vette körül. (A vártól kelet–északkeleti irányban elterülő térség régebben gyakran vízzel volt elárasztva, jelentősen megnehezítve ezzel a támadók dolgát.) A 16. és 17. században komoly ostromokat megért erősség teljesen elpusztult, helyén napjainkban lakóházak találhatók.
A vár 1382 után épült, 1401-től említik írott források. Feltehetően Szegi Mihály építtette, majd családja kihalását (1393–1401) követően Stiborici Stibor vajda kapta meg örökadományul. Várnagya, Turóci Benedek 1406-ban a Zsigmond király ellen lázadók oldalára állt, mire Stibor ostrommal volt kénytelen a saját várát visszavenni tőle. Stibortól fia, ifjabb Stibor örökölte, aki 1434 áprilisában fiú utód nélkül hunyt el. Bár végrendelete értelmében özvegyének kellett volna örökölnie a várat, azt végül a Stibor-vagyon ügyében eljáró bíróság 1435-ben Zsigmond királynak ítélte. Alig valamivel később, 1436–1437-ben már Schellendorf Konrád birtokolta zálogként, 1440 táján pedig Gúti Ország Mihály és testvére, János szerezte meg. Utóbbiak 1457-ben örökadományul is megkapták V. László királytól. Családjuk birtokában találjuk 1498-ban és 1514-ben is. A mohácsi vész után a Szapolyai Jánoshoz csatlakozó Ország família surányi várát 1529–1530 fordulóján Bedegi Nyáry Ferenc foglalta el, aki aztán 1533-ban 3000 forint zálogösszegért szerezte meg I. Ferdinánd királytól a váruradalmat, és itt alakította ki rezidenciáját. Korlátkövi Péter és Ország Dorottya leányával, Korlátkövi Erzsébettel történt eljegyzését követően Nyáry 1541 után visszaadta a surányi uradalmat az Ország családnak. Ők 1543-ban megpróbálták visszaiktatni magukat a vár tulajdonába is, ez a szándékuk azonban Nyáry ellenállása következtében meghiúsult. Csak Nyáry halála (1551) után került immár tulajdonjogilag vissza az Országokhoz (1560-ban Ország László fia, Kristóf új adományt kapott rá). Ország Kristóf elhunyta (1567) után várai és birtokai a koronára szálltak.
1569-ben gímesi Forgách Simon kapta meg zálogként Surányt, és 1569–1582 között a Dunán inneni kerületi és bányavidéki végvidék főkapitányi tisztségét betöltve többnyire ebből az erősségből látta el teendőit, illetve családja is itt élt. Forgách Simon halálát (1598) követően csak rövid ideig volt a vár fiai kezén, 1599-ben Surányt Illésházy István vásárolta meg. Illésházyt II. (Habsburg) Rudolf császár hamarosan hűtlenséggel vádolta, 1603-ban a kegyvesztett főúr javait elkobozták. 1605. május 28-án Bocskai István hajdúserege foglalta el a császáriak által védett várat, melynek során a támadók a várkapitány Nagy Jánost is megölték. Illésházy csak 1606-ban mentesült a vádak alól és kapta vissza – többek között – Surány várát is. Halála (1609) után özvegye, Pálffy Katalin örökölte, aki 1613-ban átengedte Bosnyák Tamásnak. Miután ő 1634-ben meghalt, a vár és az uradalom egyik felét fiára, István esztergomi kanonokra (†1644), másik felét Zsófia leányára, Wesselényi Ferenc feleségére hagyta. Az Érsekújvár elfoglalására vonuló török had 1663 októberében bevette Surány várát is. Visszafoglalását Czobor Ádám ezrede hajtotta végre 1684. október végén, mialatt a várőrség zöme lovait legeltetve távol volt a vártól.
A vár megerősítésére, karbantartására a törökök nemigen fordítottak gondot, így az a Rákóczi-szabadságharc kitörésének idején már meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. 1703 őszén a kurucok vették birtokba, majd 1704. augusztus 24-én Bercsényi Miklós generális az Érsekújvár elfoglalására készülő seregének egy részét Surányban helyezte el. Érsekújvár bevétele után azonban a surányi erősség helyreállítását a kuruc vezérkar sem tartotta fontosnak, és falai között csekély őrséget hagyott. Ennek ellenére Bercsényi többször megfordult itt, 1705. január 13-án katonai díszszemlét is rendezett a vár előtt. A kurucok trencséni csatavesztését (1708. augusztus 3.) követően a felkelők fokozatosan visszaszorultak Magyarország északnyugati megyéiből, és Surány hamarosan kardcsapás nélkül visszakerült a császáriak kezébe. A császári hadvezetés Érsekújvár elszigetelésének, illetve visszavételének céljából 1709 áprilisában több helyen – így Suránynál is – sáncerődítmények létrehozását tervezte. A teljesen leromlott állapotban lévő surányi vár helyreállításának lehetősége ekkor már fel sem merült. Franz Paul Wallis ezredes, Nyitra császári parancsnoka 400 gyalogossal és nyitrai lovasszázadokkal Surányba vonult, hogy a sáncvárat – ma már pontosan nem megállapítható helyen – fölépíttesse, de április 11-én az Érsekújvárból érkező kuruc lovashad a seregét szétverte és az épülőben lévő sáncokat elpusztította. Ezt követően a császáriak a surányi sáncvár építésének tervét elvetették, a régi vár pedig lakatlanul hagyva pusztulásnak indult. Egyes pincéit 1710-től néhány éven keresztül még használták. Maradványait a 18–19. század folyamán a kőben szegény vidéken a lakosság hordta szét építkezéseihez. A nagysurányi születésű történész-levéltáros Matunák Mihály leírása szerint a vár sokáig fennálló, egyetlen jelentős romja, egy torony maradványa 1867-ben dőlt le szélvihar következtében. E torony alapja, közelében egy bástya és a várkapu csekély faldarabjaival, valamint a várárok egyes szakaszai az 1880-as évek végén még megvoltak. A 19. század közepe táján, építkezés során előkerült a vár törmelékkel és földdel eltömített kútja is, a mellette lévő kővályúval együtt. A 20. század első felében a Kis-Nyitra folyóágát feltöltötték, az erősség területét házakkal egészen beépítették. Ma semmi sem látszik a várból, csak a helye ismert.
A vár térségében épült családi házak alapozásakor sok értékes régészeti lelet és falmaradvány semmisült meg (még az elmúlt években is, a különböző mélységben végzett földmunkák során, épületek alapjai, faltöredékei bukkantak felszínre). Először 1936-ban zajlott kisebb régészeti kutatás a vár helyén. 2009-ben a vár központi területének közelében történt ásatáskor palánkfalból származó nyolc cölöplyukat találtak, közülük háromban facölöp elkorhadt maradványára leltek. A szürke agyagrétegbe mélyített, egyik végükön kihegyezett cölöpdarabok 160 cm-es mélységben kerültek elő. A kutatások folyamán felszínre került egy homokkőből faragott ajtó vagy ablakkeret darabja a 15–16. századból, és egy ugyancsak homokkőből készült lépcső vagy küszöb töredéke, amely 12 cm vastag, 35 cm széles és 48 cm hosszú volt. Az érdekesebb leletek közé sorolható továbbá egy 15–16. századi kő ágyúgolyó, egy 1412 és 1439 között vert ezüstdénár, kőműves kanál, patkó darabja, olló töredékei, fekete kerámiatöredékek két fenékbélyeggel a 15. századból és egy szintén bélyeggel rendelkező kerámia a 16. század elejéről. A török korhoz kapcsolható egy jellegzetes patkó, amely a 16. század második felétől a 17. századig keltezhető, valamint pipák maradványai. Viszonylag nagy mennyiségű kályhacsempe is előkerült, mely arról tanúskodik, hogy valaha több kályha is volt a várban. A leletek jelenleg a 2007-ben megnyílt surányi múzeumban tekinthetők meg.
Surány várának egykori elrendezését 16–17. századi alaprajzok – többek között Nicolo Angielini 1572–1573-ban készült, színezett tollrajza – nyomán ismerjük. Az 1300-as évek utolsó évtizedeiben épült vár legkorábbi része egy szabálytalan négyszög alakú palotaépület volt, déli oldalának közepén kaputorony állt. Ezt az épületet szabálytalan ötszög alakban várfal vette körül, melyet Angielini 16. századi rajza szerint külső oldalán támpillérekkel támasztottak meg. Érdemes megjegyezni, hogy későbbi, 17. századi alaprajzok szerint az ötszögletű védőfal külső kiszögellései nem támpillérek, hanem kör és négyzet alaprajzú, kisebb tornyocskák voltak. Ezek a Stockholmban, valamint a stuttgarti Württembergi Tartományi Könyvtárban őrzött alaprajzok a palotaépületet nem négyszögletűnek, hanem félkör alakúnak ábrázolják. A palotát kerítő várfal bejárata a palota kaputornyának folytatásában, a falak déli oldalán nyílt, amely elé egy félkör alakú várárkot ástak, ezen fából készült híd vezetett keresztül.
A török veszély növekedése miatt Nyáry Ferenc birtoklása idején, 1543 után egy további, kőből épült védőfallal vették körül a belső várpalotát és annak már álló, ötszögletű várfalát. Ez a második várfal szabálytalan négyszög alaprajzhoz közelítő alakú volt, sarkain lekerekítve, valamint az északi és nyugati falszakaszát is ívesre építették. A második fal keleti oldalán, közvetlenül a Kis-Nyitra itt folyó ága mellé épült a második kaputorony, amely előtt fahíd vezetett át a keskeny folyóágon a vízszintből kiemelkedő, déli és nyugati irányban hosszan elnyúló, keskeny szigetre. A sziget keleti oldalán további híd keresztezte a folyó következő mellékágát. Angielini a két hidat nem ábrázolja, de a várkapu előtti szigetrészen három épületet tüntet fel. A szabálytalan négyszögű második várfalon a kaputoronytól eltekintve bástyák vagy tornyok nem épültek.
1556-ban, 1557-ben és 1559-ben országgyűlési határozatok rendelték el a vár további erődítését. Ekkor az előbb bemutatott, feltehetően kőből épült külső várfalat egy hasonló alaprajzú palánkfallal vették körbe úgy, hogy a második várfal északi és keleti részét elbontották (Angielini tollrajza ezt az állapotot ábrázolja). A vesszőfonatos palánkfallal erősített külső, immár harmadik védelmi vonal sarkait különböző alaprajzú bástyákkal készítették el. Az északi sarokban egy szabálytalan sokszögletű, nyugaton négyszögletű, délen ismét szabálytalan sokszögletű, délkeleten pedig szabályos ötszögű bástyát készítettek a belülről földtöltéssel megtámasztott palánkvár sarkaira. A vár bejárata továbbra is a keleti oldalon nyílt, de az előtte lévő szigetrészt feltehetően sánccal erősítették meg. Az egész várterületet továbbra is a Kis-Nyitra több ágra szakadó vize vette körül. A 17. századi stockholmi és württembergi ábrázolások a palánkvár délkeleti, ötszögletű bástyáját nem ábrázolták, valamint az északi és a déli, Angielininél még sokszögletű bástyákat kör alaprajzúnak mutatják. A keleti ötszögletű bástya pusztulása feltehetően Surány 1663 és 1684 közötti török uralmának időszakában következett be. A Rákóczi-szabadságharc első éveiben ismét megrongálódott vár a szabadságharc második felében már lakatlan volt.
Végezetül meg kell említeni, hogy az 1976 óta Nagysurány városához tartozó, tőle 1,5 km-re, délkeletre fekvő Kisvárad (Nitriansky Hrádok) község keleti szélén, a Zámeček nevű részen földerődítmény található, ahol 1923 óta számos régészeti kutatás folyt. Területét az Első Katonai Felmérés vonatkozó szelvényén négy bástyával ellátott erősségként jelölik. Ez a sematikus, bástyás várjel már többeket megtévesztett, sőt néhol az olvasható, hogy a 17. században egy kisebb, törökök ellen emelt erőd állt itt, amelyről a falu a nevét kapta. Felmerült még az a lehetőség is, hogy az 1709-ben Surányban megkezdődött sáncépítési munkák helyszíne voltaképpen a Zámeček területével lenne azonos. Az előkerült leletek szerint viszont ezt a helyet az őskorban és a népvándorlás korában lakták, majd a 11–12. században erődítés nélküli telepként létezett. Újkori erődítmény egyértelmű nyomait a kutatók nem találták, így e kötet szerzői sem kívánják részletesebben tárgyalni ezt a régészeti lelőhelyet.
Források:
Matunák 1889. 18–20, 25, 35–36.
Sörös 1899. 720.
Geőcze 1894. 672.
Soós 1889–1928. XVI. 260–261.
Thaly 1905. II. 128–129.
Demkó 1914. 223, 228, 229.
Marosi 1974. 59.
Fügedi 1977. 192.
Kristó 1992. 249.
Engel 1996. I. 417–418.
Kisari Balla 1996. 50, 88.
Pálffy 1997. 271.
Kisari Balla 1998. 56, 105.
Kisari Balla 2000. 185, 559.
Hegyi 2007. III. 1630–1631.
Neumann 2007. 19–20, 84, 86–87, 113.
Plaček–Bóna 2007. 299–301.
A Csallóköz déli részén, Dunaszerdahelytől 14 km-re, nyugatra fekszik Nagyszarva település. Első említése 1250-ből ismert Zarva néven, majd 1410-ben Szentandrásként említik, csak a 17. századtól jelenik meg a Nagyszarva elnevezés. A helység négyszög alakú téglavárát – vagy inkább castellumát – Zuzana Ševčíková és Tomáš Janura szerint a 16. század első felében a Sárkány nemzetség építtette uradalmi központjában családi székhelyül (korábban Alapi Gyula és mások 15. századi eredetét emlegették). Kubinyi András szerint a települést mint birtokot Sárkány Ambrus még pozsonyi ispánként (azaz 1501 és 1510 között) szerezte.
Az erődített kastélyt nagy valószínűséggel Sárkány Ambrus (†1526) építtette. 1521-ben már bizonyosan fennállt, ebben az esztendőben ugyanis itt szállt meg II. Lajos magyar király és neje, Habsburg Mária királyné, akiket Sárkány Ambrus ezen a pénteki napon böjti ebéddel látott vendégül.
A 16. század második felében az erősség az Illésházyak kezére került, majd Illésházy István belefogott átalakításába. A kastély kocsiáthajtója fölött elhelyezett, homokkőből készült, feliratos táblán olvasható évszámot (1570) korábban a kastély átépítésének dátumaként értelmezték. Ševčíková és Janura viszont azt feltételezi, hogy a feltüntetett dátum az erősség megvásárlásának-megszerzésének évét jelölheti, és az átépítés később, 1600-ban történhetett. Még az sem kizárható, hogy a táblát csak utóbb Illésházy István unokaöccse, Ferenc készíttette el, aki Illésházy István halála (†1609) után megörökölte a kastélyt. Az építkezésekre tehát valamikor a 16. század végén, a 17. század elején kerülhetett sor. Illésházy Miklós (1653–1723) barokk stílusban ismét átépíttette, majd elhunyta után Illésházy József (1700–1766) tulajdonába ment át, aki folytatta a barokk stílusú átalakításokat. Halálát követően legidősebb fia, Illésházy János (†1800) kapta meg a kastélyt, aki 1762-ben Batthyány Szidóniát vette feleségül.
Az 1763-as földrengés és a 18. század végén több árvíz is károkat okozott az épületben, amelyeket Illésházy János kijavíttatott. Tőle a kastélyt fia, Illésházy István (1762–1838) örökölte. Vele kihalt a család férfiága, és ezután a rokonság révén a Batthyányiak, pontosabban Batthyány József szerezte meg. Később Battyhyány Antónia kezével Pongrácz Frigyeshez (†1932) került. Fia, Pongrácz Pál a kastélyhoz tartozó 4000 holdas birtokon mintagazdaságot hozott létre. A Pongráczok a második világháború kitöréséig birtokolták az épületet, amelyet 1945 után kifosztottak, feldúltak. Ezután évekig lakatlanul állt, majd 1971-ig iskola működött falai között, ezt követően pedig a belügyminisztérium tulajdonába került. 2005 és 2013 között javarészt helyreállították, építészeti és történeti kutatását 2006-ban Zuzana Ševčíková és Viera Obuchová végezte el. A kastély napjainkban idősek szociális otthonaként működik, ezért csak kívülről tekinthető meg.
A jelenlegi 46x36 méter méretű kastélyhoz hasonló alaprajzú, 16. századi vár egyes falrészletei fennmaradtak a mostani épület alagsorában. Az északnyugati oldalon, a terepszint alatt egy széles, tölcsér alakú lőrés maradványa található. Az alagsor rendkívül erős falazási módja is arra utal, hogy a mostani kastély előtt itt lévő épület várként működött, és egyes részeinek megtartásával csak később építették át kastéllyá. Ševčíková és Janura azt is megállapította, hogy a 16. századi épület eredetileg is zárt udvarral készült, amelyet azonban sokkal inkább erődítési, mint reprezentációs céllal hoztak létre.
Az erődítettséget támasztják alá azok az írott források (például egy 1745-ben kelt leírás), amelyek az épület körüli árokról – nagy valószínűséggel vizesárokról – is megemlékeznek. Ipolyi Arnold az 1850-es évek végén tett itteni látogatásakor feljegyezte, hogy „a négyszögű emeletes épületet véd- és vízmüvek” erősítették, melyek nyomai akkor még kivehetők voltak. A már említett, lőrésekkel kiépített alagsornak feltehetően az árok védelme lehetett a feladata. A várat körülvevő árok nyomai ma már csak a terep egyes helyein, a domborzat hullámzását követve észlelhetők.
Az első nagyobb átépítésre a 16–17. század fordulója körül került sor, majd a 17. század második felétől barokk stílusban folytatták a munkálatokat. Az épület eredeti alaprajzát megtartva újabb szintet húztak rá, kapuját az északnyugati oldalon alakították ki. A belső zárt udvart árkádos folyosóval vették körbe. A 18. század első harmadában befejezték a kastély körüli gazdasági épületek létrehozását, majd folytatták a főépület átformálását. A 19. század első felében klasszicista stílusban alakították át, ekkor jött létre a középen timpanonos, két-két oszlop által tartott, erkélyes rizalitos főhomlokzat az északnyugati oldalon.
Források:
Ipolyi 1859. 140.
MVV Pozsony 1904. 97–98.
Gerecze 1906. 663.
Alapi 1915. 29.
Kubinyi 1994. 266, 269.
Ševčíková–Janura 2009. 6–13.
Pozsonytól 45 km-re, északkeletre, a Vág völgye és a Kis-Kárpátok közötti Nagyszombati-medencében települt Nagyszombat városa, melynek városfalai jelentős részben ma is állnak.
Nagyszombat első okleveles említése 1211-ből való. IV. Béla király 1238-ban a szabad királyi városok közé emelte, amiben fontos szerepet játszott, hogy a település az Esztergomot Csehországgal összekötő kereskedelmi út mentén feküdt. Ivan Staník szerint ekkor épült fel a városfal a legkorábbi formájában, a városi erődítés első említése 1258-ból származik. II. Ottokár cseh király 1271-es hadjárata során elfoglalta Nagyszombat városát is. A 14. század elején Csák Máté hatalmi övezetébe került, fejlődése csak a tartományúr halála (1321) után, I. Károly király idejében folytatódott, aki privilégiumokkal segítette gyarapodását. Zsigmond király 1402-ben árumegállító jogot és az országban való szabad kereskedést adományozott a városnak. A Csehországból betörő husziták 1432-ben elfoglalták Nagyszombatot, és csak három esztendő múlva vonultak ki belőle. A 16. századtól gazdag kereskedővárosként csábító célpontot jelentett az ellenséges hadak számára. 1605. május 5-én Bocskai István hajdúi, majd 1619 októberében Bethlen Gábor erdélyi fejedelem csapatai előtt hódolt meg. Két esztendő múltán egy ellentámadással Habsburg kézre került. 1683. július 25-én Thököly Imre kurucai vonultak be Nagyszombatba, fosztogatásuk során tűzvész tört ki, amelynek következtében leégett a házak legnagyobb része.
A Rákóczi-szabadságharc első esztendejének végén, 1703. december 4-én üzente meg a város Bercsényi Miklós főgenerálisnak, hogy hódolni kíván és kész kurucokat befogadni falai közé, ami néhány nappal később meg is történt. Miután Heister császári tábornagy a Nagyszombat melletti ütközetben legyőzte Rákóczi seregét (1704. december 26.), visszafoglalta Nagyszombatot és megölette az ott talált kuruc sebesülteket. (A város kuruc parancsnoka, Duló Ádám már előzőleg elesett a csatában.) 1705. március 12-én Heister a túlerőben lévő kuruc csapatok elől visszavonulva kiüríttette Nagyszombatot, ahová Bercsényi már másnap kuruc őrséget helyezett. A város még többször gazdát cserélt, és csak a trencséni csatavesztés (1708. augusztus 3.) után került végleg császári kézbe. Több mint száz évvel a kuruc mozgalmak végét követően, 1820 és 1840 között kezdték nagyobb ütemben bontani a hadászatilag elavult városfalakat.
Nagyszombat majdnem szabályos téglalap alaprajzú városerődítése kb. 56 hektárnyi területet kerített körbe. A kerített terület befoglaló méretei 800x700 méter úgy, hogy az egymással szemközti oldalak hosszmérete kb. 5 %-kal tér el egymástól. A védett terület hosszanti tengelye észak–északnyugati és dél–délkeleti tájolású.
A városerődítés több építési szakaszban készült. Az első a 13. századra keltezhető erődítési rendszer, melynek fő elemei a közel négyszögletes alaprajzú, öt szint magasságú tornyok voltak. A teljes városerődítés valószínűsíthetően 42 tornyából 25 maradt meg napjainkra, amelyekből 17 készült az első építési fázis során. További négy, első építési fázisban emelt tornyot azonosítottak a régészeti kutatások során, így összesen 21-re tehető a 13. században épült tornyok száma. Ezeket a tornyokat a 13. század második feléig föld-fa szerkezetű védőfallal kötötték össze. A falakon kívül – feltehetően nem a védőfalak teljes hosszában – árkot készítettek, melyet a helyi patak vize táplált.
A 13. századi védőfalakon négy kaput építettek. A legfontosabb két kapu közül az egyik az északi városfal nyugati oldalán nyitott Felső kapu, a másik pedig a déli városfal nyugati részén épített Alsó kapu volt. Rajtuk kívül még két kisebb kaput is kialakítottak: az egyiket szintén az északi falon, de annak keleti végéhez közel (ez volt a Manigai kapu), valamint a déli fal keleti végének közelében épült a Kislócai kapu.
Az első építési periódusban készült négyszögletes tornyok 2,3–2,35 méteres falvastagsággal épültek, oldalhosszuk 7,4–7,8 méter volt; kialakításuk megfelelt az ebben a korban épített önálló tornyokénak. Első szintjükön nyílásaik nem voltak, a bejárat a második szinten nyílt, a fafödémmel elválasztott emeleteket létrákkal kötötték össze. A tornyok felső szintjein előre és oldalirányba néző lőréseket alakítottak ki. A későbbi átépítések során az első fázis eredetileg ötszintes tornyait egységesen visszabontották a negyedik szint feléig. A 13. században épített, tornyok közötti védőfalból a nyugati és a keleti oldalon földsáncmaradványok maradtak fenn, melyek valószínűleg az eredeti fa-föld szerkezetű védőfal lebontásakor keletkeztek.
A 13. századi tornyok egymástól való távolsága a nyugati falon 120 és 130 méter között volt. Az északi, a keleti és a déli falon ugyanezen periódus tornyai átlagosan 60 méteres távolságban épültek egymástól, kivéve a városfalak saroktornyainak közelében, ahol a saroktornyoktól való távolságuk 45 és 100 méter közötti volt (a városfalhoz épített négy saroktoronyból három megmaradt, az északkeleti tornyot lebontották).
A következő építési fázis során, 1270 körül a föld-fa szerkezetű várfalat védőfalra (téglafalra) cserélték, azonban az korántsem bizonyos, hogy ez az átépítés a teljes városfalat érintette.
A 14. században, a következő nagy átépítési szakaszban újraépítették a védőfalat, amelyet részben a 13. századi, négyzetes alaprajzú tornyokhoz kapcsoltak, másrészt új, hátrafelé nyitott tornyokkal erősítettek meg. A korábbi tornyokat úgy illesztették be az új várfalak rendszerébe, hogy azok a meglévő adottságok figyelembevételével, 0,6 métertől 3,6 méterig ugrottak előre a védőfalak síkjából. A hátrafelé nyitott tornyok elsősorban az egymástól korábban túl nagy távolságra épült zárt tornyok közeibe kerültek, illetve a 3. építési fázis előtt elpusztult 13. századi tornyokat váltották fel. A gyilokjáróval ellátott falakról közvetlenül be lehetett lépni az egyes tornyokba, ennek részletei azonban régészetileg több toronynál még nem tisztázottak.
A török terjeszkedés időszakában, 1553 és 1556 között, Pietro Ferrabosco tervei alapján ismételten megerősítették és átépítették a városfalakat, azonban a kor tüzérségi hadviselésének megfelelő modern erődítési elemek, bástyák ekkor nem készültek. A 13. században létrehozott négy kapu mellett a későbbiekben további kapukat is nyitottak a falban. A nyugati várfal közepénél a Szt. Jakab-templom közelében, vele átellenben a keleti falnál a Szt. Miklós-székesegyház szomszédságában, valamint a városfal délnyugati saroktornya mellett is épült egy kapu.
A legkorábbi négy kapuhoz emelt kaputornyot és a falak egy részét a 19. század folyamán lebontották. A városfalak és a tornyok javarészt épségben, helyreállítva vagy romos állapotban fennmaradtak, napjainkban is hosszú falszakaszokat – különösen a keleti oldalon – lehet megtekinteni. A védőfalak elsősorban a déli oldalon és az északnyugati részen pusztultak el.
Források:
Thaly 1885–1892. III. 83, 304, 332–333.
MVV Pozsony 1904. 196, 525–526.
Gárdonyi 1941. 11.
Nagy 1961. 241.
Marosi 1974. 57.
Staník 1985. 9–13.
Rábik 2006. 6–7.
Staník 2009. 26–30, 33–39, 44–46.
Szende 2010. 149.
Az Északnyugati-Kárpátok belső vonulatához tartozó Tribecs-hegység lábánál, Pozsonytól 92 km-re, keletre, a Nyitra folyó völgyében emelkedő dombokon fekszik Nyitra városa.
A várhegyet és környékét már az ősidők óta lakták, az első erődítményt még a kelták hozták létre. A 9. század elején Pribina szláv fejedelem központja volt itt. Mojmir morva uralkodó 830 után (valószínűleg 833-ban) elűzte Nyitráról Pribinát, aki szövetségeseihez, a frankokhoz menekült Pannónia tartományba, és Zalaváron építette fel új székhelyét. Rasztiszláv és Szvatopluk is ezen a helyen élt, mint leendő fejedelem. A 9. század második felétől Nyitra püspöki székhely is volt, püspökéről, a frank Wichingről 880–885-ből ismertek írott források. A magyarok 900-ban foglalták el Nyitrát és térségét.
Nyitra vára az Árpádok korában fontos hatalmi központként szerepelt, valamint többször is az ellenséges hadak célpontja volt. I. (Szt.) István király (1000–1038) várispánsági székhellyé tette. 1042-ben III. Henrik német-római császár fegyveresei égették fel. Később a dukátus (hercegség), azaz az uralkodóház egy-egy tagja számára kialakított, külön kormányzattal rendelkező terület egyik központjaként működött (a másik ilyen központ Bihar volt). A nyitrai dukátust 1048-tól Béla herceg, 1064-től Géza herceg, majd 1074-től László herceg birtokolta. V. Henrik német királlyal szövetségben 1108 szeptemberében Szvatopluk cseh herceg – Álmos herceg kérésére – seregével betört az országba, majd a Vág és a Nyitra folyók vidékén pusztított, a nyitrai ispánsági várat azonban nem tudta elfoglalni. Őrsége megvédte 1241–1242-ben, a tatárok támadásával szemben is.
Az V. István király és a cseh II. Ottokár között kitört háború során, a cseh uralkodó serege 1271 áprilisában elfoglalta a várat. Ottokár azonban rövidesen, május 21-én a Rábca térségében döntő vereséget szenvedett, és az erősség a pozsonyi békekötést követően visszakerült a magyar király birtokába. A 13. század végére Nyitra a püspökségé lett. János püspöktől 1317 előtt Csák Máté foglaltatta el, és csak halála után, 1321-ben lett ismét püspöki tulajdon. Csetneki László püspök várnagya 1440-ben Erzsébet királynénak adta. Ezt követően Szécsi Dénes esztergomi érsek tartotta a kezén 1448-ig V. László király nevében. Ezután a Hunyadiak vára lett, akik számára Ország Mihály tartotta elfoglalva. 1471-ben ismét a nyitrai püspökségé.
Kázmér herceg, IV. Kázmér lengyel király fia, akit a Mátyás király ellen szövetkező, Vitéz János vezette összeesküvők hívtak az országba, seregével 1471 novemberében elfoglalta Nyitra várát. A magyar király azonban úrrá lett a lázadáson, mire Kázmér elhagyta Magyarországot, mindössze egy kisebb lengyel őrséget hagyott a vár védelmére (ők néhány hét múlva meghódoltak Mátyásnak). Nyitrát 1533-ban Thurzó Ferenc szerezte meg, akit I. (Habsburg) Ferdinánd király – a római pápa beleegyezésével – egyúttal nyitrai püspökké is kinevezett. 1556-ban azonban – ugyancsak pápai engedélyeztetést követően – lemondott egyházi hivatásáról és megnősült, mivel főnemesi családja férfiágon való kihalását szerette volna megakadályozni. 1605. június 18-án Bocskai István hajdúi rövid ostrom után bevették a várat. Ezt követően jelentős kárt szenvedett a nyitrai káptalan, mivel a vár bevétele után Rhédey Ferenc, a fölkelő hadak vezére, a székesegyház kincstárából 10 000 forint értékű kincset foglalt le, és ekkor a káptalani levéltárból eltűntek a 14. század óta összegyűjtött oklevelek és jegyzőkönyvek is. Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel szemben 1620-ban már nagyobb ellenállást tanúsított a vár, de így is sikerült elfoglalni. Érsekújvár eleste után a török sereg 1663 októberében Nyitra várának ostromára indult, melyet őrsége ellenállás nélkül feladott. A törököktől 1664. május 3-án De Souches táborszernagy hada foglalta vissza. A vár katonai jelentőségét ezután egyre inkább elveszítette. 1704 júliusában helyőrsége a kuruc felkelők rövid ágyútüzét követően átadta a várat. A császáriak Pálffy János tábornok vezetésével ostrommal vették vissza 1708. augusztus 22 és 25. között: háromnapi lövetés után a kurucok megnyitották a vár kapuját, ezután a megadási feltételeknek megfelelően báró Révay Gáspár ezredes a 300 kuruc védővel elvonulhatott Érsekújvár felé. Ezt követően Nyitra vára szilárdan a császáriak hatalmában maradt a Rákóczi-szabadságharc végéig. Néhány év múlva a császári helyőrség kivonult belőle. Tulajdonosai, a nyitrai püspökök továbbra is igyekeztek falait karbantartani, erődítés jellegét megőrizni.
A mai Nyitra város központja és közvetlen környéke fontos szerepet töltött be a 9. századi morva-szláv történelemben. Ebben az időszakban legalább öt, árokkal és paliszádfallal körülvett szláv település létezett a Nyitra folyó itteni szakaszának mindkét oldalán. Az eddig feltárt területek közül a bal parti Mártonhegyen, a mai belváros és a későbbi nyitrai vár területén létezett erődítés tűnik alkalmasnak arra, hogy a 9. században egy szláv hercegség központja lehessen.
A Várhegyen történt ásatások egy korábbi, tűzvész által elpusztított kelta erődítmény maradványait hozták felszínre. A kelta erősség pusztulása után a terület sokáig lakatlan volt, majd a 9. század első felében, az ásatások során megtalált kőépület körül, a Várhegyet is körbevéve védőfalat létesítettek. Ennek bejárata a vár délnyugati sarkán volt. Később, a 9. század második felében a várfalon belüli épületet átépítették vagy lebontották, új kőépületet emeltek. A várfal két szárazon rakott, kb. 1 méter vastag kőfalból és az ezek közé, a sánc irányára merőlegesen sűrűn elhelyezett gerendasorokból állt. A 10–15 cm átmérőjű gerendák végeit bekötötték a kőfalakba, és a gerendasorok közé agyagot döngöltek. A teljes falszerkezet vastagsága a külső síkjukon egyenesre kialakított falakkal és a köztük elkészített gerenda-döngölt agyag szerkezettel együtt 5 méter körüli volt. A falakat és a védett területen belüli további, főként faépületeket is a teljes Várhegy területére kiterjedő nagy tűzvész tette tönkre. Minden valószínűség szerint a honfoglalással és a Morva Fejedelemség felbomlásával járó harcok idején következett be a pusztulás. A 10. század során csak a Várhegytől délre eső belvárosi és a folyókanyartól északkeletre emelkedő mártonhegyi településen folyt tovább az élet.
A 10. és a 11. század fordulóján megkezdődött a Várhegy elpusztult védőfalának újjáépítése, de ezeket a munkálatokat valószínűleg nem fejezték be. Ezt a második sáncot közvetlenül az elpusztult korábbi sáncra építették. Szerkezetét tekintve a korábbi sánchoz hasonlóan két oldalán 0,5–0,7 méter vastag, szárazon rakott kőfalat készítettek, amelyeket legfeljebb 10 cm átmérőjű gerendákkal kötöttek össze. Ennek az előzőhöz hasonló technikával készült, de 3 méter körüli teljes vastagsággal megépített második falnak a maradványai csak a védett terület déli részén kerültek elő. A második sánc építését a kutatók 1030–1040-es évekre teszik.
Nyitrát 1042-ben újabb pusztító támadás érte, amikor III. Henrik császár és I. Bretislav cseh herceg támadása idején ismét elpusztult, miután felgyújtották. 1044 után Orseolo Péter király rendeletére kezdték megint helyreállítani a várat, amelyet a maradványok között talált pénzérme is igazol. Az ekkor megkezdett új, rekeszes-kazettás szerkezetű fa-föld várat valószínűleg csak I. András uralkodása alatt fejezték be. Ez a védőfal a korábbi falak nyomvonalán készült, de a 9. századi faltól alapvetően eltérő szerkezettel. A főként faszerkezetű várfal jóval magasabb volt a korábbiaknál, és szélessége is elérte az idáig megkutatott területen az alsó részénél a 21 métert, amely aztán fölfelé keskenyedett. A gerendákból összerótt falak között helyezkedett el a rekeszekből és kazettákból álló faszerkezet, amelynek hézagait, üregeit földdel, agyaggal töltötték ki. A belső oldalán lépcsőzetesen emelkedő sánc egyes lépcsőinek szélessége 0,8 méter körüli volt. A hatalmas mennyiségű fát tartalmazó védőfal pusztulását tűzvész okozta a 11. század végén.
A rekeszes-kazettás szerkezetű várfalak építése idején már állt az Alsó templom, amely az első, itt épült Árpád-kori templom volt. A templom körüli temető sírjait az addigra már elpusztult rekeszes-kazettás vár sáncaiba mélyítették 1131 és 1141 között. Ebből Bóna István arra következtetett, hogy a temető határául is szolgáló, a várat körülvevő új, habarcsba rakott kőfalat 1108–1109 előtt építették a korábbi, leégett, rekeszes-kazettás szerkezetű védőfal helyett. Az ekkor emelt kő várfalak töredékei több helyen megmaradtak, így a vár keleti udvarán és az egykori megyeháza északnyugati részén, ahol az itt épült várkaput is megtalálták. Ennek a kőfalnak külső és belső falsíkját egyenesre alakították ki, a fal vastagsága 2,2–3,3 méter között váltakozott. Az új, immár kőfalas vár sikerrel állt ellen a tatároknak 1241-ben, de 1271-ben, II. Ottokár támadása idején elpusztult.
A morva-szláv időkben már rövid ideig (880–893) létezett nyitrai püspökséget 1105 után újraszervezték, székhelye a nyitrai dukátus 1106. évi megszüntetését követően a nyitrai vár lett. Ezután, a 12. század elejétől kezdve jelentős építkezések történtek. Ekkor készült el a teljes várhegyet körülvevő, már említett kőfal, a püspöki templomot a 13. század második felében bővítették ki a Szent Emmerám-kápolnával. A 13. század első felében, vagy közepén épült a mai székesegyháztól nyugatra feltárt épület, amely valószínűleg a püspöki lakhellyel volt kapcsolatban. Az 1271. évi támadást és gyújtogatást Csák Máté pusztításai követték 1310 és 1321 között. A megrongálódott püspöki templomot 1328 és 1335 között felújították és kibővítették. A templomtól nyugatra több ütemben épült fel a püspöki palota a 15. század közepéig. A 12. század elején épített várfalak állapota a 15. századra jelentősen leromlott, már nem töltötte be védelmi szerepét. Ezért a 15. század második felében megkezdték a vár védelmi rendszerének átépítését.
Ennek első fázisaként a püspöki palota és templom közvetlen közelében paliszádfalat építettek, majd később, de még 1562 előtt, közel ugyanezen a nyomvonalon kőből készült falakat emeltek. A püspöki palota és templom déli és délkeleti oldala előtt épült ki az új várfalak és tornyok rendszere, amelyet árokkal választottak el az alacsonyabban fekvő déli–délkeleti védett területektől. Az újonnan épített várat egy fallal két részre osztották. A keleti várrészben volt a székesegyház, valamint egy kisebb lakóépület és gazdasági épület. Ezt a részt északkelet–délnyugat irányú, törtvonalú várfal védte. A nyugati várrész déli oldalán két, kör alaprajzú toronnyal erősített védőfalai a püspöki palota déli homlokzatához csatlakoztak. Mindkét várrésznek külön kaputornyos bejárata volt.
Ezt a várrészt, az előtte húzódó árkokon kívül egy föld-fa, valószínűleg földtöltéssel erősített palánkerődítéssel egészítették ki úgy, hogy a délnyugati és a keleti végeiken félbástyához hasonló, a közbenső szakaszokon pedig két lekerekített alaprajzú védművel látták el. Ezt a bástyás föld-fa erődítést 1582 és 1587 között megújították és átépítették, részben a korábbi nyomvonalon. Az ekkor készült falazott erődítés végighúzódott a vár nyugati, déli és délkeleti oldalán. A korábbi félbástyák helyett új, falazott bástyák épültek, és a déli fal közepén egy rondella is elkészült.
Az 1620. évi ostromot követően ismét jelentős átépítések következtek. 1622 és 1642 között végezték el a szükséges javításokat és a templomegyüttest is erősen átépítették.
A fenyegető török támadás miatt 1665 és 1673 között a vár erődítéseit ismét modernizálták. A délnyugati és a keleti bástyákat a kornak megfelelően korszerűsítették és átépítették, a déli fal közepén lévő rondella helyére pedig egy új, ötszögletű bástyát építettek. Ekkor készült el a püspöki palota északnyugati sarka elé, a sziklás meredély szélére épített tört vonalú bástya, valamint a templom és a Vazul-torony között az északi fal elé épült védmű is.
Az 1704-es kuruc ostromban megsérült templomot 1710 és 1720 között helyreállították, a palotát pedig 1732 és 1739 között építették át barokk stílusban. Az építkezések során a belső vár falainak nagy részét lebontották, az előtte húzódó árkokat betemették.
Források:
Dualszky 1875. 19–21.
Rónai Horváth 1894. 289–292.
MVV Nyitra 1899. 29–32.
Thaly 1905. I. 43–44, 286–290.
Nagy 1961. 247–248.
Györffy ÁMF IV. 429–440.
KMTL 498–499.
Engel 1996. I. 378.
Koppány 1997. 168.
Bednár 1998. 372–375.
Bóna 1998. 35–37, 97.
Könyöki 2000. 191–192.
Bednár–Samuel 2001. 304, 325–333, 342–345.
Plaček–Bóna 2007. 213–216.
Bednár–Šimkovic 2012. 42–53.
Bednár 2012a 66–75.
Bednár 2012b 40–41.
Feld 2012. 396.
Mordovin 2016. 42.
Bagi 2017. 76, 78–80.
A Nyitra központjától 4 km-re, északkeletre, a Zobor-hegy délkeleti lábánál fekvő Nyitragerencsér községet először 1113-ban említik, „villa Grincha” néven. A 12. század elején a falu Nyitra vár tartozékának számított, majd a 12. század közepe és a 15. század között a Zobor-hegyi apátság tulajdonában volt.
A vár a falu északi szélétől nem messze, az erdőben található, mintegy 350 méterre a Pod lesom utca végétől. Helyét a falubeliek „Ťukol”-nak nevezik. Írásos adatok nem maradtak fenn róla. Jellege, formája alapján egyszerű kivitelű erődített lakóhely lehetett, amelyet egy alacsonyabb rangú nemes épített, illetve birtokolt. Fennállását 13–14. századi kerámiatöredékek keltezik.
A vár egy lejtős területen található (tszfm. 269 méter). Építői a sarkantyúszerű dombkiemelkedés köré ovális, 5–7 méter széles árkot ástak, a kidobott földet felhasználva pedig az árok külső oldalán sánccal vették körbe a védett területet. A legmagasabb részen lévő, 11x7 méter területű központi platón egy 6x4,5 méter méretű, téglalap alakú bemélyedésben szárazon rakott kőfal vagy alapfal maradványa látható, amely feltehetőleg torony létére utal. Ebben bizonyosságot csak régészeti feltárás hozhatna. E várplatót tőle alacsonyabb szinten, de még a körítőárkon belül, felülről lefelé haladva egy keskenyebb (kb. 2 méter) és egy szélesebb (kb. 4–7 méter) terasz veszi körbe. A magassági különbség az északnyugati részen lévő, legépebben fennmaradt árok alsó része és a legfelső plató között kb. 6,5 méter. Az árok és a sánc legkevésbé a dél–délkeleti és a keleti oldalon maradt meg. A keleti oldalon egy rövid szakaszon a sánc hiányzik. Az erődítés teljes mérete 50x58 méter.
Források:
Ruttkay 1992a. 93–94.
Dénes 2017b. 37.
A Nagytapolcsánytól 19 km-re, nyugatra fekvő Nyitrasárfő községet 1185-ben „Sarfew” néven említik először a források. A településen már a 15. század első felében állt egy erődített kastély, melyet a 14–15. század fordulóján a Ludányiak építtettek, majd hűtlenségük miatt Zsigmond király elvette tőlük. 1410 körül a lengyel nemes, Skrzynnoi Donin kapta meg, tőle pedig ifj. Stibor bírta zálogként. Nem bizonyított azonban, hogy ez az épület az itt tárgyalt kastély helyén állt.
A sárfői uradalom a Dobó családtól 1560 körül jutott örökségképpen a Gutkeled nemzetségből származó Zeleméry (Kamarás) László (†1570 k.) esztergomi főispán, I. Ferdinánd király kapitánya kezére. A kastélyt azonban nem ő, hanem egyik fia, László (†1606) kezdte építtetni 1578-ban. Az építkezés 1588-as befejezését egy máig fennmaradt kőtábla hirdeti a kastélyban, amely ekkor nyerte el mai tömegét, arányait. A 17. század első felében már a Héderváry családé. Héderváry János, valamint Héderváry István özvegye, Esterházy Erzsébet emberei 1658 márciusában fegyveres erővel vették vissza a kastélyt Bossányi Lászlótól, aki azt rövid ideig elfoglalva tartotta. Ugyanebben az évben örökös nélkül meghalt a család utolsó férfitagja, Héderváry Lőrinc. Héderváry János püspök és a rokon Esterházy család közbenjárására I. Lipót császár hozzájárult Lőrinc nővére, Katalin fiúsításához, vagyis a férfiág kihalása után az ősiség jogán az uralkodóra szállt birtokot Héderváry István özvegyének és leányának, Katalinnak, Viczay János feleségének adományozta. Így Sárfő és Hédervár uradalma 1659-ben Viczay János kezébe került, aki egyesítve a két család címerét, felvette a Viczay-Héderváry nevet. Utódaiké volt Sárfő az 1600-as évek végéig. Rajcsányi Ádám, királyi kamarai tanácsos 1720 körül barokk stílusban átépíttette a kastélyt. A 18. század közepén az Esterházy család zólyomi ága birtokolta. Az Esterházy család osztálylevele Esterházy Ferenc halálát követően, 1747-ben említi Sárfő kastélyát az elosztott birtokok között. A 18. század végén a kastélyt körülvevő védőfalat lebontották, ezután kastélyparkot alakítottak ki és gazdasági épületeket hoztak létre. A 19. század elején a Szerdahelyi családé (ekkor klasszicista stílusú átépítések zajlottak), majd 1870-től Haase Lajos tulajdona, utóbbi romantikus stílusú átalakításokat végeztetett rajta. 1890 után Haase Mária kezével egy szászországi eredetű család sarja, Kurt Leonhard szerezte meg, elsőszülött fiuk, Antal a kastélyban született 1898 februárjában. A Leonhard család 1949-ig birtokolta a kastélyt.
A falu északi részén, a Szent Györgynek szentelt rotundához vezető út mentén látható a napjainkra erősen átépített állapotú, erődítéseitől túlnyomórészt megfosztott kastély. Jelenlegi mérete 30x20 méter. Közepén egykor egy kelet–nyugati tájolású központi udvar volt, amelyet a keleti oldalon fallal zártak le. A kétszintes kastély egyik oldalához kaputornyot építettek. A barokk korban jelentős átalakításokra került sor: a kaputoronyhoz nyugati irányban lépcsőházat építettek, valamint a belső udvart lefedték és területét beépítették. A 19. században az északi oldalához négyemeletes, bástyaoromzatú saroktornyot csatoltak, valamint egy második lépcsőházat is kialakítottak, ekkor kapta az épület a ma látható manzárdtetőt is. A 20. században modernizálták a kastélyt, közművekkel látták el, megváltoztatták a belső elrendezését és díszítményeit is. A dongaboltozatot deszkaboltozattal váltották fel, a helyiségek nagy részében műkő padlót raktak le, eltávolítva a korábbi parkettás járószintet. 1. Mich 1752 novemberében készült, az Esterházyak iratai között előkerült, és jelenleg a Magyar Országos Levéltárban őrzött ábrázolása (S 91 No 0018) szerint a kastélyt abban az időben négyszögletes alaprajzú védőfal vette körül, a falakba vágott kulcslyuk alakú lőrések sorával. A védőfal mind a négy sarkát egy-egy négyzetes saroktorony erősítette. A védett területen belül a fentiekben leírt kastély mellett egy másik egyemeletes épületet is ábrázol a rajz, amely azonban napjainkban már nem látható. A külső, lőréses védőfalat és annak saroktornyait teljesen elbontották, kivéve az északnyugati tornyot, amely fehérre meszelve, sátortetős fedéssel ma is áll. Az 1752-es rajz egy elpusztult felvonóhidas kaput is feltüntet, amely előtt sövénykerítés és külső kapuépítmény is volt. Az út ezen a kettős kapun vezetett a kastély udvarára.
Források:
MVV Nyitra 1899. 83.
Závodszky 1922. 294–295, 297, 300.
Mrňa 1990b. 20.
Engel 1996. I. 403.
Novosedlík 2000. 32.
Dvořáková 2002. 407–408.
Petrovay 2002. 184–186.
Nagytapolcsánytól 6 km-re, délre fekszik Nyitraszerdahely község. Egykori erőssége – melyet castrumként, majd a 15. századtól castellumként említenek – a falu nyugati szélén lévő templom helyén, a Nyitra folyó közelében, annak bal partján állt.
A Középső-Nyitra-mente völgyében fekvő falut 1351-ben I. (Nagy) Lajos király a pozsonyi alispánnak, keszői Ravasz Istvánnak adományozta. Nem sokkal ezután épülhetett fel a kisebb uradalom központjának számító vár (castrum Zerdahel), melyet először 1399-ben említenek a források. Ravasz Miklós utód nélkül hunyt el 1403 előtt, a család kihalását követően Zsigmond király a castellumot három faluval együtt Födémesi László bán fia Miklósnak adományozta. Szerdahely birtok ugyanekkor Skrzynnoi Dunin kezében volt zálogként. 1419-től a Pest vármegyei Bicskéért cserébe a Bicskei család szerezte meg a királytól. E család tagjai később erről a birtokukról a Szerdahelyi előnevet vették fel. A 15. század második felében, egy 1465-ben keltezett királyi jóváhagyást követően a castellumot átépítették. Nem sokkal később Szerdahelyi Mihály és fivérei innen dúlták a környező vidéket, ezért a király elrendelte székhelyük elpusztítását. Ez azonban ekkor még nem következett be.
1543 előtt a castellumot erőszakkal elfoglalta Podmaniczky János és fivére Rafael, akik az ostrom során felégették annak tornyát is. Vele együtt szállták meg a tőle keletre lévő Kolos bencés apátságot is, és erről a két helyről fosztogatták a környéket, támadták ellenségeiket. 1543-ban Podmaniczky Rafael adományba kérte a castellumot I. (Habsburg) Ferdinándtól, aki kérését teljesítette. Az 1545-ös nagyszombati országgyűlés azonban úgy határozott, hogy Szerdahely erősségét vissza kell adni jogos tulajdonosainak, a Szerdahelyi családnak. Végül I. Ferdinánd 1548-ban elrendelte az erődítmény lerombolását, és a települést visszajuttatta a Szerdahelyieknek. A romos castellum többé nem épült fel, a Szerdahelyi család tagjai a faluban lévő kastélyokban telepedtek le. Maradványai a vizesárokkal együtt egészen a 18. századig láthatók voltak. Utolsó falait 1748-ban bontották le, helyére evangélikus templomot emeltek, építésekor felhasználták a vár köveit is. Ezzel egyidőben nagyrészt betemették a várárkot, és a környéken lecsapolták a vizenyős, mocsaras részeket.
A templom alapozásának szigetelése a 21. század elején már javításra szorult, ennek elvégzése során 2010-ben archeológiai, építéstörténeti és geofizikai vizsgálatokat végeztek (lásd Pažinová–Bóna–Tirpák 2013. 103–115.). A régészeti kutatás a templom mellett a szigeteléssel kapcsolatban ásott három árokra korlátozódott (külön régészeti kutatóárkot nem nyitottak). Az árok szélessége 60–70 cm, mélysége 50–80 cm között váltakozott. Az északi alapozás mellett három falmaradványt találtak, melyeket a középkori vár maradványának tartottak. E falak feltételezhető déli folytatása a templom belső területére esik, de ott a templombelső és a kripta miatt nyilván elpusztult. Sok lelet is előkerült (200 cserép, 92 állatcsonttöredék, 15 vakolattöredék), többségüket az északi homlokzatnál, a három falmaradvány körül találták meg. A cserepek két kronológiai horizontot jelentenek, késő középkort–korai újkort (valószínűleg 15–16. század), valamint újkort (18–19. század).
A középkori vár azon a 45 méter hosszú és 30 méter széles, környezetéből kb. 1 méterrel kiemelkedő, szigetszerű területen épült, ahol ma a templom található. Egykor közvetlenül a Nyitra folyó mentén állt, amelynek vizével töltötték fel a széles várárkot. Bár az egykori várból az említett régészeti kutatások során felszínre hozott kisebb részletektől eltekintve semmi sem maradt fenn, a templomdombot körülvevő mélyedés (az egykori várárok helye) és az annak külső oldalán halványan ma is észlelhető sáncmaradványok jól mutatják az egykori folyópartra épített vár teljes területét. A várárkot is magába foglaló, szabálytalan, leginkább elnyújtott és lekerekített trapézformához hasonlító, védett terület legnagyobb mérete északnyugat–délkelet irányban 135 méter, délnyugat–északkelet irányban 65 méter. Az említett várárkon kívüli külső sánc a déli, a délnyugati, a nyugati és az északi oldalon figyelhető meg leginkább.
Források:
MVV Nyitra 1899. 84, 521.
Szerémi–Ernyey 1913. 3, 5, 30, 320, 324.
Haiczl 1932a. 43.
Lukinich 1943. 236–237.
Engel I. 431.
Koppány 1999. 221–222.
Petrovay 2003. 173–174.
Plaček–Bóna 2007. 212–213.
Pažinová–Bóna–Tirpák 2013. 103–115.
Lévától 7 km-re, északnyugatra, a Garam bal partján fekszik Óbars község. A falu központi részén, a Garam folyó és a Perec-patak között kiemelkedő, északkelet–délnyugati irányban húzódó, Várhegy nevű dombon állt egykor Óbars vára (tszfm. 178 méter). A magaslat már az őskortól kezdve lakott volt, területén neolitikus, bronzkori és kelta település nyomai kerültek elő.
Štefan Janšák 1938-ban publikálta a várterület első, tudományos igényű felmérését. 1948-ban Anton Točík négy kutatóárokkal vizsgálta meg a Várhegy felszínét, a tőle délnyugatra lévő Szűz Mária-templom környékét, és az attól délnyugatra, kb. 300 méterre egykor fennállt, de megsemmisült másik, ún. „öregtemplomot”. Alojz Habovštiak 1968-ban ugyancsak ezen a három lelőhelyen végzett régészeti kutatást. A Várhegyen számos középkori cserépdarabra bukkant, melyek közül a legkorábbiakat a 9–10. századra, illetve egyet a 8. századra keltezett, és ezek alapján szerinte itt egy földsánccal megerősített szláv vár állt. Az újabb szlovák szakirodalom is az Árpád-kori erősséget megelőző nagymorva erődített települést hangsúlyozza (legutóbb Plaček–Bóna 2007. 277.). Fontos azonban megjegyezni, hogy a sánc, mivel a 20. század elején elpusztult, régészetileg nem volt vizsgálható, ezért ténylegesen nem lehetett eldönteni, hogy a 8–10. századra datált szláv telep erődített volt-e, vagy sem. Egybecseng ezzel a várban legutóbb (2000) ásató Peter Bednár megállapítása is, miszerint „a régészeti leletek egyelőre nem adnak lehetőséget a vár pontos datálására” (Bednár 2004. 15.).
Bóna István Óbarsot szélestalpú körsánccal ellátott, jellegzetes ispáni várnak tartotta. Megjegyezte, hogy a rátelepült temető miatt a lelőhelyet kutatni nem lehet, azonban ő a frissen ásott sírok földjét vizsgálva 11. századi kerámiatöredéknél korábbit nem talált, ami összhangban van az Óbars váraljai középkori templomának környezetében feltárt, jól keltezhető 11–12. századi sírokkal.
Mordovin Maxim a közelmúltban emlékeztetett az óbarsi vár szláv előzményei kapcsán próbafeltárást végző Anton Točík kutatási eredményeire, aki megállapította, hogy az ispáni vár területén nincsenek Árpád-kor előtti középkori rétegek.
Anonymus szerint a várat a honfoglaló Bors vezér építtette várnépeivel, valószínűbb azonban, hogy az I. István uralkodása idején élt Bors, a megye első ispánja lehetett az építtetője. Óbars vált Bars vármegye központjává, illetve a barsi esperes székhelyévé. 1206-ban és 1244-ben a várat még említik, jelentőségét azonban hamarosan elvesztette. 1320-ban a település Komárom vármegyéért cserébe egy időre az esztergomi érseké lett, majd I. Károlytól új kiváltságlevelet kapott, amelyben városként szerepel. Ennek hatodik pontja azt is tartalmazza, hogy a polgárok mielőbb palánkfallal tartoznak körülvenni magukat, ellenben a város erődítésére szárazon és vízen szállított fa után vámot nem kell fizetniük. A várat ekkor már nem említik, a 14. század elejére valószínűleg felhagytak használatával, szerepét Léva vette át.
Gerecze Péter 1896-ban járt a vár területén. Megállapította, hogy a „földsánczok, töltések és gyepes halmok, emelkedések alatt az egykori erősség falai elég jól kivehetők”. A következő évszázad első negyedében a vár maradványai teljesen elpusztultak, az erősen lekopott, három oldalról meredek dombon napjainkban sáncnak nincs nyoma.
A Garam folyására merőleges tengelyű dombhát hossza északkelet–délnyugat irányban 600 méter, legnagyobb szélessége északkeleten 140 méter. A környező terep fölé mindössze néhány méterrel emelkedő dombhát északkeleti legmagasabb részén állt a vár központi térsége (Várhegy), ott, ahol ma az 1780-ban megnyitott temető terül el. A közel félkör alakú, 140x70 méter méretű, a temetkezések miatt erősen bolygatott területen a 19. század végéig fennálltak a vártemplom falai. Az ennek feltárását és megmentését is célzó kutatások során (Alojz Habovštiak, Peter Bednár) eredetileg szárazon rakott kövekből épített, szétesett várfal nyomaira találtak. Ugyanitt az északkeleti részen egy fa-agyag szerkezetű falrészlet is előkerült. Habovštiak szerint az északkeleti részen lévő mai temetőtől délnyugatra, kb. 3 méterrel alacsonyabban fekvő, hasonlóan közel félkör alakú, mintegy 135x110 méter területű településrész is a hajdani várhoz tartozott, amely így kiegészítve az északkeleti várrésszel, eredetileg nagyjából lekerekített négyszög alaprajzú volt. (Habovštiak kutatásai az északkeleti, magasabban fekvő várrész Várhegynek nevezett déli felére összpontosultak, amely alatt a félkörben húzódó Vár utca is található.)
A szlovák kutatók feltételezése szerint a védett terület nem csupán az elnyúló domb kimagasló északkeleti részére terjedt ki, hanem a dombra épült teljes településközpontot is magába foglalta az ottani két templommal együtt. Peter Bednár szerint feltehető, hogy a 13. században már ez a terület is erődített volt, amelynek délnyugati részét ásatással vizsgálták meg. Az északkeleti temető, illetve a sűrűn beépített lakóterület miatt ma már semmilyen vármaradvány nem látható a felszínen, csak a dombhát pereme, amely kb. 5 méterrel emelkedik a környező terep szintje fölé.
Az óbarsi középkori vár és település területén három templom épült. Az egyik az északkeleti várrészben valaha állt, fentebb már említett vártemplom. A második a Tekovská utca közepén ma is megtalálható Szűz Mária-plébániatemplom. A harmadik egyházi építmény pedig az óbarsi dombhát délnyugati végénél egykor meglévő középkori kolostor és annak temploma (helyi nevén „régi templom” vagy „öregtemplom”) volt, melynek környezetében 1968-ban mentőásatást is végeztek. Fontos megemlíteni, hogy a Szűz Mária-templom szabálytalan sokszög alakú cinteremfalának délnyugati bejárata közelében, a kapu mindkét oldalán henger alakú, toronyszerű építmények állnak. Korábban tévesen védőtornyoknak („bástyáknak”) gondolták őket, valójában azonban kápolnák, amelyek 1733-ban szakrális céllal épültek. A templom tehát a régebbi vélekedésekkel ellentétben nem tekinthető erődítettnek.
Források:
Gerecze 1896. 313.
MVV Bars 1903. 66–68.
Janšák 1938. 69–71.
Točík 1952. 35–37.
Habovštiak–Juck 1974. 170–175.
Györffy ÁMF I. 1987. 431–433.
Nováki 1988. 148.
PDOS I. 165–166.
KMTL 84.
Pozsony belvárosától 8 km-re, délre, a Duna jobb partján fekszik Oroszvár község. A település templomától 200 méterre, északkeletre, a falu szélén, egy ma már kiszáradt Duna-holtág fölött állt valaha a település középkori vára, egy kb. 7 méter magasságú, mesterségesen emelt, Bergl nevű egykori dombon (tszfm. 140 méter). Béla király 1266. május 4-én Oroszvár birtokot vámjával, valamint minden haszonvételével és tartozékával Héder nb. Herrand trencséni ispánnak és örököseinek adományozta, örökjoggal való birtoklásra. Györffy György szerint Herrand ispán építtette a várat, amelyet 1271-ben, hadjárata során Ottokár cseh király felégetett. Ekkor német nevén – Kerfel(en)burg – említik. Györffy hozzáteszi még, hogy feltehetően ez a vár azonosítható azzal a Kervelburg nevű erősséggel, amelyet 1289-ben Albert osztrák herceg foglalt el. A vár pusztulásának körülményei nem ismertek, több történeti adat nem maradt fenn róla.
A vár területén elsőként Sőtér Ágost folytatott ásatásokat 1888 októberében. Az ott talált 3,25 méter vastag, középkori kőfalat mintegy 7 méter hosszúságban tárta fel, és más falmaradványokat is talált. Sőtér azonban elsősorban római emlékeket, pontosabban a hajdani Gerulata nyomait kereste ekkor.
A középkori vár régészeti kutatása, pontosabban leletmentése az 1960-as évek közepén valósult meg. A kutatások azért indultak el, mert a dunai töltés megerősítése céljából, a helyi vezetés beleegyezésével munkagépek kezdték kiásni és elhordani a várdomb földjét, azonban a délkeleti oldalon, a motte lábánál római kori romokba ütköztek. Leállították a földmunkákat, és a régészek hamarosan felismerték, hogy a domb alatt lehet az ókori Gerulata romja, melynek helyét Sőtér már 60 évvel korábban ide valószínűsítette. 1961 őszén mindössze rövid leletmentés történt. Az 1964 és 1972 közötti ásatások során beigazolódott, hogy ezen a területen, a Duna partján, amikor a későbbi mesterséges domb még nem létezett, először egy római kori erődítmény (katonai tábor) állt a Kr. u. 1. század második felében, melyet később átépítettek. A feltárás azt is kiderítette, hogy Gerulata pusztulása után, annak romjai fölé a középkor folyamán több rétegben mesterséges halmot emeltek, amelyre az idők folyamán különböző építmények kerültek. Közvetlenül a római romok fölötti rétegben földbe mélyített, valószínűleg szlávok által lakott kunyhó nyomait, valamint 10. századi cseréptöredékeket találtak. A következő, 3 méter vastag feltöltést 11–12. századi leletek (kerámiatöredékek) keltezték. A régészek erre az időszakra egy favár fennállását valószínűsítették. Ennek pusztulása után, a 13. század második felében lakótorony épült az immár hét méterrel a római romok fölé magasodó motte platójára (ez lett a Herrand ispán által épített vár központi építménye).
Ennek a kőtoronynak 1964–1965-ben mindössze csekély alapjait sikerült feltárni az északnyugat–délkelet irányban elhúzódó várdomb délkeleti szélénél (lásd H. Albrecht alaprajzán). A 13. századi toronynak helyet adó kiemelkedés északnyugat–délkelet irányban mintegy 9,5 méter hosszú volt. A torony Ján Dekan által leírt alapfalai 3 méter vastagságúak voltak, benne másodlagosan felhasznált római téglákat és köveket találtak, mellette pedig egy szürke színű cseréptöredék darabját, melyet a 14. század elejére kelteztek. A magaslaton egyéb kőépület, illetve árok vagy sánc nyoma nem került elő, a mottét elsősorban a Duna-ág, illetve a mocsaras terület védelmezhette.
A legfelső földréteget 1889-ben hordatta rá a várdombra Henckel von Donnersmarck grófnő, szül. Kászonyi Laura (1836–1905), aki a dombtól délre, mindössze 400 méterre lévő, 1841–1844-ben épült oroszvári kastély megözvegyült úrnője volt. A grófnő nem csupán a domb megmagasítását rendelte el, hanem megnagyobbítását is északnyugati irányban, mivel nyárilakot és felvezető sétányt akart kialakítani rajta. Ez a beavatkozás jelentősen károsította a vártorony csekély maradványait, és megváltoztatta annak közvetlen környezetét. Ezt követően a várdomb – leszámítva a Duna áradásainak romboló hatását – változatlan formában maradt, egészen a fent említett római romok 1960-as évekbeli felszínre bukkanásáig.
A mesterséges dombot, régészeti kutatását követően teljes terjedelmében buldózerrel elhordták. Ezt követte az alatta lévő római kori rom (Gerulata) feltárása és helyreállítása. Napjainkban a helyszínen csak az ókori rom konzervált falmaradványai láthatók.
Végül fontos még megemlíteni, hogy létezett egy vár vagy castellum a településen a késő középkorban is. Építtetője ismeretlen, 1478-ban az oroszvári Tompek családé volt (DL 45714.). 1502-ben II. Ulászló királyi újadományt adott az erősségre és uradalmára Varsányi Józsa felesége, Orsolya asszony és fiai számára. 1540-ben a Sávolyi Józsák birtokolták. Ma nyoma sincs, helye bizonytalan. Talán a 19. századi kastély helyén állhatott, ez azonban régészeti kutatások híján egyelőre csak feltételezés.
Források:
Sőtér 1898. 240–245.
Dekan 1966. 145.
Polla–Slivka–Vallašek 1981. 386.
Habovštiak 1985. 263.
Györffy ÁMF IV. 170.
Ruttkay 2006. 394.
Mathédesz 2014. 88–91.
Ószombat (régi nevén Szobotist) falu Szenicétől 7 km-re, északkeletre található. Főterének keleti oldalán áll a többször átépített Nyáry-kastély.
A castellumot – melyet egyes forrásokban várként is említenek – Nyáry Imre és Hassághy Orsolya fia, Bedeghi Nyáry Lajos (†1664) építtette 1637-ben (talán egy korábbi erődítmény helyén, de ennek megléte bizonytalan). 1650-ben törökök pusztították el Ószombatot, azonban nem maradt fenn dokumentum arról, hogy a támadás során a várnak volt-e valamilyen szerepe. Nyáry Lajos fia, Nyáry Imre még 1657-ben elhunyt, ezért a kastélyt unokái, Nyáry Lőrinc és Ferenc örökölték.
1695-ből maradt fenn az akkor éppen romos állapotú kastély részletes latin nyelvű összeírása, amelyet Csáky László birtokolt (UetC IV/297–299.). A település a Rákóczi-szabadságharc idején többször is gazdát cserélt. 1707 októberében a kastélyba beszállásolt 300 császári katonán rajtaütöttek az Ocskay alezredese, Blaskovich István vezette portyázó kurucok. A 19. század első felében a kastély a Vietoris család kezébe került, a század végén pedig már a Břeclavból bevándorolt Kuffner Károly tulajdonában volt, és állami elemi iskola, valamint kisdedóvó működött falai között.
A kastély műemlékvédelmi felújítása 1976 és 1982 között valósult meg, majd 1994-ben a Jurkovics Sámuel Szövetkezeti Múzeum nyitotta meg kapuit. (Jurkovics Sámuel a szövetkezeti mozgalom úttörője volt Szlovákiában.) Ezenfelül a könyvtár és a községi hivatal is ebben az épületben található.
A Nyáry Lajos által 1637-ben építtetett, vizesárokkal övezett egykori castellum a központi udvar köré emelt négy épületszárnyból állt, a négyzetes alaprajzú épület sarkait tornyok erősítették. Ezt az épületet valószínűleg egy török támadás során, a 17. század közepén tűzvész pusztította el. Az utána következő átépítések szinte teljesen megváltoztatták a kastélyt. 1663-ban állították helyre reneszánsz és barokk stílusban. A következő nagyobb, klasszicista stílusú átépítés a 18. század második felében történt, amikor az udvar körüli északi, keleti és déli épületszárnyakat elbontották, a külső védőárkot betemették, valamint a megmaradt nyugati épületszárnyat felújították, illetve átalakították. A lebontott épületrészek helyén és tőlük tovább keletre alakították ki a kastélyparkot. További átépítés következett a 19. század végén, majd a 20. században, közvetlenül a második világháború után. Ezek következményeként alakult ki a manzárdtetővel fedett kastély mai képe, amely középső traktusában háromszintes, a tőle északra és délre eső épületszárnyak kétszintesek. Az észak–déli irányban elnyúló épület két rövid homlokzata előtt, az északi oldalon egy sokszögletű, a délin pedig téglalap alaprajzú, kupolával fedett, oldalsó torony áll. A földszinti kapun áthaladva egy lunettás dongaboltozattal fedett bejárati terembe lehet bejutni, amely mellett igényesen kialakított, díszes lépcsősor vezet az első emeletre. A tornyok az oldalsó helyiségekből közelíthetők meg.
Források:
MVV Nyitra 1899. 151.
Thaly 1905. I. 147.
SÚPIS III. 138.
UetC IV/297–299.
Križanová–Puškárová 1990. 178–179.
Könyöki 2000. 196–197.
Esztergommal szemben, a Duna bal partján terül el Párkány városa. Erődítései a török időktől egészen a Rákóczi-szabadságharcig fennálltak.
Esztergom török kori ostromaiban mindig jelentős szerepet kaptak a kiterjedt tábori erődítési rendszerek, ütegállások. A várhegy dombok közötti fekvése és a Duna közelsége a tűzfegyverek fejlődésével egyre összetettebb váron kívüli erődítések alkalmazását tette szükségessé.
Az első török ostrom idejéből (1543. július–augusztus) az ostromlóknak még mindössze földdel töltött ágyúkasairól, sáncokkal védett ágyúállásairól és a török tábor megerősítéséről szólnak a híradások. A törökök az elfoglalt Esztergom erődítésein alapvetően nem változtattak, de a Duna túlpartján, a mai Párkány helyén felépítették „Dzsigerdelen parkani“ nevű hídfő-sáncerődítésüket, amelyet hajóhíd kötött össze az esztergomi vár alatti Rácvárossal. Ezt az 1594. május 4-e és június 29-e között zajló ostrom során a keresztény hadaknak nem sikerült elfoglalniuk. Esztergom várának újabb visszafoglalási kísérlete 1595. június 30-án kezdődött. Ennek során az ostromlók hatalmas sáncrendszert építettek ki a Duna jobb partján, Táttól majdnem a mai esztergomi Csenkei hídig. A védők a bal parti Dzsigerdelen parkani (magyarul Kakat) erődítését nem tudták tartani Pálffy Miklós rohamaival szemben, akinek csapatai június 24-én elfoglalták és felgyújtották azt. Kakat palánkján kívül a védőknek 1595-ben nem voltak kiépített erődítései Esztergommal szemben, a bal parton. Az ostrom szeptember 3-án ért véget, Esztergom ismét a keresztényeké lett.
A törökök 1604. szeptember 19-étől kezdve kísérelték meg ismét elfoglalni Esztergomot. A keresztény védősereg azonban jól felkészült a várható támadásra, a védekezést Giorgio Basta császári tábornok irányította. A vár körül több zártsáncot készítettek, majd az azokat összekötő zegzugos vonalvezetésű és redanokkal erősített védelmi rendszert építették ki a Várhegy keleti oldalán.
E kötet szerzői ebben a szócikkben az ugyanekkor a Duna bal partján megépített sáncrendszer 2000-ben fellelt maradványait mutatják be. A korabeli térképek tanúsága szerint 1604-re már helyreállították a kilenc évvel előbbi ostromban súlyosan megsérült Dzsigerdelen palánkot, amely a mai Párkány (Štúrovo) központi részének helyén állt. Giovanni Domenico Jaciotto 1604-es dátummal rajzolt olasz nyelvű térképén részletesen ábrázolja a Duna bal partján, Párkánytól a túlparti Tát magasságáig kiépített sáncrendszer nyomvonalát és erődítés elemeit.
Ivan Kuzma szlovák kutató a légi régészet segítségével fedezte fel az 1604-es Párkány körüli tábori erődítések jelentős részét. A Párkány központjától délnyugati irányban, kb. 2,5 km hosszan elhúzódó sáncrendszer a Dzsigerdelen palánktól – amely a mai település központjától északra, kb. 500 méter távolságban volt – tovább északra, a Duna partjától indulva nyugatról vette körül a hídfő palánkot, attól mintegy 400 méter távolságban húzódva. A sáncvonal elé kiugró ötszög alakú, a korabeli bástyákat utánzó alaprajzú, kifelé néző lőállásokkal sűrűn erősített védvonal fő része a partvonalat követve haladt délnyugati irányban, majd nagyjából a mai Felső-sziget közepével egy magasságban a folyó felé fordulva visszazárt az ártér fölötti magasparthoz. Az így kialakított fő védvonal délnyugati sarkánál egy szabályos hatszög alakú csillagsáncot építettek, és egy koronaművel is megerősítették azt a részt, ahol éles irányváltással fordul a védelmi vonal a Duna felé.
Feltehetően az 1595. évi események tanulságaképpen a fő védvonalat tovább építették a folyó partját követve, attól mintegy 500 méter távolságban a mai Nyárasdsziget északkeleti csúcsának vonaláig, majd ez a második sáncvonal is a Duna felé fordulva zárta le a területet. Nagyjából ennek a vonalnak a délnyugati végénél volt a bal parton Pálffy Miklós védőárokkal körülvett tábora 1595-ben, ahonnan a Dzsigerdelen palánk elleni sikeres támadást megindította.
Az egész, hosszan elnyúló védelmi vonal földből és gerendákból készülhetett. Az 1604-es térkép azt sejteti, hogy előtte árok húzódott. A védelmi rendszer sáncvonalainak teljes hossza 7,5 km volt.
Az erődítésrendszer napjainkra teljesen elpusztult, területének túlnyomó részére ráépült a mai város. A légi felvételeken felfedezhető és legjobban látható maradványok a Valy pod vrškom nevű nyílt mezőn helyezkednek el, kb. 2,5 km-re, délnyugatra Párkány központjától.
A Párkány (középkori magyar nevén Kakat) körzetében 1595 és 1604 között kiépített sáncrendszer szerves része volt az Esztergom védelmére a vár körül készült, földerődökkel kiegészített védelmi vonalaknak. Ezekhez tartoztak még a Prímás- és Nyáros- (Nyárasd-) szigeten emelt zártsáncok is. 1604-ben a várvédő keresztény csapatok előretolt védőállásokat és sáncrendszert építettek ki a vár körül, valamint a bal part mentén. Az 1595-ös ostrom egyik tanulsága az volt, hogy a Dzsigerdelen parkani elfoglalása után az ott elhelyezett ütegek a Duna fölött átlőve jelentős károkat tudtak okozni a török védőknek, ezért ennek a bal parti területnek a védelméről a későbbiekben jobban kellett gondoskodni.
Jelentős részben a jól előkészített védelemnek is tulajdoníthatóan a törökök október közepén abbahagyták az 1604. évi ostromot, és elvonultak a vár alól. Egy év múlva, 1605. augusztus végétől október 3-áig ismét, ezúttal sikerrel ostromolták meg Esztergomot. Az 1604 előtt kiépített sáncrendszer 1605-ös továbbfejlesztéséről nincsenek adatok. A későbbiekben a párkányi palánk átépítéséről 1640-ből van írott forrás, majd Forgách Ádám érsekújvári kapitány 1661. évi támadása alkalmával említik a Párkányból kitörő törököket, azonban az 1604-es sáncok használatáról nem esik szó. De Souches császári tábornok 1664-es ellentámadása során bevette a párkányi palánkot, a védekező törökök pedig szétrombolták az onnan Esztergomba vezető hajóhidat. De Souches innen az esztergomi vár megtámadása nélkül elvonult Érsekújvárra. A törökök visszafoglalták a párkányi hídfőerődöt és elrendelték újjáépítését. Evlia Cselebi részletes leírást adott a helyreállított erődítésről.
Bécs sikertelen török ostroma után a Duna bal partján, a Csallóköz felől vonuló felszabadító szövetséges hadak 1683. október 7-én érkeztek Párkányhoz. A Sobieski János és Lotharingiai Károly vezette sereg október 9-én rohamozta meg a palánkot, az ottani védőket levágták, de a hajóhíd ismételt pusztulása miatt ekkor még nem tudtak átjutni a jobb partra. Esztergom várát végül 1683. október 28-án adták fel a kilátástalan helyzetben lévő török védők. Két év múlva, 1685-ben az oszmán hadak megkísérelték visszavenni a várat. A július 30-tól augusztus 16-áig tartó hadműveletek során a párkányi palánkot nem foglalták el a törökök, noha Joachim Strasser ezredes visszavonta annak 60 fős őrségét a Duna jobb partjára. Ez volt Esztergom utolsó török kori ostroma, de az oszmánok már nem jártak sikerrel.
A kuruc időkben további ostromokat kellett kiállnia Esztergomnak. Forgách Simon főkapitány kurucai 1706. július 28-án kezdték körülzárni a várat. A párkányi palánkot ütegállásként használva, innen rombolták a vár falait. A császári őrség szeptember 16-án adta át a várat, amely azonban nem sokáig maradt Rákóczi birtokában. Csekély ellenállás után november 9-én adta fel Esztergomot a Rákóczi által kinevezett parancsnok, Charles Bonafoux francia tiszt. A császáriak ismét kijavították a vár falait és a párkányi hídfőerődöt is. A Rákóczi-szabadságharc után a bal parti sáncerődítések elvesztették fontosságukat, és a továbbiakban feltehetően nem törődtek velük. Bél Mátyás az 1720-as évek második felében feljegyezte, hogy abban az időben még látszottak a felhagyott, megrongált sáncok. Az Első Katonai Felmérés szelvényén már nem látszanak az Esztergommal szemközti Duna-parton a korábbi időkben épített sáncok, vagy Párkány hídfőerődjének nyomai.
Források:
Gömöry 1891. 465–467, 470–472, 664, 668.
Bánlaky 1928–1942. XIII. 198–201, XIV. 149–165, 420–421.
Csorba 1978. 121, 131, 145, 148, 162, 164, 180, 182–184, 190–191, 196–200, 210, 212–213, 219–220,
Kisari Balla 1996. 126–127.
Perjés 1999. 255–256.
Kisari Balla 2000. 501–502, 633.
Bél 2001. 106–108.
Kuzma–Blažová–Bartík–Rajtár 2001. 113, 122.
Kuzma 2005a 17, 150.
Kuzma 2005b 60, 64.
Kuzma 2006. 44–45.
Tolnai 2006. 271.
A Pozsonytól 32 km-re, északra fekvő Pernek község keleti szélén, a Bazin és Pernek között vezető főút északi oldala fölé emelkedik az erdővel borított, Zámcisko nevű magaslat (364 méter), amely valaha várnak adott helyet.
A várról történeti forrás nem ismeretes. 1983 júniusában Michal Slivka kisebb régészeti ásatást végzett maradványai között. A kutatás során nem sikerült korhatározó leletet találnia, mely elősegítette volna a várhely közelebbi, pontosabb datálását. Slivka felvetette azt a lehetőséget, hogy a modrai és a szentgyörgyi korai várakhoz hasonlóan a perneki vár is fennállt menedékvárként már a 9. századtól. Hozzátette ugyanakkor, hogy később is felépülhetett, mint a Magyar Királyság egyik fontos határvára. A Pozsonyi Nemzeti Múzeum gyűjteményében őriznek ugyanis egy piramis alakban végződő, horgos nyílhegyet, amely a várhegyről származik, bár megtalálási körülményei közelebbről nem ismertek. Ez a lelet Slivka szerint megerősíti azt a vélekedést, miszerint az erődítés fennállása a 11–12. századra tehető. Alexander Ruttkay 1996-ban Perneket 13. század előtti, királyi alapítású, hegyi szorost ellenőrző faszerkezetű várként említi.
A dombtetőn északnyugat–délkeleti irányban elhúzódó, közel ovális alaprajzú, kettős sánccal védett várterület található. A belső, szintén ovális várrész mérete 100x50 méter. Ennek nyugati része valószínűleg a korábban itt zajló bányaművelés miatt erősen bolygatott, illetve elpusztult. A belső várrészt ma is jól látható árok, és külső oldalán sánc veszi körül a már említett, elpusztított nyugati oldal kivételével. A nyugati oldal bolygatott részein azonban megfigyelhető, hogy a külső sánc szárazon rakott kősorokat is tartalmaz. A kb. 3–4 méterrel a környezete fölé emelkedő belső várat alacsonyabb szinten egy második árok és sánc veszi körül, amely a délnyugati oldalon a belső vár sánca mellett, illetve alatt található, majd délkeleti irányba továbbhaladva és ívesen visszafordulva északnyugat felé, a belső vár északkeleti oldalához csatlakozik, de itt egy kb. 70 méteres szakaszon nem épült ki a hegy meredeksége miatt. Ez a külső árok és sánc a belső vár délkeleti oldalán egy félhold alakú területet kerít körbe, ahol így külső várterület alakult ki. Valószínűsíthetően ezen az oldalon nyílt a vár bejárata is. A második sánc a belső vár nyugati oldalától tovább folytatódik északnyugati irányba, majd északkelet felé visszafordulva szintén csatlakozik a belső vár védőárkához. Az északkeleti oldalon ez a külső sánc nem maradt meg olyan határozott formában, mint a vár többi részén, hanem csak lekopott teraszként figyelhető meg. A második, sáncrendszerrel védett terület északnyugat–délkeleti irányban 170 méter, délnyugat–északkeleti irányban 80 méter méretű.
Források:
Novák 1897. 236.
Janšák 1930. 63.
Ruttkay 1975. 167.
Slivka 1987. 36–37.
Ruttkay 1989. 67.
Ruttkay 1996. 105.
Ruttkay 1999. 19.
Plaček–Bóna 2007. 234, 341.
Pozsony városközpontjától délre, a Duna jobb partjához közeli Sad Janka Kráľa nevű parkban ma is láthatók a 19. század elején, az ötödik franciaellenes koalíciós háború idején épített sáncok maradványai. A Dunán átvezető hajóhíd déli hídfőjének védelmére létrehozott tábori erődítési rendszer körzetében jelentős összecsapások történtek 1809 júniusában és júliusában.
A Habsburg Birodalom 1809. április 9-én üzent hadat Franciaországnak, amire válaszul Napóleon már április 19-én ellentámadási parancsot adott ki ingolstadti főhadiszállásáról. A hadi események a kezdeti osztrák sikerek után a franciák Bécs felé történő előrenyomulásával folytatódtak.
A kialakult veszélyes helyzetben az osztrákok tábori erődítések építését rendelték el a főváros védelmére, majd a francia előőrsök hainburgi megjelenését követően 1809. május 9-től Pozsonnyal szemben, a Duna déli oldalán is megkezdték egy hídfő építését. Ezen a szakaszon a folyó több ágra szakadt, ráadásul az 1809. január 26-i árvíz egy új folyóágat hozott létre a Duna és a tőle délre fekvő Ligetfalu között. A hadvezetés úgy döntött, hogy a sáncművet az új folyóág északi oldalán építik meg, és Ligetfalut kívül hagyják a védelmi vonalon. A kétkezi munkások létszámhiánya miatt csak lassan haladtak az építéssel, május 13-án a sánc még mindössze 1,2 méter magas volt, és az előtte ásott árok is csak 1 méter mély. A rohammunkában készült mellvédet később homokzsákokkal kellett megmagasítani, a keleti oldalon pedig fatörzsekből készítették el a magasítást. A 20–40 méter széles új folyóágon túl, délre fekvő Ligetfalu házai áttekinthetetlenné tették a sánc előterepét és jó fedezéket nyújtottak a támadásra készülődő franciáknak. A Duna-ligetnél megkezdett építkezés mellett egy másik sáncrendszer készítését is elkezdték a hídfőtől nyugatra fekvő Pötschen-szigeten, amely később szerepet kapott a Ligetfalu birtokáért vívott harcokban. Az ellenség fenyegető közelsége miatt május 14-én abbahagyták a sáncépítést, a munkásokat kompon visszaszállították a Duna északi partjára, és megkezdték az addig elkészült sáncvonal katonai megszállását.
Május 16-án este a francia Marulaz-könnyűlovas-dandár három százada érkezett Ligetfaluba. Másnap reggel megadásra szólították fel a sáncokat védő Hoffmeister vezérőrnagyot, aki azt elutasította. Néhány nappal később a francia főparancsnokság visszavonta a pozsonyi hídfőtől a csapatokat Bécs környékére.
A francia Gudin-hadosztály egy része, mintegy 6000 ember és a velük szövetséges német egységek 1809. június 1-jén érkeztek meg a pozsonyi déli Duna hídfő elé. A tüzérséggel támogatott rohamra még aznap este, 19.45-kor került sor. A magyar Gyulai-gyalogezred II. zászlóalja Ligetfalunál védekezett, majd a franciáknak jelentős veszteséget okozva 22 órakor visszavonult a Duna-ligetnél elkészített sáncok mögé.
Június 2-án Wimpfen császári őrnagy megszemlélte a sáncokat, majd parancsot adott azok kibővítésére. Elrendelte a Duna mellékágak fölé hidak építését, a sáncrendszer továbbépítését a nyugatra fekvő Pötschen-sziget melletti Duna-ágig, valamint déli irányban úgy, hogy azok délnyugattól délkeleti irányban Ligetfalut is körülvegyék. A hidak építését a két kirendelt hidász század elvégezte, azonban a sáncok csak részben készültek el.
A következő napon ismét folytatódtak a támadások. Délután 4 órakor tüzérségi támogatás mellett rohamra indultak a franciák. A Ligetfalu előtt épülő sáncokat a császáriak rövid tűzharc után feladták és visszavonultak a korábbi sáncok mögé. Aznap estig még két támadás érte a Duna-liget sáncai mögött jelentős tüzérséggel védekező császári Bianchi-dandárt, azonban mindkettőt sikeresen visszaverték, sőt Ligetfaluig üldözték a támadókat. A francia Gudin-hadosztály július 4-én hajnali 4-től 10 óráig ágyúzta a sáncokat, majd 10 órától délután 3-ig a Dunán átlőve, Pozsony városát is bombázták. Közben a francia csapatok június 4-én és 5-én is új tüzelőállásokat építettek Ligetfalutól keletre.
A Duna eközben apadásnak indult, így egyre könnyebbé vált a sáncok megtámadása, ezért a császáriak cölöpsorok felállításával igyekeztek meggátolni a rohamokat. Június 5-e és 11-e között a védők a Duna-ligeti hídfőtől távolabb is kisebb sáncokat építettek, hogy fokozzák a hídfő védelmét. Az Ó-liget északi részén, valamint a Pötschen-sziget nyugati szélénél készültek el ezek a sáncok.
Június 11-én a franciák megkísérelték felgyújtani a Duna-ligeti sáncok előtti folyóágon épített hidakat, azonban a védők elkergették őket. Ligetfalu előtt a támadók megerősítették a hídfőt védő sáncok támadásához épített ütegállásokat.
A pozsonyi sáncoknál a legközelebbi harci cselekmény június 12-én történt, amikor az osztrák tüzérség reggeltől délutánig lőtte a sáncok mögül a francia ütegállásokat, amelyek viszonozták a tüzet. A franciák június 13-án és 14-én új ütegállásokat készítettek el 16 mozsárágyú részére, amelyekkel délelőtt 10 órától másnap hajnalig lőtték az elsáncolt hídfőállás területét.
Június 14-én Győr közelében csapott össze a Francia Császárság és a Habsburg Birodalom hadserege. A délelőtt 11 órától délután 18 óráig tartó küzdelem francia győzelemmel zárult. A csata utáni napokban, június 15-én, 16-án és 17-én a franciák több alkalommal bombázták a hídfőállást, majd a mozsárágyúkat átszállították a győri vár ostromához. Néhány nappal később, június 23-án újabb osztrák csapatok érkeztek Pozsony térségébe, megszállták a Dévénytől egészen Kolozsnéma faluig terjedő Duna-vonalat (az északi Duna-partot). Ugyanekkor a jobb parti pozsonyi hídfő sáncainak védelmét is megerősítették a Lutz-dandár néhány egységével. A parancsnok továbbra is Bianchi vezérőrnagy maradt. A hídfővel szemben állomásozó francia csapatokat is kiegészítették a Puthod-hadosztály Girard-dit Vieux-dandárával.
A Duna-ligeti sáncokban elhelyezett 4000 főnyi, valamint a nyugatra fekvő Pötschen-szigeten állomásozó, 1800 főt számláló császári erőt június 25-én támadták meg a franciák, majd 26-án felszólították a császáriakat a hídfő kiürítésére és a Dunán épülő cölöphíd lerombolására. Bianchi vezérőrnagy az ultimátumot visszautasította, ezért a franciák megkezdték a hídfőállás és a város lövetését. Károly főherceg 28-án leállította a cölöphíd munkálatait, mire este 9 órakor a támadók beszüntették a város bombázását. Június 30-án újra elkezdődtek a harcok, a franciák immár nyomasztó túlerővel támadták a császári csapatokat. Átkeltek a sánc előtti keskeny Duna-ágon, elfoglalták a Duna-ligeti hídfőtől keletre lévő Ó-liget osztrák sáncait. Bár a pozsonyi hídfőt nem tudták bevenni a franciák, annak helyzete egyre kritikusabbá vált. Július 2-án és 3-án csapatátcsoportosítások miatt néhány francia egységet és a tüzérség egy részét kivonták a hídfő elől, így némileg csökkent a császári egységekre nehezülő nyomás.
A Morva folyó Dévény fölötti szakaszának jobb partjától nyugatra eső területen, a Morvamezőn zajlott 1809. július 5–6-án a wagrami csata, amelyben Károly osztrák főherceg hadserege súlyos vereséget szenvedett a Napóleon vezette francia és szövetséges hadaktól.
A pozsonyi hídfőnél július 9-én kezdődtek el ismét a harcok. Ekkor a franciákkal szövetséges olasz egységek indultak támadásra az Ó-liget felől, de a császári csapatok estére visszaszorították az ellenséget.
Eközben a wagrami vesztett csata miatt Pozsonyon át a Vág vonala mögé és Komárom irányába visszavonuló császári IX. hadtestet a Morva folyó vonalánál biztosító Bach-dandár is megkezdte keleti irányú visszavonulását. A Pozsony környéki területek feladása után értelmetlenné vált a hídfő további védelme, ezért július 11-én éjszaka a Bianchi-dandár megkezdte a hídfőt védő sáncok kiürítését. A visszavonulás a franciák támadásai közepette, harcolva ment végbe. Július 12-e reggelre a sáncokat elhagyták a császári egységek. A Bianchi-dandár csatlakozott a visszavonuló IX. hadtesthez és Komárom felé indult.
Pozsonyt Bernadotte marsall IX. francia hadtestjének csapatai szállták meg július 13-án, de nem üldözték a visszavonuló császári egységeket. Az 1809. július 19-én megkötött fegyverszünetben megállapított demarkációs vonal a Holics–Pozsony–Győr–Szentgotthárd vonalon húzódott.
A pozsonyi hídfő közelében készült feldúlt és megsérült sáncokat, ütegállásokat magukra hagyták, azonban már egy évvel később, 1810-ben tervek születtek egy újabb hídfővédelem kiépítésére, amelynek tervezése során figyelembe vették az 1809-es harcok tapasztalatait. A korábbi Duna-ligeti sáncok megújítását és redutokkal való kiegészítését tervezték, valamint új, a hídfőtől dél felé előretolt összefüggő, redutokkal erősített zárósáncot terveztek Ligetfalutól délnyugatra, a Pötschen-sziget északkeleti harmadában és az Ó-ligetben a vadászház vonalában. Ezeken kívül számos új ütegállást jelölnek a tervrajzok a Pötschen-sziget nyugati és déli peremén, továbbá a Duna bal partvonalán Pozsonytól nyugatra és keletre is. Ezek a sáncok, redutok és tüzérségi állások nem készültek el, de a Ligetfalutól délnyugatra tervezett sáncvonalat és hat redutot 1848-ban megépítettek a magyar honvédek.
Kossuth Lajos 1848. október 16-án kiadott utasítása szerint 150 munkást vagy bányászt kellett küldeni Pozsonyba, az ottani sáncok megépítésére. Görgei Artúr tábornok 1848. októberi levelezésében említi a Pozsonyban történő sáncmunkákat. A sáncok jelentős része elkészült, azonban Windisch-Grätz december közepi támadása következtében Görgei 16-án elhagyta a várost, és a magyar sereg jelentősebb harcok nélkül december 18-án feladta Pozsonyt. A magyarok által megépített sáncok helyzetéről későbbi, 1850-ben készült tervrajzok tudósítanak. Ebben az évben ugyanis újabb tervezetek készültek Pozsony megerősítésére, ezenfelül új Duna-ligeti hídfő építésére. A tervezési munkák során több tervrajz feltünteti az 1848-ban épített sáncművek helyzetét. Ezek szerint 1848. december közepéig a Ligetfalutól délnyugatra hat darab redut készült el, valamint az azokat összekötő hosszanti sánc a Holtág és az Oroszvári Duna-ág között, és a valószínűleg még használhatónak ítélt Duna-ligeti 1809-es sáncok kiegészítésére, ezek déli oldalához illesztve egy új zártsáncot is emeltek. Ezeken kívül még 1848-ban a várostól északnyugatra, a Stomfára vezető út védelmére megépítettek 11 tüzérségi állást és a semptei út bevezető szakaszán egy szabályos sokszögű zárt sáncművet. A várostól északkeletre, a Komáromba vezető útra, a városon kívül elkezdték egy szabálytalan sokszög alakú, nagyobb zártsánc építését, azonban ezt a város feladásáig nem fejezték be. Ettől a befejezetlen sáncműtől északnyugatra, Pozsonytól északra több ütegállást és többé-kevésbé összefüggő, megvalósult 1848–1849-es sáncvonalat is ábrázoltak az 1850-es keltezésű térképen. Az 1811-ben leégett és 1848-ig több részletében elbontott pozsonyi várba 1848. december 18-át követően beköltözött az osztrák katonaság, és ezt követően ideiglenes sáncok, paliszádfalak, tüzérségi állások, továbbá barakkok, raktárak és egy lőportár építésével tették védhetővé az akkor már romos vár területét.
Az 1850-es keltezésű és a még későbbi, 1861-ben és 1863-ban készült tervrajzok Pozsony körül överődszerűen építendő tartós harcállások és sáncművek, valamint a Duna-ligetbe egy új, korszerű hídfőerődítés építését tervezték. Ezeket a sáncműveket már nem tervezték hosszú sáncvonalakkal összekötni, azok egymást tüzérségi tűzzel támogatták volna, de ezek a tervezett rendszerek nem épültek meg.
Napjainkra a Pozsony óvárosával szemközti, a Duna jobb partjától délre eső terület jelentősen megváltozott. Az egykori Duna-ágakat kevés kivétellel megszüntették, a szigetek eltűntek, a Duna medrét és partjait szabályozták, gátakat építettek. Ligetfalu és az Ó-ligeti sziget területén, valamint a Ligetfalu melletti egykori dunai Holt-ág és Oroszvári-ág közötti területen modern városrész épült fel. A Napóleon hadai ellen vívott harcnak mára csak egy emléke maradt fenn, az 1809-es hídfőt védő Duna-ligeti (ma: Sad Janka Kráľa) sáncok egy része. A hídfő területén ma egy park található, amelynek keleti és délnyugati peremén mintegy 500 méter hosszan húzódik a kb. 1,5 méter magas védősánc maradványa. A sánc tetején sétaút vezet végig és délnyugati oldala előtt még látszik a feltöltődött külső árok vonala. A várostól északra és a stomfai út mentén 1848-ban megépített sáncok és ütegállások környezete azóta beépült, a sáncművek elpusztultak.
Források:
Schikofszky 1895. 43–66.
Veress 1987. 38–39, 42, 67–68, 71, 75–76, 161–162, 180, 190, 209–210, 212–213, 222, 228–229, 231–232, 239, 263.
Pozsony központjától 10 km-re, északnyugatra fekszik Lamacs (németül Blumenau) falu, amely 1946-tól Pozsony városrésze lett. A falu központjától 2,3 km-re, délkeletre található a közelmúltban jelentősen megcsonkított Handelhügel-domb, amelyen a középkorban várat emeltek. A domb a 19–20. század folyamán a Lamacsi út és a Polianky utca kereszteződése felett állt (a Polianky elnevezés először egy 1870-ben készült térképen tűnt fel). A vár nyomait a 2000-es évek elején épült D2-es autópálya munkálatai során, illetve a várdomb alatt fúrt alagút készítésekor nagyobbrészt elpusztították. Területét jelenleg északnyugatról a Pod brehmi, északról a Polianky, északkeletről pedig a Dúbravska cesta utca veszi körül.
Történeti adat nem maradt fenn az erősségről. A régészeti kutatás (1999) sem tett lehetővé pontosabb kormeghatározást a középkoron belül. A leletszegénységből feltételezhető, hogy ideiglenes menedékhely vagy erődítés lehetett, amelyet csak háborús időkben láttak el őrséggel.
A vár a Pozsony északnyugati részéből a Kis-Kárpátok déli átjáróján keresztül a Morva folyóig tartó Hegyhát (Záhorie) térsége felé vezető, igen jelentős út felett épült. Építtetője Zdeněk Farkaš szerint Pozsony város bírája, Ulrich fia Jakab lehetett. Amikor a lázadó Péter fia János a pozsonyi várat az 1270-es évek vége táján megtámadta, Jakab az uralkodót hűséggel szolgálva megtartotta az erősséget. Ezért IV. László király 1280-ban Jakabnak adományozta az akkor még lakatlan Plumow (Blumenau) földet. Jakab 1288-ig szerepel a forrásokban; helységeket alapított, a hegyoldalakra szőlőt telepített és malmokat építtetett. Farkaš szerint Jakab pénzügyi lehetőségeit figyelembe véve joggal feltételezhető, hogy ő emeltetett várat a dombtetőre.
Az útépítés földmunkáinak megkezdése előtt, 1999-ben Elena Blažová és Martin Bartík készített felmérési rajzot a várról, melynek leletmentő régészeti ásatását Zdeněk Farkaš és Marian Samuel közleményben foglalta össze. Leírásuk szerint az erődítmény szabálytalan sokszög alakú volt. Mérete a vár területét övező árok külső széléig számítva északkelet–délnyugat irányban 96 méter, északnyugat–délkelet irányban pedig 85 méter. A várterület pereméig számított északkelet–délnyugat irányú mérete 86 méter, északnyugat–délkelet irányú mérete 66 méter. A várterületen belül, annak nagyjából a középső részén 43 méter hosszú, 11,5–25,7 méter széles, a vár többi részéhez képest kissé magasabban fekvő (tszfm. 202 méter) plató húzódott északnyugat–délkelet irányban. Erre a területre Farkaš egy faszerkezetű épületet feltételezett.
A kutatóárkok egy részével átvágták a vár külső oldalán lévő sáncot és árkot. A legjelentősebb erődítés a Lamacs-hegyre néző északnyugati oldalon került elő. A hajdan itt húzódó Malom-völgy (Mlinská-dolina) felőli részen egy 5,6–6,4 méter talpszélességű sáncot tártak fel. A sánckorona és az előtte húzódó árok alja közötti szintkülönbség 4,7 méter volt. A déli és délkeleti oldal felől a domb meredeksége miatt kevésbé volt támadható a plató, ezért itt kisebb sáncot emeltek. Ennek a sáncnak a talpszélessége 3–4,8 méter, a sánckoronának az árok aljától mért magassága pedig 3,18–3,4 méter volt. A várterület peremére épített sáncok előtt, a külső oldalon húzódott az U keresztmetszetű, 2,4–5,4 méter szélességű, 1–1,7 méter mély, nagyrészt a kőzetalapba vágott árok.
Napjainkra az autópálya és az alagútépítés során jelentősen átalakult környezetben a legjobban felismerhető várrész a középső, kiemelkedő fennsík egy része az autópálya keleti oldala fölött. A fent leírt felméréskor még látható sáncok és árkok az elvégzett földmunkák nyomán túlnyomórészt eltűntek.
Források:
Wenzel 1860–1874. IV. 217.
MVV Pozsony 1904. 511.
Farkaš–Samuel 2000. 150–152, 156, 160–163, 165–166.
Farkaš 2015. 134–135.
Majorossy 2015. 442–443.
Pozsony városközpontjától 5 km-re, északra fekszik Pozsonyhidegkút község, amely 1946 óta közigazgatásilag Pozsonyhoz tartozik. A Pozsonyhidegkút felől Dévényújfalu irányába vezető útszakasz közepén található ipari parktól délre, kb. 500 méter távolságra tárták fel 1982 és 1993 között – megszakításokkal – a középkori erődített majorságot (tszfm. 200 méter).
Az ásatók, Igor Bazovský és Kristián Elschek úgy fogalmaztak, hogy bizonyára a helyi földbirtokos lakóhelye állhatott itt. Alexander Ruttkay a mai Szlovákia síksági részein a 11–17. század közötti időszakban fennállt erődített helyekről írt tanulmányában Pozsonyhidegkutat egyszerűbb erődített kisnemesi székhelynek tartotta. Építésének idejéről és építtetőjének nevéről írásos történeti adatok nem ismeretesek. Az előkerült leletanyag – pénzérme II. (Jasomirgott) Henrik osztrák őrgróf, bajor herceg (1141–1177), valamint IV. Ottokár stájer herceg (1164–1192) idejéből, ezenfelül cserépedények töredékei – a 12. század közepe és a 13. század első fele közé datálják az építményt.
A Velká Lúka-dűlő, ahol a régészeti lelőhely található, Pozsonyhidegkút nyugati részén egy lejtős, kisebb dombokkal tarkított területen helyezkedik el. A kutatott részen egy négyszög alaprajzú, kelet–nyugati irányú, 10x6,5 méter méretű épület alapjait tárták fel. A gyenge minőségű habarccsal készült kőalapozásra cölöpökkel erősített, falazott épületet emeltek. Belsejében törtkővel kirakott, 2x1,2 méter méretű tűzhely nyomait tárták fel. Az épület közelében egy 8,5x7 méteres gazdasági épület cölöpjeit találták meg. A gazdasági és lakóépületet négyszögletes alakban kisebb árok vette körül, amelyet Ruttkay facölöpök beásására előkészített ároknak vélt. Ruttkay szerint az enyhén lejtős területen álló épületeket paliszádfal vette körül, völgy felőli részeit pedig még a közeli mocsaras terület is védte.
A feltárt objektumokat a régészeti kutatások befejeztével betemették. Az egykori ásatások helyszíne ma többnyire füves, itt-ott erősen bozótos legelő. A lelőhely területe jellegtelen, szinte teljesen beleolvad környezetébe.
Források:
Ruttkay 1989. 94.
Bazovský–Elschek 1998. 85–86, 94–96.
Ruttkay 1998. 409.
Ruttkay 2006. 379, 386, 401.
A Kis-Kárpátok előterében, a Duna partján fekvő Pozsony városának területén, a mai várdombon már a neolitikum (újkőkor) idejében megtelepedett az ember. A rómaiak figyelőpontot emeltek itt a 3. század eleje előtt. Az 1960-as évek végétől meginduló, Tatiana Štefaničová által vezetett régészeti feltárások során egy megközelítőleg 300x200 méteres területen kerültek elő a legkorábbi, 10. századra datálható vár maradványai. (Ezt az ásató még a 9. századra keltezte, megállapításait a közelmúltban szénizotópos (14C) vizsgálatok pontosították, lásd alább).
A vár a 11. század elejétől királyi erősség és várispánsági központ volt. III. Henrik császár 1042 szeptemberében elfoglalta, 1052 júliusában viszont sikertelenül ostromolta. V. Henrik német király 1108 őszén szintén eredmény nélkül próbálkozott bevételével, 1146-ban azonban elfoglalta a Borisz orosz trónkövetelőt támogató német–osztrák zsoldossereg. A tatárjárás során (1241–1242) a vár sikerrel védekezett a mongol csapatokkal szemben. 1273-ban II. Ottokár cseh király elfoglalta és csak 1277. szeptember közepe után juttatta vissza IV. (Kun) László királynak. Albert osztrák herceg 1287 tavaszán a magyar király támogatása ürügyén szállta meg, és csak a hainburgi béke során (1291) jutott ismét magyar kézre. III. András király halálát követően özvegye, Ágnes királyné özvegyi tartása címén Pozsony vára és a vármegye osztrák kormányzás alá került, csak a brucki békét követően (1328. szeptember 21.) került újra a magyar király uralma alá. Ettől kezdve a pozsonyi ispánsághoz tartozó királyi vár volt, leszámítva azt a rövid időszakot, amikor zálogként 1386–1388 között Jodok morva őrgróf birtokolta. Zsigmond király 1405 előtt nővérének, Margit hercegnőnek, majd 1410-ben Hohenzollern Frigyesnek adta, ismét csak zálog gyanánt. Rozgonyi ifj. István és György itteni kormányzásáról 1421-től vannak írásos adatok. Zsigmond király utóda, Albert király az 1437 decemberében elfogott Cillei Borbálát (Zsigmond özvegyét) ebben a várban tartotta fogva, és csak 1438-ban engedte szabadon. 1450. augusztus 9-én Temesközi Bálint és Guti Ország Mihály felbujtására Farkasdi György árulás folytán kézre kerítette a Rozgonyiakra bízott várat, amelyet tárgyalások útján hamarosan Hunyadi János szerzett meg. 1452-ben V. László királynak adta át, aki Cillei Ulrikra bízta.
Az 1535. évi nagyszombati országgyűlés határozata alapján Pozsony hivatalosan is a Magyar Királyság fő- és koronázóvárosa, a magyar király legfőbb székhelye lett. 1552-től a koronázási jelvényeket is itt őrizték. A 16. század végén Pálffy Miklós nádor II. Rudolftól megszerezte a várbirtok örökletes használati jogát. Ezzel együtt a főkapitányi és főispáni méltóság is az övé lett, amelyet a 17. század közepén III. Ferdinánd a Pálffyak valamennyi férfi leszármazottjára kiterjesztett. 1605 májusában Bocskai serege sikertelenül próbálta bevenni a Mörsberg ezredes vezetésével védelmezett Pozsonyt. 1619. október 14-én Bethlen Gábor serege szállta meg a várost és a várat, egy évvel később Dampierre tábornok visszafoglalási kísérlete viszont kudarcot vallott. Csak 1621. május 7-én tudta elfoglalni a Buquoy tábornok vezette császári sereg. A harcok során megsérült épület helyreállítását Pálffy 1629 után kezdte el. Évtizedekkel később Mária Terézia is gyakran látogatta a várat, az ő idejében a rokokó stílusú átalakításokkal Jean Nicolas Jadot bécsi udvari építészt bízták meg. 1761-ben a császárnő felszólította a Magyar Kamarát, hogy amilyen gyorsan lehet, fejezzék be a munkát, mert leánya házasságkötése küszöbön áll. Mária Terézia veje, Albert szász-tescheni herceg a feleségével, Mária Krisztinával 1766-tól 1780-ig lakott itt, mint Magyarország helytartója. Ez az időszak volt a vár egyik fénykora. A császárnő halála (1780) után a vár már nem volt a helytartó rezidenciája többé, mert II. József ezt a tisztséget megszüntette (sógorát, Albert herceget Alsó-Ausztriába rendelte). A magyar koronaékszereket és Albert kincstárát 1784-ben Bécsbe vitette, utóbbi lett a híres Albertina grafikai gyűjtemény alapja (ott találhatók a pozsonyi vár 18. század második feléből származó átépítési tervei is). Mivel Buda ismét egyre nagyobb fontosságra tett szert, és Pozsony rezidenciaszerepe megszűnt, így utóbbi régi fénye lassan elhalványult. A palota és az 1746-ban alapított Collegium Theresianum papnevelde lett, majd II. József császár halála (1790) után ez is megszűnt. 1802-ig a vár üresen állt, ezután kaszárnyává alakították át, majd a napóleoni háborúk során a franciák két ízben is (1805, 1809) birtokba vették. 1811. május 28-án tűzvész tört ki, melynek során a vár teljesen leégett. Továbbra is a hadikincstár birtokolta, melynek során az épület egyre elhanyagoltabb állapotba került. A 20. század elején romos volt és az összedőlés határára jutott. A katonaság csak 1946-ban távozott a várból, amelyet 1947-ben nyitottak meg a nagyközönség előtt. 1953-tól megkezdődött a palotaépület helyreállítása, amely 1968-ban fejeződött be. A régészeti munkálatok 1958 óta zajlanak a vár területén, illetve környezetében. Napjainkban a vár az állami reprezentáció színhelye, a Szlovák Köztársaság elnökének székhelye, valamint a Szlovák Nemzeti Múzeum helyiségei, illetve kiállításai találhatók benne.
A Duna északi partja fölé emelkedő, 211 méter magas várdombon az őskori telepesek után a rómaiak és a kelták is megjelentek. A területet birtokló avarok fennhatóságát 796 és 803 között a frankok támadásai szüntették meg. Ezután került szláv uralom alá, majd 830 körül csatolták a morva államhoz. Tatiana Štefaničová régészeti kutatásai során föld-fa szerkezetű védőfalak, valamint kő- és faépületek maradványai kerültek elő a vár területén, melyet az ásató a Morva Fejedelemség fennállásának időszakára, a 9. századra keltezett. Štefaničová a dombtetőtől keletre épült háromhajós bazilikát a 9. század második felére datálta. Mordovin Maxim hívta fel a figyelmet arra, hogy a korai sáncvárból vett mintákat a későbbiekben 14C-izotóp vizsgálatnak vetették alá. A vett minták kalibrált adatai a 930-as és az 1010-es évek közé estek, azaz érvénytelenítették Štefaničová korábbi korszakbesorolását.
A régészeti kutatások szerint a Várhegy kb. 300x200 méteres területének peremén közvetlenül a La Tène-kori rétegre építették a legkorábbi sáncot. Ennek a kazettás szerkezetű sáncnak a gerendáit a lengyel területekre jellemző módon horgas kapcsolással erősítették egymáshoz. Az 1,4–1,5x1,1 méteres kazetták két sorban helyezkedtek el. Az előkerült gerendák 20–30 cm átmérőjűek és 1,5 méter hosszúak voltak. A feltárt szakaszon a sánc az alapjánál 4,5 méter széles volt, de eredeti szélessége elérhette a 8 métert. A sánc belső részén fából készült járófelületet alakítottak ki 1,5 méter szélességben. Külső oldalán árok lehetett, amelynek méretét a későbbi építkezések munkálatai miatt már nem lehetett megállapítani. Ezt az első sáncot tűzvész pusztította el.
A leégett sáncok fölé, a korábbi nyomvonalon a 11. században új sáncot emeltek. Ennek megmaradt része 3 méter szélességű és 3,6 méter magasságú. Ezt a második sáncot a korábbitól eltérő, ún. rostos szerkezettel építették meg. Ennek lényege az, hogy a sánc hossztengelyére merőlegesen, a sánc mindkét oldalán befelé vékonyodó gerendasorokat helyeztek egymás fölé. Az egyes gerendák egymástól való távolsága 30–70 cm között váltakozott. A gerendasorokat ferdén, vagy függőlegesen levert gerendákkal erősítették meg. A rézsűsen felfelé keskenyedő sánc kialakításakor az egyes gerendasorok közé hosszanti gerendákat is elhelyeztek a sáncra merőleges gerendák külső végeinek közelében. Az egyes gerendasorok közeit döngölt földdel, agyaggal töltötték ki. Egyes helyeken a sánc külső oldalát szárazon rakott kőfallal erősítették meg, amelynek vastagsága az alsó részen 1,3 méter, felső részén pedig 0,9 méter volt. A sánc belső oldalán ácsolt faszerkezet maradványát találták meg. A második periódusú sánc teljes szélessége elérte a 12,2 métert.
A vár területén több épületmaradványt is feltártak. A Várhegy központi kiemelkedésének déli oldalán megtalált déli palota maradványa egy 75 cm széles falhoz tartozó betöltés, amelyre ráépült a 13. századi lakótorony. A palotaépület vakolt falai agyagba rakott kis méretű kövekből készültek. Megtalálták egy kisebb, 4,6x2,2–2,5 méteres épület északi részét. Ennek 60 cm széles alapozásán feltehetőleg gerendaépület állt. Ezt a két épületet a kutatók a 9. századra keltezték.
Az északi palotaépület jelentősebb maradványai is előkerültek. Ez a palota eredetileg 27,25 méter hosszú volt, amelyből 21,7 méter maradt meg. Megtalálták a bejáratát és görgetegkövekből készült 1,1–1,2 méter széles alapozását. A 12. század közepe és a 13. század közepe között fennállt palota 1,05 méter vastag falait kívül-belül levakolták.
A Várhegy felső teraszának keleti peremén feltárt prépostság esetében három építési periódus különböztethető meg. A 10. században az elpusztult korábbi templom helyén egy ez idáig tisztázatlan funkciójú, 7,2x4 méter alapterületű tornyot emeltek, amelynek alapfalait a régészeti kutatások során feltárták. Az 1000. év után, a korábbi háromhajós bazilika helyén épült fel a Szent Megváltó-templom, amelyet jóval később, 1221-ben bontottak le.
A 11. századi, második periódusú sáncvárat, annak külső oldalán habarcsba rakott kőfallal erősítették meg a sánc külső oldalán. Ebből csak egy 1,8–2 méter széles és 0,4–0,5 méter vastag kőomladék maradt meg. A sánchoz legkésőbb a 13. században egy kőtorony épült. A sáncokat a gótikus építési munkálatok idején bontották el.
A megerősített vár sikerrel állt ellen a tatár hadak 1241. évi támadásának. A tatárjárás tapasztalatai azonban kikényszerítették a vár modernizálását. A domb peremén álló sáncokat ekkor még nem bontották el, sőt az időszakonkénti felújításán túl négyszög alaprajzú, kőből épített tornyokkal is megerősítették. Igazi változást a fennsík központi kiemelkedésén az 1245 körül megépített kővár jelentett. A 21,8x21,9 méter oldalhosszúságú, négyszögletű várépület fala 2,35 méter vastag volt. A várudvaron belül ciszternát készítettek. Az épületet (lakótornyot?) a 15. századi nagy átépítéskor bontották el. A közelmúltban feltárt alapok nem mutatják meg az egykori torony belső beosztását.
Roland ispán idején, 1248 és 1299 között ettől az épülettől délnyugatra, 10 méter távolságra építették fel a kb. 10x10 méteres alapterületű, 3 méter falvastagságú Korona-tornyot. Az ötszintes torony a későbbi magasítással 37 méter magas lett. A Korona-toronyhoz valószínűsíthetően egy nagyobb terület, így a központi lakótornyot is magába foglaló, szabálytalan trapéz alaprajzú várfal csatlakozott, amelynek déli oldalán egy kisebb torony állt. Ennek a várfalnak a nyugati oldalához kapcsolódott a fennsíkot körülvevő külső várfal.
A vár átépítése már 1423-ban megkezdődött. A munkálatokat Rozgonyi István és fivére, György pozsonyi ispánok felügyelték, az építkezés irányítását Schwarz Kunz királyi építőmester kezdte el. Utóbbit 1431-ben Reichard, majd 1434 és 1437 között Berényi Kakas János, illetve Erlingi Konrád császári főépítőmester váltotta fel. A korábbi föld-fa szerkezetű külső várfalakat lebontották a hozzájuk épített négyszögletes tornyokkal együtt, és eléjük új, kőből rakott falakat húztak. Az új védőfalhoz illesztve északon és északkeleten egy-egy ágyútornyot építettek (az északkeleti a Luginsland-torony). Az új külső falak délkeleti sarkában épült a város felé vezető útra a ma Corvin- (vagy Zsigmond-) kapu néven ismert kaputorony, a hozzá csatlakozó falszorossal együtt. Feltételezhető egy másik torony egykori léte is a falak délnyugati kiszögellésénél, amely azonban nem maradt fenn.
Ugyanezen építkezések során Zsigmond király lebontatta a korábbi lakótornyot, és helyébe jóval nagyobb területen felépíttette a szabálytalan négyszög alaprajzú kétszintes, belső udvaros új várépületet. Az új vár magába foglalta a délnyugati Korona-tornyot és a korábbi nyugati várfalat is. Az épület falainak vastagsága a támadásnak való kitettségétől függően különbözött. A nyugati oldalon a falvastagság elérte a 7,5 métert, míg az északi oldalon 6 méter, a keleti és a déli oldalon csak 4 méter vastagságú volt. A boltíves födémmel fedett déli és keleti épületszárnyban lakó- és reprezentációs helyiségek kaptak helyet, míg a másik két épületszárnyban alakították ki a gazdasági és kiszolgáló helyiségeket. A vár bejárata a déli oldalon épült meg. A várat az említett funkciók ellátása mellett korszerű védekezésre is alkalmassá tették azzal, hogy három ágyúkamrát építettek, hat lőréssel. A vár vízellátását egy 84,5 méter mély kút fúrásával oldották meg, melynek kiásását 1434 nyarán kezdték el. Zsigmond király halálának időpontjáig (1437) nem fejeződtek be a nagyszabású munkálatok, amelyek még évtizedekig folytatódtak. A vár köré szárazárok épült felvonóhíddal és az árok külső oldala mentén kifalazott contre-escarpe-pal.
A Magyar Királyi Kamara és más hivatalok a török támadások miatt 1531 után Pozsonyba költöztek. Az ezzel kapcsolatos elengedhetetlen felújításokat és átépítéseket I. Ferdinánd király megbízásából, Pietro Ferrabosco irányításával 1561 után végezték el. Lebontották a vár korábbi magastetőit, majd félnyereg fedést készítettek az épületszárnyakra. Belső átalakításokat végeztek, valamint a déli homlokzat elé falszorost és két rondellát építettek.
A 17. század első évtizedeinek harcaiban megsérült várat 1635 és 1646 között Giovanni Battista Carlone tervei alapján, Pálffy Pál pozsonyi várnagy felügyeletével átalakították. A palota nyugati és északi szárnyát teljesen újjáépítették. Az addig kétemeletes palotára még egy szintet ráépítettek, új folyosók, lépcsőházak és kápolna épült. A palotaépület sarkaira a Korona-toronyhoz hasonló dísztornyokat készítettek.
Az újabb török előretörések idején, 1663-ban Giuseppe (Joseph) Priami hadmérnök két tervezetet is készített a vár olaszbástyás védművekkel történő megerősítésére, ami azonban – néhány csekély részlettől eltekintve – nem valósult meg. A külső vár délnyugati oldalán 1664 után megépült a Lipót kapu, majd 1673-ban a déli és a nyugati oldalon ágyúk elhelyezésére alkalmas, törtvonalú védművek épültek.
A külső vár nyugati oldalán 1712-ben megépült a Károly kapu, és befalazták a belső alagúton át megközelíthető Lipót kaput. Ugyanekkor megszüntették a vár nyugati homlokzata előtti rondellát és helyette a bejárati út fölé építettek egy ágyúteraszt.
Az 1761 és 1766 közötti építkezéseket Franz Anton Hillebrandt felügyelte. Ennek során a Zsigmond-palota déli oldala elé barokk stílusú homlokzat készült, a vár keleti oldalához illesztve megépült a Theresianum épülete, az északi oldalon lovardát építettek, valamint ekkor készült a várépület mellé nyugatról emelt barokk palotaszárny és díszudvar, amelyet később lebontottak, majd a közelmúltban újraépítettek. A vár déli oldala előtt épült a Fővárda két szimmetrikus részből álló épülete, ahol az őrséget szállásolták el. A vízvezetéket a pozsonyi Kempelen Farkas tervei alapján vezették be. Később II. József megszüntette a vár rezidencia jellegét, ami elindította a vár leromlását, majd az 1797. évi tűzeset tovább rongálta az erősséget. A napóleoni időkben, 1802-ben laktanyává alakították az épületegyüttest. A katonaság tovább pusztította az épületeket, majd 1811-ben egy véletlenül keletkezett tűzvészben a vár leégett. A pusztulás után elhagyott épületek anyagát a környékbeliek részben széthordták. Ekkor bontották el a Theresianumot, a lovardát, a télikertet és a gazdasági épületeket. A katonaság a vár területét az épületek pusztulása ellenére egészen 1946-ig tovább használta, mint gyakorlóteret. Ezután a romos épületekkel és elpusztított parkokkal borított várat közhasználatra adták át, és a központi épület északi oldalánál egy szabadtéri színpadot mélyítettek az egykori díszkert helyén a terepbe, amelyet később megszüntettek. A helyreállítási és újjáépítési munkákat a közelmúltban fejezték be.
Források:
MVV Pozsony 1904. 140–143.
Štefanovičová 1975. 7–23, 28–29, 46–57, 88–100.
Nováki–Sándorfi 1981. 149.
Holčík– Štefanovičová 1982. 19, 37, 40–60, 63–75.
Fiala 1987. 246, 248, 257, 259.
Horler 1990. 140.
KMTL 553–555.
Engel 1996. I. 393–394.
Bóna 1998. 35, 95.
Könyöki 2000. 249–250.
Feld 2002. 82–83.
Fundarek 2003. 20, 22.
Mrva 2005. 22–23.
Plaček–Bóna 2007. 74–78.
Henning–Ruttkay 2011. 271–273.
Domokos 2013. 44–45.
Mordovin 2014. 180.
Mordovin 2016. 94.
A Duna fölé emelkedő Várhegyre épült pozsonyi vártól keletre alakult ki Pozsony városa. A 12–13. században a pozsonyi ispánsági vár alatti területen különböző népcsoportok telepedtek meg. A Várhegy déli lejtőjén és a Vödric völgyében szlávok laktak, a Lamacs nevű részen német telepesek, a vártól keletre pedig magyar határőrök éltek. A váralja településegyüttest legelőször feltehetően a tatárjárás (1241–1242) után vették körül védőfallal, amelyet kívülről vizesárok övezett. A városi kiváltságokat III. András király 1291-ben adta meg a településnek. Ezek magukban foglalták a városfalak és a kapuk építésének jogát is, aminek következményeként a 13. század végén és a 14. század elején felépültek a várost övező védőfalak.
A kerítőfal hosszabb idő alatt épült, ezért az egyes szakaszok építési módja eltér egymástól. A 14. században már állt négy városkapu (a legrégebbi adat 1341-ből ismert róluk). Egy 1346. évi írott forrás szerint I. (Nagy) Lajos király elrendelte, hogy az erődítés építésében a város polgárainak is részt kell venniük.
A 21,4 hektárnyi területet körülzáró védelmi rendszer igazán dinamikus fejlődése Zsigmond király uralkodása (1387–1437) idején következett be. 1397-ben jelentős pénzadomány érkezett az uralkodótól a városárok fenntartására. Zsigmond 1423-ban Garai Miklós nádornak meghagyta, gondoskodjon róla, hogy a pozsonyi polgárok számára a királyi erdőkben cölöpök és rőzsék elegendő mennyiségben álljanak rendelkezésre a város bekerítésére (Ebből arra lehet következtetni, hogy az erődítések egy része paliszádfalból állhatott.) 1427-ben a megye jobbágyait rendelték az építkezésekhez, 1429. április elején maga Zsigmond király is megtekintette a munkálatokat. Ezekben az időkben hét alkalommal erősítették meg a város falait, kialakult a 8–10 méter magas kettős védőfal és a falak külső oldalán ásott új vizesárok.
A városerődítéseket a huszita háborúk idején, a 15. század negyvenes éveitől tovább fejlesztették. A falak, tornyok és egyéb védelmi rendszerek építési és fenntartási költségei elsősorban a város pénztárát terhelték, ám időnként az uralkodók közvetlen anyagi segítségére vagy adóelengedésekre is lehetett számítani.
A 16. század első felében a pozsonyi városerődítést igyekeztek tovább korszerűsíteni, illetve nagy figyelmet fordítottak a falak karbantartására is. A kamarai könyvekben olvasható, hogy 1510-ben és 1520-ban zajlottak a Halász kapu, valamint a közelében húzódó várfalak és árkok javítási munkálatai. 1520-ban a Szent Mihály kapu közelében befejezték a Lőpor torony építését. A nyugati városfal pártázatát befalazták és helyette különböző formájú lőréseket alakítottak ki.
A mohácsi vészt követően a város erődítéseinek további fejlesztése, bővítése a pozsonyi városi tanács és a császári udvar határozatain – elsősorban I. Ferdinánd császár rendeletein – alapult. Az egykorú leírásokból kiderül, hogy 1526 után számottevő mértékben megnagyobbították és kimélyítették, majd pedig vízzel árasztották el a várost védő árkokat. A Halász kaput, melyet a városvédelem gyenge pontjának tartottak, időlegesen befalazták. 1530–1531 fordulóján elrendelték a falakon kívül található Szent Mihály- és Szent Lőrinc-templomok lerombolását, mivel tornyaikból az esetleges ostromlóknak jó rálátás nyílt volna a városra. Az elbontott templomok kőanyagát a városfal és erődítéseinek építéséhez használták fel. A városfaltól délre lévő, előretolt erődített területet, az úgynevezett Tábort ugyancsak lebontották.
A városi erődítésről az 1568 és 1586 között vezetett ún. városi könyv is többször beszámolt. Ebben a könyvben adminisztrálták a városlakók katonai kötelezettségeit, illetve az általuk kiállított katonai őrség elosztását, hiszen szükség esetén a lakosoknak is ki kellett venniük a részüket a védelemből.
Giuseppe Priami császári hadmérnök 1663-ban egy meglehetősen progresszív tervet dolgozott ki Pozsony megerősítése kapcsán, melyben a várat és a várost egyetlen erődítési rendszerbe kívánta összevonni (építészeti koncepcióját Lucas Schnitzer rézmetszeten ábrázolta). Elképzeléseit végül nem valósították meg, mert a lakosság hevesen ellenezte a leendő bástyás erőd helyén elterülő külváros („előváros”) lebontását, és a várhatóan tetemes költségek előteremtésében is komoly nehézségek mutatkoztak.
Az utolsó jelentősebb erődítési munkák 1670-ben történtek, ekkor a paliszádot és az abba vágott kapukat újították fel a Kórház (Ispotály) és a Széplak (Schöndorf) nevű külvárosokban. A szatmári béke (1711) után a városfal elveszítette jelentőségét és meglehetősen elhanyagolt állapotba került. Pozsony a 17. század végétől rohamos fejlődésnek indult, ezért 1775-ben Mária Terézia királynő utasítására F. A. Hillebrandt kidolgozta a város rendezési terveit. Ezt követően a városfalak keleti és déli szakaszait lebontották, a vizesárkot betömték, helyükön házak épültek, az óvárost összekapcsolták a külvárosokkal. (A legnagyobb bontási munkálatok 1775 és 1778 között történtek.) 1805-ben a paliszádok utolsó szakaszait is eltüntették.
Napjainkban a városfal jelentősebb szakaszai a belváros nyugati oldalán, és az északi oldalon lévő Szent Mihály kapu közelében láthatók. A nagyrészt helyreállított nyugati városfalak magassága mintegy 9 méter, falainak vastagsága 1,6–2 méter között változik. A falakon fából készült gyilokjáró vezetett végig. Ezen az oldalon a falakat négy torony védte, rajtuk többféle lőréstípusokat sikerült azonosítani. A nyugati városfalak északi sarkánál ma is áll az Északnyugati-bástya, ettől dél felé haladva a 15. század közepén emelt Madár bástya, majd egy kisebb félkör alaprajzú torony után a külső falon épült, először 1440-ben említett Új bástya következik. Ezután a védelmi rendszerbe integrált Szent Márton-székesegyház nyugati homlokzata töri meg a falak nyomvonalát, majd tovább délre a mára már elpusztult Vödrici kapu állt, azután a déli sarkon a Cipész bástya következett. Innen délkelet felé fordul a városfal, ennek közepénél nyílt a Halász kapu, majd a falak keleti sarkában a Pék bástya emelkedett (utóbbit 1439-ben említik először). Az itt észak felé forduló falakat a Szent Lőrinc kapu törte át. A tovább észak–északnyugat felé épült falszakaszt a Szent Lőrinc kapu és a Szent Mihály kapu között további négy, félkör alaprajzú torony (általános szóhasználattal „bástya”) erősítette. Nevük sorrendben a következő volt: Hentes bástya, Hajdacsi bástya, Kolostor bástya és a Szent Mihály kapu közelében ma is álló Lőpor torony. A Szent Mihály kapu erődítései után nyugati irányba haladva először a Rieb bástya, majd a nagyrészt helyreállított Északnyugati sarokbástya következett.
A város védelmi rendszerének legfontosabb elemei a városkapuk és erődítéseik voltak. Az alább ismertetett négy városkapu közül már csak az 1758-ban átépített Szent Mihály kapu áll, a többi három egykori kialakítása főként korabeli metszetekből, vedutákból rekonstruálható.
A Szent Mihály kapu védművei a városfalak északi bejáratát védték. Bár általában feltételezik, hogy eredetileg a 13. században épült, első írásos említése csak a 15. század elejéről ismert. A kapu tornyának fedését 1457-ben felújították, majd 1511 után a tornyot megmagasították. A városból itt kivezető út áthalad a kaputorony alsó szintjén, majd a torony elé épített barbakán területén kelet felé fordulva továbbvezet a városfalak előtti vizesárkot átívelő hídon keresztül. A kaputorony és a 17. században jelentősen átépített barbakán ma is áll.
A Vödrici kapu a falak délnyugati sarkánál, a Szent Márton-székesegyház közelében épült. A városi számadáskönyvek 1434-ben említik először, de feltehetően már a 13. században itt volt a dunai révhez vezető kapu. A korábbi kapu épületét 1455-ben teljesen újjáépítették. A kaput 1777-ben lebontották, nyomai napjainkban már csak a térszint alatt vannak meg.
A Halász kapu a délkeleti városfalak közepe táján nyílt a falak előtti Újváros felé, ezen a kapun keresztül lehetett megközelíteni a Duna partját. Az 1750-es években átépített, majd a 19. század folyamán lebontott kapu külső oldali erődítésének egy részét feltárták és helyreállították. Ez a mai térszint alatt kialakított bemutató területen tekinthető meg.
A Szent Lőrinc kapu a város keleti szélén állt, és a falakon belül kelet–nyugati irányban átvezető útvonal forgalmát ellenőrizte. Először a 13. században építettek itt egy kisebb, négyszögletes alaprajzú tornyot kapuval. A többször átépített kaput a 15. században barbakánnal egészítették ki, és a kaputorony magasságát is megnövelték. A török veszély idején, a 16. században a kapu erődítéseit megújították és kiegészítették. Egy 1608-ban készült ábrázoláson a kaputorony magastetős, hasáb alakú épületként jelenik meg, amely mellett félköríves védőfal húzódott. A vizesárkon fahíd vezetett át és a híd külső végénél őrtorony magasodott. A Szent Lőrinc kaput 1778-ban bontották le.
A 17. század elejétől kiépülő külső városerődítések is fontos részét képezték a város védelmének. A török veszély fokozódása idején az északi és a keleti külső városrészeket helyenként ötszögletű bástyákkal és redanokkal erősített új – nagyrészt paliszád típusú – védőfallal erősítették meg. Ez a paliszád zömében ún. „rótt palánk” volt, amely sűrűn elhelyezett függőleges, vaskapcsokkal összefogott faoszlopokból állt. A főként 1605 és 1619 között kialakított külső védelmi rendszert csak 1675-ben fejezték be. A paliszádfal és az előtte húzódó árok a Várhegy keleti oldalától indulva körbevette Szent Mihály, a Széplak, a Kórház és a Dunai nevű külvárosokat. A külső városvédelmi vonalon nyugatról kelet felé haladva a következő kapuk épültek: az északnyugati szakaszon nyílt a Kecske kapu (1830-ban lebontották), az északi fal közepén a Szárazvámi kapu, tovább keletre a Széplak utcai kapu, majd a Kórház utcai kapu (1850-ben elbontották) következett. A nyugati oldalon a Duna utcai kapu (1825-ben lebontották) zárta a sort a mai Dunajská utca és Rajská utca kereszteződésének közelében. A források megemlékeznek a külső városfal Vaskapu nevű kapunyílásáról is, azonban ennek egykori helye már nem azonosítható. Ez a védelmi rendszer a 19. századra elvesztette katonai jelentőségét, majd fokozatosan a városi kereskedelemmel összefüggő ellenőrző szerepet kapott, és helyén vámházak épültek. A 17. századi külső védőfalakból és kapukból ma már semmi sem látható, emlékét azonban napjainkban is őrzi egykori nyugati–északnyugati nyomvonalán a mai Palisády utca.
Források:
Rómer 1865. 262–272.
Ortvay 1892–1912. II/1. 122–147, 151–172. II/3. 257–269.
MVV Pozsony 1904. 134, 148, 523–524.
Mencl 1938. 65–73.
Gárdonyi 1941. 20–21.
Ševčíková 1974. 22–24, 26, 30–31, 39–43.
Ferus–Baxa 1983. 151–156, 163.
Rábik 2006. 6–7.
Kucharik 2014. 8–14, 17, 22–23.
A pozsonyi váralján a 10–11. század folyamán több kisebb település létezett, különböző eredetű lakossággal. A várhegy délkeleti lábánál terült el a főként szlávok lakta Vödric (Vydrica) falucska. Ennek nyugati szélénél épült fel a Vízi torony, amely a Duna itteni gázlóját őrizte és az erre vezető kereskedelmi útvonal vámszedő helyeként szolgált, de egyben a pozsonyi vár déli oldalának védelméhez is hozzájárult.
A 11. században megkezdett építkezés kilenc építési fázisban folytatódott egészen a 17. századig. A torony létezésére először egy 1254-ben kelt oklevél utal, amely megemlíti, hogy János pilisi apát a saját költségén építtette. Az apát egyike volt a vámszedőhelyként is szolgáló gázló vámbérlőinek.
A Vízi torony szabálytalan alaprajzú és elrendezésű erődítmény, amelynek északi része a várdomb déli lejtőjéhez kapcsolódik. Az első építési szakaszban, a 11. században emelt falak másodlagosan használt római köveket is tartalmaznak. A feltárások során azonosított 9,2 méter külső méretű, nyolcszögletű tornyot a 13. században emelték az erősség nyugati szélénél. Ennek építése valószínűleg összefüggésben van a tatárjárás utáni erődítési hullámmal, amikor IV. Béla király egyesítette a várat a vár alatti településekkel, és a Vízi torony az így kialakított város védelmi rendszerének egyik kapuja lett.
A 14. századra elpusztult nyolcszögletű torony helyén egy új, íves fal épült 1361 után, amely lezárta az északnyugati várrészt, valamint déli irányban is kibővítették az épületegyüttest. A szabálytalan alakban beépített terület legnagyobb kiterjedése kelet–nyugati irányban 46 méter, észak–déli irányban pedig 42 méter volt. A Vízi torony és épületrészei utolsó építési fázisát a 17. szárad első felére teszik a kutatók.
Forrás:
Baxa 1999. 9–11.
A Kis–Kárpátok keleti szélén települt Pozsonybeszterce község ma már Pozsonyhoz tartozik, annak belvárosától kb. 12 km-re, északnyugatra fekszik. Várának helye a falu központjától délnyugatra, 1,4 km-re, a Pozsony központjától Stomfa felé vezető 2. számú főút keleti oldalán, közvetlenül az út mentén, attól kb. 40 méterre található. A nehezen felismerhető terület azonosításához a legjobb támpont a várhelytől keletre lévő, 201,4 méter magas, megjelölt háromszögelési pont. Ha ezt nyugati irányban összekötjük a 2-es főúttal, már könnyen észlelhető a környezetéből mintegy 6 méter magasra kiemelkedő (tszfm.188,5 méter) domb, melynek helybeli elnevezése Leány vár (Dievčí Hrádok).
A várat történeti forrás nem említi. Területén már az őskorban laktak. Néhány neolitikus és kora bronzkori cseréptöredék mellett jelentős mennyiségű késő vaskori (La Tène-kori) cserépdarabot találtak a felszínén. Ugyanitt középkori, 10–12. századra datált cserepek is előkerültek. A 12. és a 13. század fordulóján egy település volt a közeli Vapenicki- (Meszes-) patak jobb partjánál. A középkori vár fennállásának időpontja is körülbelül erre az időszakra datálható. Építése feltehetően összefüggött az alatta elvezető országúttal, amelyet innen könnyen megfigyelés alatt lehetett tartani.
Az egykori várhely platójának mérete 33x24 méter. A várterület északi, nyugati és déli szélét egyenletes lejtésű domboldal határolja, azonban a keleti oldalon, ahol nyereggel kapcsolódik az említett háromszögelési pont környezetében lévő dombhoz, egy mesterséges árok maradványa figyelhető meg. A vár területén egyéb nyomokat nem látni, mert a 20. század második felében idetelepített gyümölcsös földmunkái eltüntették azokat (a gyümölcsfákat napjainkra kivágták).
Források:
Studeníková 1980. 196–197.
Farkaš–Bartík 1988. 244.
Farkaš 1993. 36.
Besedič 2004. 78–79.
Besedič 2006. 12.
Farkaš 2015. 128, 134.
Pozsonytól 20 km-re, északra található Pozsonyborostyánkő község. Várának romjai a település központjától északra, az 1,4 km távolságban emelkedő, 486 méter magas várhegyen magasodnak.
A vár középkori neve Borostyán volt (németül Beilenstein, Pailenstein, illetve Bernstein). 1314-ben az osztrák Tellesbrunniaké volt, hűbérként. I. (Nagy) Lajos király cserével szerezte meg 1349-ben, ezt követően a pozsonyi ispánsághoz tartozott. 1388-ban Jolsvai Leusták kezén volt. Zsigmond király 1390-ben Szentgyörgyi Péternek adományozta, 1437-ben unokája, László birtokolta. Az idősebb Szentgyörgyi ág kihalása után Albert király Schlick Gáspárnak juttatta, de az mégis a rokon Baziniaké lett. A család birtokosztályakor (1446) Bazini Péter özvegye, Marcali Hedvig és fiai kapták meg. Az ifj. Szentgyörgyi grófok birtokolták egészen 1543-ban bekövetkezett kihalásukig. 1544 és 1550 között Serédy Gáspár kapta zálogba, majd ezután ugyancsak zálogként a neuburgi Salm családé lett. Salm Eck halála (1574) után testvére, Julius kezén volt a vár, majd 1592-ben, II. Rudolf császár engedélyével Pálffy Miklós vette zálogba 84 156 aranyért. Mivel azonban a kiváltási összeg egy részét húga, Pálffy Katalin és annak férje, Illésházy István fizette ki, 1599-ig övék volt az erősség. Ezt követően került végleg a Pálffyak kezébe, ők birtokolták egészen a vár pusztulásáig. Pálffy Miklós halála után egy 1603-ban kelt királyi donáció alapján az özvegy Fugger Máriát és fiait, Istvánt, Jánost, Pált és Miklóst iktatták a vár birtokába. Borostyánkő az 1619-ben történt egyezség során Pálffy (IV.) Pálnak (1592–1653), a későbbi nádornak jutott osztályrészül, aki jelentős mértékű átépítéseket végeztetett. Halála után özvegyének, Khuen Franciskának Borostyánkő volt az egyik legkedvesebb tartózkodási helye. 1759-ben egy villámcsapás folytán tűzvész tört ki, és az erősség tetőzete nagyrészt leégett. Abban az időben már csak jelképes számú helyőrség tartózkodott benne. A várat részben még helyreállították, teljes renoválását azonban túl költségesnek ítélték. 1809-ben Napóleon csapatai robbantották fel az erősséget, amely akkoriban már semmilyen katonai jelentőséggel nem bírt.
A vár legkorábbi, közel háromszög alaprajzú része az északi és délkeleti oldalán meredek sziklafalakkal határolt, kb. 75x70 méteres fennsíkon épült fel. Ezt a korai várat a 16–17. századi átépítések során szinte teljesen elbontották, mindössze néhány töredékét lehet azonosítani. A nyugati, kevésbé meredek oldalon lehetett csak valamilyen külső védműve, talán árok, a várfal előtt. A várkapu az északnyugati részen volt és maradt, még a teljes átépítés után is.
A 16. század közepén befejezett első építkezés során szinte teljesen átépítették a korai vár falait, megújították az északnyugati kaput, mellé egy övpárkánnyal ellátott, armírozott falazatú, kör alaprajzú tornyot emeltek, valamint ekkor készült a négyszögletű torony is. A várudvar közepén téglalap alaprajzú, boltíves födémmel fedett ciszternát mélyítettek a sziklába.
A második átépítés valószínűleg Pálffy Miklós idejében kezdődött a nyugati és az északkeleti, valamint a délnyugati paloták építésével. Ez utóbbi jellegzetes faragott kőkonzoljai láthatók a belső vár délnyugati külső oldalán. A vár védelmi létesítményei is megújultak, illetve kiegészültek Pálffy Pál itteni uralma során, Giovanni Albertallo felügyeletével. 1644-ben az olasz Filiberto Lucchese irányította az építkezéseket. A könnyebben támadható nyugati oldalon egy új, törtvonalú külső várat építettek. Ennek kőkeretes, csapórácsos bejárata a belső vár nyugati palotájának a déli végénél készült el. A kapun keresztül lehetett a külső vár udvarára jutni, majd onnan a korábbi északnyugati kapun át a belső vár területére lépni. A külső várat sokszögletű, a kornak megfelelő tüzérségi védművekkel, félbástyákkal látták el és a nyugati külső fal elé egy szögletes, „puntone” jellegű, kiugró tornyot is építettek. Az északi, kör alakú tornyot lőréses rondellává építették át, és a belső vár sziklaperemén végigvezető védőfalakat is korszerűsítették.
A 18. század közepén tűzvész pusztított a várban, de a végső pusztulás 1809-ben következett be, amikor Napóleon hadai felrobbantották a vár épületeit.
Források:
MVV Pozsony 1904. 103, 531.
KMTL 121.
Engel 1996. I. 285.
Könyöki 2000. 253–258.
Házi 2000. 440–442.
Fundarek 2003. 22–23.
Mrva 2005. 21–22.
Plaček–Bóna 2007. 228–231.
Pozsonyborostyánkő község központjától 2 km-re, délkeletre, a Vörös-patak (Červený-potok) egy kanyarulata fölé északról emelkedik az a hosszan elnyúló, észak–déli irányú, 382 méter magas hegygerinc, amelyen Sárkány-vár felépült. A várról okleveles adatok nem ismertek. Zdeněk Farkaš feltételezi, hogy Stomfa vára és a közeli Borostyánkő-vár egy-egy adata talán erre a várra vonatkozhat, ám ezeket szerinte már nem lehet egyértelműen szétválasztani. A régészeti irodalomban már 1890-ben megemlítik a romot (Archaeologiai Értestítő, 10. kötet, 94. o.), melyre Enninger Nándor, a közeli rézhámor igazgatója hívta fel a figyelmet.
A vár építésére valószínűleg a völgyben elhaladó, Stomfáról Szentgyörgy felé vezető fontos út ellenőrzése miatt lehetett szükség. Az erősség fennállásának idejéről a régészeti kutatások eredményei adnak némi támpontot. Zdeněk Farkaš 1993-ban 32 méter hosszú kutatóárokkal a torony maradványaitól délre fekvő területet vizsgálta. Előkerült sok, viszonylag apró, másodlagosan átégetett, 13. századra datálható kerámiatöredék. 1995-ben továbbra is a toronytól délre, a korábbi feltárásokra alapozva 262 m²-nyi területet tárt fel. Az ekkor felszínre került töredékes cserépleletek főleg fazékszerű edényekből és néhány üstből származtak, amelyek a 13. század második felére és a 14. század első felére keltezhetők. Erőszakos pusztulásra utalt számos nyílhegy, a becsapódástól sérült hegyvéggel. Feltárult egy kerek gödör sok cseréppel, üvegdarabkával és egy késsel a 17. századból. Farkaš szerint az erősség valószínűleg a 15. század harmincas és hatvanas éveiben, a Pozsony környékén zajló viharos történelmi események (azaz a huszitákkal kapcsolatos harcok) következtében szűnt meg. A vár felhagyásának időszakát azonban bizonytalanná teszi egy 1563-ból származó, I. Miksa magyar és cseh király (császárként II. Miksa) megkoronázását ábrázoló, Meyer-féle fametszet, amely panorámakép formájában mutatja Pozsony környékét. E metszet (lásd Jaroslav Nešpor, 1990, 16.) közepének felső részén egy építményt Drach-kugel-schloss-nak neveznek, és ebből arra következtethetünk, hogy a vár talán még fennállt a 16. század első felében (Plaček–Bóna 2007. 113.). A 17. századból származó leletek néhány, a romok között ideiglenesen tanyát vert bujdosó ittlétére utalnak.
A keskeny gerincre vezető utat észak felől megközelítve először egy észak–déli irányban 115 méter hosszú, kelet–nyugati irányban 15 méter széles várrészt találunk, amelynek felszínén építmény falai nem, egykori épületek terepalakulatai, illetve sáncmaradvány azonban megfigyelhetők. Az északi várrész legjellegzetesebb sáncszerű maradványa annak nyugati peremén figyelhető meg. Az északi várrész déli végénél egy kb. 17 méter széles és 6 méter mély mesterséges árok választja el az előbb leírt területet a déli várrésztől. A déli várrész a keskeny hegygerinc folytatásán 112 méter hosszan húzódik tovább déli irányba, legnagyobb szélessége 20 méter körüli. E várrész északi harmadában láthatók a hajdani erősség napjainkban leginkább megfigyelhető épületmaradványai. Itt állt egy 10x10 méter külső méretű, négyszögletes alaprajzú, 2,5 méter falvastagságú torony, melynek legjobb állapotban a déli és a keleti fala maradt meg, előbbi 2,5 méter, utóbbi 1,3 méter magasan. Megmaradtak a torony déli oldala mellé emelt épület alapfalai is, ezek jelenleg kőtörmelékkel fedettek, de terepalakulatuk kivehető. 1940–1941-ben Vojtěch Ondrouch régészeti feltárása igazolta itt egy ciszterna meglétét is. Zdeněk Farkaš 1995-ben, a toronytól délre eső területen egy 14x11 méteres, nyugat felé erőteljesen lejtő habarcspadló maradványát, valamint egy 0,8 méter széles fal rövid szakaszát tárta fel. A déli várrész keleti oldalán egy agyagtapasztásos, kőalapú faépítmény nyomaira bukkant, amely tűzvész során pusztult el. A déli várterület peremén védőfalazat vagy árok nyomai a felszínen nem láthatók.
Források:
Nešpor 1990. 16–19.
Farkaš 1994. 22.
Farkaš 1997. 45.
Plaček–Bóna 2007. 113.
Nagyszombattól 3 km-re, nyugatra, a Parna-patak jobb partján fekszik Pozsonyfehéregyház falu. A község kastélya – melynek helyén valaha erődített udvarház állt – a település nyugati szélén található.
A korai udvarházat feltehetőleg még az Elefánti család építtette a 15. században. Egy évszázaddal később az Esterházyaké lett. 1630-ban Esterházy Dániel földet adományozott a jezsuitáknak a településen. Az elajándékozott birtokon álló 17. századi erődített udvarházról, illetve majorságról történeti adatok nem ismertek, formájáról a napjainkig fennmaradt jezsuita rendi kéziratok, pontosabban a 17. századból fennmaradt rajzok alapján nyerhetünk némi képet. Helyén a jezsuiták 1719-ben kezdték építeni a napjainkban látható barokk kastélyt, amely a nagyszombati jezsuita egyetem nyári székhelye lett. 1773 nyarán XIV. Kelemen pápa feloszlatta a jezsuita rendet, és a kastély a Magyar Királyi Kamarára szállt. Tőlük a Brunszvik család vásárolta meg.
A 20. század elején Schlesinger Gyula volt a kastély birtokosa, majd Deutsch Sándoré lett. 1948-ban államosították, 1950-ben a csehszlovák állami erdészet tulajdonába került. Az 1960-as évek közepén kultúrházat akartak kialakítani benne. Jelenleg állami tulajdonban van, magánvállalkozók irodái találhatók falai között.
A mai kastély helyén állt korábbi udvarházról két hiteles ábrázolás maradt fenn, mindkettőt a Magyar Nemzeti Levéltár őrzi. Az egyik kéziratos lap (T 86 – XII. – No. 26.) 1675-ben készült, és távlati nézetben ábrázolja az akkori majorságot, feltehetően 1630 és 1675 közötti jezsuita építkezésekkel. A tájolás nélküli rajz tanúsága szerint ekkor a majorság központi területén, egy közel téglalap alakú udvarban többtraktusos, egyszintes, hosszanti központi épület állt, amelynek egyik oldalához lábakon álló torony illeszkedett. Az udvart magas fal vette körül, melynek hosszanti részén, a központi épülettel szemben valószínűleg gazdasági épületsort hoztak létre. Bejárata vagy kapuja az udvar rövidebb oldalának falából nyílt. Ezt a központi épületegyüttest további külső udvarok vették körül, melyeket részben fallal, másfelől sövénykerítéssel öveztek. A rajzon a külső majorsági területek védelmére épített falakon két lőréses, félkör alaprajzú, kis méretű rondella figyelhető meg.
A másik, dátum nélküli, de ugyancsak a 17. századra keltezett, színezett kéziratos lapon [S 139 – No. 24.], melyen az ábrázolás szépségére is hangsúlyt fektettek, az udvarház központi épületcsoportja látható, amelyet – az előbb említett rajztól eltérően – szabálytalan sokszögletű lőréses fal vett körül, rajta nagy méretű kapuval, a kapuval szemközt pedig félkör alaprajzú rondellával. A rajzon megfigyelhető épületek csak részben azonosíthatók az 1675-ben ábrázoltakkal, de az udvarház egykori erődítettsége mindkét esetben kétséget kizáróan megállapítható.
Az udvarház helyén 1719-ben emelték a ma látható négyzetes alaprajzú, 58x56 méter alapterületű, kétszintes kastélyt. Az épületszárnyak által körülvett udvart a földszinten és az emeleten is árkádos folyosó veszi körül, a helyiségek innen közelíthetők meg. A kastély széles, kőkeretes kapuja a délkeleti oldalon nyílik, ahol az épületszárny alatt boltozatos áthajtó vezet az udvarra. Az ezzel szemközti északnyugati épületszárny közepén épült fel a jezsuiták kétszintes temploma, melynek sokszögzáródású szentélye túlnyúlik az épület külső falán. A kastély manapság nem mutat erődítettségi jegyeket, és az is bizonytalan, hogy eredeti, 1719-es állapotában rendelkezett ilyesmivel. Az épület most meglehetősen elhanyagolt állapotban van.
Források:
MVV Pozsony 1904. 60.
SÚPIS I. 122.
Voit–D. Buzási 1981. 22, 66.
Kőnig 2001. 869.
A Kis-Duna jobb partján található Pozsonypüspöki (Püspöki) 1972 óta Pozsonyhoz tartozik. A Pozsony belvárosától 7 km-re, délkeletre fekvő település középső részén található a Szent Miklós püspöknek szentelt katolikus templom, amely egykor erődített volt.
A koragót stílusban épült templom 1221-ben már állt (szentélye, sekrestyéje és tornya javarészt a 13. századból maradt ránk). Kisebb munkálatok zajlottak rajta a 14. század első felében. Jelentős mértékű átalakítása 1480 körül ment végbe, újraboltozása is ekkor történt meg. Bár erős védőfal övezte, 1683-ban a törökök feldúlták.
A templomvár a Rákóczi-szabadságharc folyamán, 1704-ben jelentős katonai szerephez jutott. Bercsényi Miklós főgenerális hadai ekkor nem csupán a német császári csapatokkal, hanem a megerősítésükre felfogadott dániai zsoldos ezredekkel is megütköztek a templomvárban és a várost védő sáncerődítményben. 1704. április 19-én a Trampe dán tábornok által irányított 1500 gyalogos – mintegy 6 császári és 2 dán zászlóalj – felfegyverzett hajókon indult el a Csallóközben portyázó kurucok kiszorítására. Első hadmozdulatuk a Püspöki környékén tartózkodó kurucok elűzésére irányult. A mezőváros ezekben az időkben már védőárokkal és sánccal volt megerősítve, a templomvárat is védhető állapotba hozták, valamint az eredetileg a dunai áradások ellen körülsáncolt temető is alkalmas volt a védekezésre. A Duna főágán kelet felé hajózó császári haderőt először április 20-án hajnalban, a Duna egyik szigetén tartózkodó kuruc előőrs észlelte és azonnal puskatüzet nyitottak rájuk. A hajók erre kikötöttek, majd a várostól nyugatra, 4-5 kilométerre a császári sereg rendezte sorait és megindult Püspöki irányába. A 24 főből álló felderítő egység, élén Fürstenberg kapitánnyal, a kurucokat egy erősebb sáncból kiűzte és nagyobb összecsapások nélkül elérte a helység szélét. Hamarosan egy dán zászlóalj – mintegy 150 katona – érkezett melléjük erősítésként Malmoe dán alezredes vezetésével. A sáncokból, az erődített templomból és a házak közül elmenekült kurucok a helység túlsó részén újból összevonták szétszóródott egységeiket, ezalatt Malmoe és Fürstenberg csapatai bevonultak a városba, és elővigyázatosságból a templomvár mögé húzódtak. Alighogy berendezkedtek a védelemre, megjelent az ismét harcra kész kurucok 4000 főnyi serege, amelyhez csatlakozott a helyi lakosság is. Körülzárták a templomot, majd megtámadták a dánokat és németeket. A túlerővel szemben a császári különítmény egyre kilátástalanabb helyzetbe került, ezért támogatásukra Trampe délelőtt még egy dán zászlóaljat küldött. A megerősített császári csapat Virmond ezredes irányításával folytatta tovább a harcot, amely már kiterjedt a templom körüli házak térségére is. A kurucok legyőzésére azonban még ez sem bizonyult elegendőnek, ezért délután Trampe többi ezrede is benyomult a községbe. Seregének balszárnya kiszorította a kurucokat a templom környékéről. Támadásuk eredményeképpen a kurucok késő délután kiürítették Püspökit, a dán tábornok pedig a lakosságon állva bosszút, az egész kisvárost porrá égette.
Amikor Bercsényi hírét vette az összecsapásnak, még aznap néhány ezer embert küldött Püspökibe. Kémei révén Trampe hamarosan tudomást szerzett a közelgő kurucokról, és úgy döntött, hogy a 20-ról 21-ére virradó éjjelen kiüríti a települést. A korábbi küzdelem színhelyére napszállta után megérkező Pekry Lőrinc generális főstrázsamester és Ocskay László ezredes serege azonban rögtön olyan heves támadást indított, hogy a császáriak visszavonulása pánikszerű futássá fajult. A település megerődített részein – így elsősorban a templomvárban – körülzárt 200 dán gyalogos csupán Malmoe alezredes elszántságának köszönhetően tudott kiszabadulni a kurucok gyűrűjéből. A hajókra való feljutás során a nagy tolongás közepette több ember vízbe fúlt. A visszavonulás során zajló kézitusában Trampe is súlyosan megsebesült és április 25-én, Pozsonyban meghalt. A kurucok tehát ismét fennhatóságuk alá vonták a települést, azonban 1704. május elejére a Csallóközt, és vele együtt Püspökit is visszafoglalták a császáriak. A szinte teljesen elpusztult mezőváros többé nem került kuruc kézbe.
A templom épületében a török és kuruc idők során keletkezett károkat jóval a Rákóczi-szabadságharc bukása után, 1751 és 1755 között javították ki. 1889-ben a szentélyt színes üvegablakokkal látták el. Az 1937-es felújításkor új oldalhajókkal bővítették a templomot, és barokk kiegészítésekkel látták el. 2015 őszén kezdődött a szentély középkori freskóinak feltárása és helyreállítása.
Az esztergomi Prímási Levéltárban (T-165) fennmaradt Georg Jáczyg érseki mérnök 1781-ben készült térképe, amely még épségben ábrázolja a Pozsonypüspöki templomát övező, támpillérekkel megerősített, magas védőfalat. Ez a feltehetően 16. századi eredetű fal napjainkra szinte teljesen elpusztult. Az úttest felöli dél–délkelet–keleti szakasza Püspöki Nagy Péter elmondása szerint a 20. század első évtizedeiben még több mint két méter magasságban fennállt (eredeti magassága 3-4 méter lehetett). Ezt a téglaépítésű falat az 1930-as években Tyukoss E. János esperes-plébános kőburkolattal takartatta el. A mellette húzódó műút feltöltésével, az úttestrétegek egymásra helyezésével a már korábban is némileg visszabontott védőfal mindössze egy méter magasságú, jellegtelen kőkerítéssé alakult, amelyet betonfedkő véd az időjárás viszontagságaitól.
Amint azt említettük, Püspöki mezővárosát – feltehetően a 17. századtól – árok és sánc is védte. Thaly Kálmán kutatásai szerint Bercsényi Miklós 1704 elején Püspöki településnél új sáncot készíttetett, hogy a Pozsony felől várható ellenség mozgását figyeljék innen. A sáncba helyezett kuruc gyalogság Rétey Ferenc vezetése alatt állt. A fentebb leírt 1704-es császári-kuruc összecsapást követően a város védelmi létesítményeinek különösebb hadi szerep már nem jutott. A kuruc idők elmúltával, mivel a sánc akadályozta a település fejlődését, növekedését, az 1720-as években megkezdődött az elbontása. Mindez fölgyorsult, miután Ormosdy István érseki uradalmi kormányzó 1760-tól a beltelkek nagyságát megnégyszerezve gyakorlatilag újratelepíttette Püspökit. Ebből adódóan a mezővárost védő sánc és árok az Első Katonai Felmérésen már nem látszik, és 1781-ben készült térképének sarokrajzán Georg Jáczyg is csak hallomás útján tudta ábrázolni a város védműveinek látképét. Az 1730-as évek elején Bél Mátyás a Pozsony vármegyét leíró kötetében a történeti események taglalásakor Püspöki sáncainak kapuit is említi, Ipolyi Arnold pedig 1859-ben elenyészett, erődszerű falairól emlékezik meg.
Az 1960-as évek végén a mezőváros körüli vizesárok egyes szakaszai még megfigyelhetők voltak. Ezek irányából arra lehetett következtetni, hogy az árok és a mellette húzódó sánc valószínűleg követte a település északnyugat–délkelet irányú formáját és nagyjából téglalap alaprajzú lehetett, két kapuval. A vizesárkok szélessége Püspöki Nagy Péter leírása szerint 20 és 30 méter közötti volt, mélységük elérte a 7 métert. Ugyanő a vizesárok méreteinek ismeretében a hajdani védősánc magasságát 4-5 méterre becsülte. Napjainkra a beépítések és tereprendezések következtében a régi árkok nyomtalanul eltűntek.
Források:
Ipolyi 1859. 129.
Thaly 1885–1892. III. 95, 121, 131, 140, 153–154.
MVV Pozsony 1904. 104.
SÚPIS II. 494.
Püspöki Nagy 1968. 104–111, 171–175, 177–180, 49. kép, 57. kép.
Könyöki 2000. 258.
Szelepcsényi 2013. 8–12.
Püspöki Nagy 2016. 23, 25, 32–33.
Sípos 2016. 521–522.
Püspöki Nagy Péter levélbeli közlései, 2017.
Galántától 12 km-re, északnyugatra, Mátyusföldön terül el Pusztafödémes falu. A község központjából a délnyugatra vezető 1335-ös számú út délkeleti oldalán, Pusztafödémes közepétől 2 km-re, délnyugatra, illetve az említett útvonaltól 330 méterre, délkeletre, az itt folyó északnyugat–délkelet irányú patak északi partjától 120 méterre található a várhely. Az egykor mocsaras, patakoktól szabdalt térséget már több mint egy évszázada művelés alá vonták. Napjainkban csak légifelvétel segítségével figyelhető meg egy közel téglalap alaprajzú, árokkal körülvett erődített terület, melyet teljesen szétszántottak az idők folyamán.
A castellum feltételezhető előzményére vonatkoztatható, Házi Jenő könyvében fellelhető egyetlen adatra Dénes József figyelt fel: 1367-ben Födémes várnak van említve, amely a Feketelak nevű sziget közelében feküdt, ezt áradás miatt megközelíteni nem lehetett (Dl. 5593-94, 7054). Építési ideje nem ismert, talán a Rátót nemzetségből származó kazai Kakas család építtette. Nem tudni, hogy meddig állhatott fenn. E könyv szerzői 2016 tavaszán történt terepbejárásuk során a talaj felszínén elszíneződést nem észleltek, azonban a védett terület belső részén a 16. századra keltezhető cseréptöredékeket találtak. Méreteiből és formájából ítélhetően szerintük kora újkori castellum állhatott ezen a helyen, melyet feltehetőleg egy korábbi épületre emeltek.
Az árkon belüli terület – a műholdfelvétel képét elemezve – északnyugat–délkelet irányban 116 méter hosszú, délnyugat–északkelet irányban pedig 92 méter széles. A sarkain lekerekített téglalap alakú területet átlagosan 19 méter széles árok vette körül, melynek délkeleti oldalán halványan látható még az egykori bejárat helye.
Források:
Házi 2000. 404.
Kuzma–Bartík 2013. 142, 308.
Szenicétől 18 km-re, délnyugatra található a Morvaőr (Strázsa) községgel egyesített Sasvár település. Ennek északi részén, a Myjava folyócska északi partja mentén található a sasvári kastély erősen átépített, napjainkra alig felismerhető maradványa.
Az erősség szórványosan előforduló középkori történeti adatait legutóbb 2007-ben Miroslav Plaček foglalta össze. Eszerint a vár feltehetően 1218 és 1248 között épült. Ménold fia Ábrahám ispán 1294 előtt megvédte a németekkel szemben. Ábrahám ispán évekkel később, 1317-ben a várat I. Károlytól kapta adományul hűségéért. A 14. század közepétől a Szentgyörgyi és Bazini grófok kezén volt, 1392-től Stiborici Stibor vajdáé, 1401-ben Just és Jodok morva őrgrófok foglalták el. Ismeretlen időpontban visszakerült Stiborhoz, majd fia, ifj. Stibor birtokolta haláláig (1434). A vár és uradalma 1435-ben a Czobor családé lett. A várról ezután évtizedeken át nem ismeretes írásos adat, Plaček feltételezése szerint egy időre – talán a huszita harcok időszakában – elnéptelenedett.
A Czoborok a 16. század elején már a Révay családdal osztozkodtak a sasvári birtokon. A várat a Czobor család a 16. század végén vagy a 17. század elején kora reneszánsz kastéllyá alakíttatta. Nagyjából ebben az időszakban, 1605 májusában történt, hogy Bocskai csapatai behatoltak Morvaországba és csatlakozásra szólították fel a morvaországi rendeket. A morva rendek azonban nem szimpatizáltak Bocskai mozgalmával. Cseh csapatokat hívtak segítségül, amelyek Adam von Sternberg parancsnoksága alatt a magyar határra siettek, átkeltek a Morva folyón, és megszállták Sasvárt (valamint Szakolcát és Holicsot). Valószínűleg ennek az eseménynek is köszönhető, hogy évtizedekkel később II. Ferdinánd császár (1619–1637) a kastély körül sarokbástyás falat építtetett. A Rákóczi-szabadságharc időszakában a kurucok nem sokkal a zólyomi csata (1703. november 15.) után elfoglalták Sasvárat is, tőlük 1707-ben a Guido von Starhemberg által vezetett császári sereg foglalta vissza.
A Czobor család rossz gazdálkodása révén a kastély és annak birtokai 1736-ban I. (Lotharingiai) Ferencnek, Mária Terézia férjének, a későbbi német-római császárnak a kezére kerültek. Az új tulajdonos 1738-ban Sasváron textilipari centrumot hozott létre. Habár a textilgyár fő épülete a sasvári halastó mellett volt, a várat szintén használták hasonló célokra. I. (Lotharingiai) Ferenc 1754-ig birtokolta a kastélyt, amikor osztrák üzletemberek egy csoportja megvásárolta tőle. A textilgyár kisebb-nagyobb megszakításokkal a 19. század első felében is működött. A kastélyban lévő manufaktúra kialakításakor valószínűleg nem történtek nagyobb változtatások az épület belső elrendezésében. Erre csupán akkor került sor, amikor a 19. század közepén cukorgyárrá alakították. A 20. században a kastélyba visszatért a textilgyártás (a Trikota vállalat székhelye lett). Az 1990-es években az épület magántulajdonba került, helyiségeiben a Slotas cég található, amely szintén textilgyártással foglalkozik.
A kastély területén 1218 és 1248 között épült föld-fa szerkezetű vár létezését Plaček szerint történelmi adat igazolja, nyomait eddig nem kutatták. A később valószínűsíthetően átépített várat, amint az Plaček leírásából kitűnik, említik ugyan a 15. században, de maradványai nem ismertek. A ma látható, várfallal kerített kastély a 16–17. század folyamán épült. A jelenlegi üzemépület alatti háromhajós, boltozatos pincéi ebben az építési periódusban készültek el. Az egykor fölöttük állt kastélyépület körül négyszögletű, sarkain ötszögű bástyákkal ellátott védőfalat építettek a 17. század első felében. A 104x104 méteres területet elfoglaló védőfalakat téglából emelték.
Ezeket a falakat a 20. század elején nagyrészt elbontották, amikor a kastélyt gyárrá alakították át. A visszabontott falak összefüggő vonalban a délkeleti és kisebb részben a délnyugati oldalon maradtak fenn. A keleti bástya falazatának egy része még felismerhető, valamint a legépebben fennmaradt déli bástyán a falak párkányát lezáró idomtégla sor is látható.
Források:
Thaly 1880. 30.
MVV Nyitra 1899. 149–150.
Thaly 1905. I. 32.
Demkó 1914. 573.
Györffy ÁMF 1987. IV. 455–456.
KMTL 596.
Plaček–Bóna 2007. 291–292.
Bazintól 5 km-re, keletre fekszik Senkőc község, amely 1964-ben Kissenkőc és Nagysenkőc egyesítésével jött létre. A település középső részén, az egykori Nagysenkőc falurészben áll az északkelet–délnyugat tájolású erődített templom.
Először 1390-ben említik az itteni plébánost, és a régészeti kutatások alapján is feltételezhető, hogy ekkor már gótikus templom állt itt (építése Michal Šimkovic szerint a 13–14. század fordulójára tehető). A 15. század folyamán, valószínűleg a husziták egyik támadásának következtében, a falu elpusztult. Ezután sokáig lakatlan volt, majd a 16. század közepén a horvátországi Kostajnica környékéről a törökök elől menekülő horvátok telepedtek le itt és újjáépítették a falut. A katolikus horvát betelepülők szinte azonnal hozzáláttak a lerombolt templom felépítéséhez, 1584-ben Nagysenkőc a források szerint már ismét plébániával rendelkezett.
A templomot 1614 és 1619 között, 1660 körül, valamint 1673-ban átépítették, a 18. század második felében pedig kibővítették. A barokk átalakítások során emelték a templom mai főhajóját is. A felújított templom védőszentje Szent Anna, Szűz Mária édesanyja lett. A 16. században a nagysenkőci plébánosok még horvát papok voltak.
Az egyhajós templom szentélye egyenes záródású, a szentély és a hajó egyaránt lunettás dongaboltozattal fedett. A sekrestyéből – amelyet keresztboltozat fed –, az előcsarnokba egy gótikus, csúcsíves ajtónyílás vezet. A 19. századból való főoltár Szent Annát ábrázolja. A vörösmárvány keresztelőmedence 1670 táján készült.
A templomot körülvevő várfalak keletkezési ideje vitatott. Korábban az 1611 és az 1630 közötti évekre tették, Šimkovic viszont 1662-re keltezi az erődítmény létrejöttét. Ekkor építették meg a templomot körülvevő, szabályos téglalap alaprajzú védőfalat, melynek mérete 66x46 méter. A nyugati és délnyugati oldal kivételével teljes magasságban álló falak sarokpontjainál a falak elé kiugró, négyzet alaprajzú tornyot emeltek, amelyeket a falsarkoknál hagyott szűk átjárón keresztül lehetett megközelíteni. A tornyokon egymás fölött két sorban többirányú lőréseket alakítottak ki. A hosszanti védőfalaknál csak a falak alsó, mellmagasságban lévő szakaszánál falaztak befelé táguló, kifelé több irányban elágazó lőréseket. A további védelemről a falak koronáján kiépített, fecskefarok alakú pártázat mögött húzódó gyilokjáró gondoskodott. Néhány lőrést a templom tornyán is létrehoztak. A védőfal egyik bejárata a délnyugati oldalon van, ahol kőből faragott, íves záródású kapu található. A másik, klasszicista kialakítású, kőből faragott kapu az északkeleti falon nyílik. A falak teljes magassága kb. 5 méter, a megmaradt három saroktorony magassága 6 méter.
Források:
Šimkovic 2009b. 759.
SÚPIS III. 244–245.
Pozsonytól 5 km-re, északra fekszik Stomfa városa. A település központjában, a Stomfa-patak völgyében, a ma is álló kastély helyén már az Árpád-korban erősség állt (tszfm. 185 méter).
A várat feltehetően a 13. század első felében emelték, 1271-ben II. Přemysl Ottokár cseh király elfoglalta és elpusztíttatta. Romjain szerényebb udvarház épült, amelyről évszázadokon keresztül alig van adat. 1441 és 1543 között a Szentgyörgyi grófoké, 1550 előtt ifj. Niklas Graf zu Salm kezén volt, 1553-ban a Serédyeké, majd 1592-ben (vagy 1618-ban) a Pálffy család szerezte meg. Átépítését a 17. század első évtizedeiben már Pálffy Miklós elkezdte, majd 1635-től ezeket a munkálatokat folytatta fia, Pálffy Pál. Az új épület terveit feltehetően Giovanni Battista Carlone készítette, az építkezések irányításával a bécsi vállalkozót és építőmestert, Simone Retaccót bízták meg, mellette fontos szerepet játszottak még Antonio Micha és Antonio Aquilino kőművesmesterek. Az 1640-es években a korábban a pozsonyi várban és Pálffy pozsonyi palotáján dolgozó mesterek közül is csatlakoztak néhányan a munkálatokhoz, így többek között Andrea della Torre is.
A Bocskai- és Bethlen-féle mozgalmak során, valamint a kuruc időkben a felkelők többször elfoglalták a stomfai kastélyt, de nagyobb károk ezekben az években nem keletkeztek benne. Pálffy-Daun Nándor Lipót 1868-ban a kastélyt és uradalmát Károlyi Lajos Vas megyei surány-patyi uradalmára cserélte, így került Stomfa a Károlyi család birtokába. Károlyi Lajos (1825–1889) a kastélyt Ybl Miklós, majd pedig Meinig Arthur tervei alapján 1870-től romantikus stílusban építtette át (többek között ekkor vezették el a vizesárokból a vizet a kastély mögött kialakított tóba). A második világháború folyamán, 1945. április 2-án a Károlyiak Ausztriába menekültek, az épület műkincseit főként a szovjet hadsereg, a maradékát pedig a helybéliek vitték el. 1947. július 12-én gondatlanság folytán tűz ütött ki a kastélyban, melynek során az egész déli szárny leégett. 1956 és 1958 között R. Hirth tervei alapján állították helyre és idősek otthonává alakították át. Napjainkban is ezt a célt szolgálja, nem látogatható.
A mára teljesen eltűnt középkori erősség kialakítása, alaprajzi elrendezése nem ismert. A 17. század első felében épült fel az eredetileg négy saroktornyos, négyzetes alaprajzú kastély. A központi udvar köré emelt, négy épületszárnyból álló kastélyt többször átépítették, mire elnyerte mai formáját. Először a 18. században alakították és bővítették ki újabb épületrészekkel, majd a 19. század második felében Ibl Miklós tervei alapján ismét jelentősen átformálták.
A háromszintes, eredetileg kb. 75x60 méteres épület nyugati sarkain egy-egy négyzetes alaprajzú torony áll. A délkeleti sarkon mindkét szinten átnyúló kápolnát hoztak létre. Az északi épületszárny keleti végéhez újabb, észak–északnyugat felé kinyúló épületrészt illesztettek. A keleti épületszárnyat elbontva a belső udvart megnyitották a kastély körül kiépített park és mesterséges tó felé. Az épületen még további módosításokat végeztek a 19. század második felében. Egyes homlokzati elemeket megváltoztattak, valamint a belső díszítéseket is megújították.
A kastélyt a 17. századtól kezdve a későbbi átépítésekig vizesárok vette körül, melyet a Stomfai-patak vize táplált. Felette kőhíd vezetett a nyugati homlokzaton lévő kapuhoz. A mintegy 16 méter széles árok jelentős része most is jól látható a nyugati, az északi és a déli oldalon. Mélysége az épület bejárati szintjéhez képest 2–2,5 méter, de víz ma már nem folyik benne.
Források:
MVV Pozsony 1904. 111–112, 721.
Engel 1996. I. 417.
Fügedi 1977. 263.
KMTL 611.
Házi 2000. 459–461.
Kőnig 2001. 1237.
Fundarek 2003. 23.
Plaček–Bóna 2007. 341.
Holicstól 6 km-re, északkeletre, a Morva folyó bal partján fekszik Szakolca városa. Városfalai ma is magasan állnak, mellette 80 méterre, északnyugatra pedig Árpád-kori várának maradványai is jól felismerhetők.
Szakolca eredetileg Holics várhoz tartozó helység volt. Az első település feltehetőleg a középkorban falakkal kerített város északnyugati szélének közelében lehetett. Valószínűleg ennek a területnek a központja volt a később Kálváriadombnak nevezett, árokkal kerített kis magaslat, ahol a középkori vár felépült. Okleveles adat nem maradt fenn róla, Miroslav Plaček szerint a 13. század első felében emelték, és bizonyára a 13–14. század fordulója körül, I. Károly király és a tartományurak közti harcok során pusztulhatott el.
A 14. század folyamán Szakolca jelentősen meggazdagodott a Morvaországgal folytatott kereskedelemből. I. (Nagy) Lajos király 1372-ben szabad királyi várossá nyilvánította, ezután kezdték el védőfalainak építését. Az 1390-es évek közepe táján Zsigmond király a Stiboroknak adta a várost. 1428 februárjában a cseh husziták elfoglalták és kirabolták Szakolcát, majd egészen Pozsonyig nyomultak előre. A Stibor nemzetség kihalását követően, 1435-től a királyé lett Szakolca, az egykorú oklevelek ekkor már erődített helyként említik. Ettől az évtől Zsigmond király a Morvaföld felől egyre gyakrabban betörő huszita támadások elhárítására várnagyot (kapitányt) nevezett ki a város élére. 1443–1444-ben Szentmiklósi Pongrác kezén volt, 1450 nyarán Cillei Ulrik foglalta el. Ezt követően, 1450 augusztusában Hunyadi János kormányzó, más Trencsén vármegyei váruradalmakkal együtt Szakolcát is magához váltotta. I. Ferdinánd király 1527-ben Žerotínsky Jánosnak adta zálogba. 1605 májusában Bocskai István katonái Dengeleghy Mihály vezetésével megszállták Szakolcát, helyi parancsnokuk Horváth Mihály lett. A Morvaország felől támadó császári sereg három hónappal később foglalta vissza a várost. 1621-ben Bethlen Gábor hada is elfoglalta Szakolcát, amelyet 1639-ben tűzvész is pusztított.
1686 virágvasárnapján súlyos zavargás tört ki Szakolcán: helyi szokás szerint az istentisztelet során a városkapukat bezárták, mire az ott állomásozó bajor gránátosok ezredese a kapukat erővel betörette, az ellenszegülő polgárokat és az őrt álló hajdúkat leverte és szétkergette. Bársony Zsigmond, a város kapitánya, odasietett a béke helyreállítása végett, mire őt a bajor ezredes lelőtte. Az összesereglett és feldühödött nép a bajor katonákat erre megtámadta és az összecsapásban az ezredest is megölte.
A Rákóczi-szabadságharc során, miután 1703. november 15-én a kurucok a zólyomi ütközetben győzelmet arattak, számos Pozsony vármegyei vár és város, így Szakolca is a hatalmukba került. Néhány hónappal később a császáriak ismét megszállták. A város környékét a későbbi években gyakran dúlták, támadták a kuruc csapatok. A 18. század közepétől kezdődött meg a városfal egyes szakaszainak lebontása.
A Kálváriadombon lévő középkori várról nem lehet pontosan megállapítani, vajon kőfalak vagy gerendapalánk védte-e? Az egykori vár területén 1703-tól kezdődően egészen a 19. század első harmadáig több ütemben kálvária- és más szakrális szobrokat állítottak fel, mely munkák során az egykori vár felszínét részben átalakították. Rudnay Sándor esztergomi érsek 1823-ban elrendelt építkezései folyamán a várárok déli részét jelentősen feltöltette, és a platón elegyengették az erősség nyomait. A vár védett területe mindennek ellenére jól érzékelhető, szabálytalan trapézhoz közelítő alaprajzú, északnyugat–délkeleti mérete 45 méter, északkelet–délnyugat irányban pedig 35 méter. Ezt a területet árok övezi, amelynek szélessége ma is 10–20 méter, mélysége az árokból kidobott földből épült sánc külső peremétől mérve 0,5 és 2 méter között váltakozik.
Az Árpád-kori vár körüli település jellegzetes épülete a vártól délkeleti irányban, kb. 50 méterre emelkedő hosszúkás, alacsony dombon épült rotunda (körtemplom). A rotunda építési ideje a régészeti kutatások alapján a 12. század vége és a 13. század eleje közötti időszakra tehető. Ebből az időből származnak a körülötte lévő legkorábbi sírok is. A Kálváriadombon található vár és a rotundának helyet adó Hradisko-domb közötti, északkelet–délnyugat irányú, egykor sekélyebb, természetes árkot a középkori városfalak építésekor (1372 körül) kimélyítették. A 13. századi Kálváriadombon lévő vár Miroslav Plaček feltételezése szerint fennállásakor kerítőfallal kapcsolódott össze a rotundának helyet adó Hradisko-dombbal. Így a kis méretű Hradisko-domb (északkelet–délnyugat irányban 66 méter, északnyugat–délkelet irányban 18 méter) egy időben a Kálváriadombon álló vár előváraként funkcionált (akkoriban a rotunda már rajta állt). Az Árpád-kori vár 13–14. század fordulója körüli felhagyása (pusztulása) után, a 14. század második felében Szakolca városát fallal vették körül. E városfal északnyugati szakasza a Hradisko-domb északnyugati peremén futott végig úgy, hogy a körtemplom a városfalakon belülre került. A rotunda használatát, és a körülötte történő temetkezést korlátozták, majd a 15. században a rotunda épületét magasították, mely ezután sokáig védőtoronyként működött. A torony északnyugati oldalán húzódó várfal gyilokjárójáról kis hídon lehetett a védőtorony felső szintjére jutni.
1372 és 1435 között Szakolca városát szabálytalan alaprajzú, eltorzított téglalaphoz hasonlító elrendezésű városfallal kerítették. A fallal övezett középkori város legnagyobb hosszúsága északnyugat–délkelet irányban 920 méter, legnagyobb szélessége északkelet–délnyugat irányban 540 méter. Minden egyes hosszanti falon egy-egy, összesen négy városkaput építettek. A városfalakat bemutató korabeli térképek szerint a falakat nem tagolták védőtornyok, azonban az északkeleten lévő Sudoměřicei kapu, valamint a délnyugati oldalon nyíló Holicsi kapu előtt kiterjedt kapuvédműveket ábrázolnak (ezekből ma már semmi sem látható a felszínen). A városfalak egy részét napjainkra lebontották, azonban még így is jelentős, sokszor 4–5 méter magasságú, hosszú falszakaszok maradtak fenn. Egy ilyen falszakasz látható a város délkeleti oldalán, amely ezután teljes magasságában helyreállított, pártázatos védőfalként folytatódik az északkeleti városfal kapujának helyéig. Rosszabb állapotú, de magasan álló, helyenként pártázatát megőrző fal emelkedik a város északi sarkának közelében. Innen délnyugatra fordulva pártázat nélküli, kb. 5–6 méter magas falszakasz húzódik egészen a rotundáig. A fal fölfut a Hradisko-domb északnyugati peremére, ahol már erősen visszabontott állapotban, helyenként csak 0,5 méter magasan áll, majd az északnyugati városkapu környezetében ismét magasan, de pártázat nélkül vezet tovább a középkori város nyugati sarkáig. Ennek közelében, de még az északnyugati falon, a városfalba vágott újkori kapunyílások találhatók. A délnyugati városfal egyes szakaszai a délnyugati városkaputól északnyugatra teljes magasságukban állnak pártázatukkal. Az ettől a városkaputól délkeleti irányban továbbvezető városfal mindössze 1,5–2 méter magasságban figyelhető meg.
Források:
Fényes 1851. IV. 55–56.
Ballagi A.–Ballagi G. 1866–1867. I. 165–166.
Óváry 1875. 530.
MVV Nyitra 1899. 43–44.
Thaly 1905. I. 32, 42–43, 59–62, 81–84, 100, 117–120, 138, 162, 171, 200–214, 227–238.
Oslay 1914. 13–15.
Gárdonyi 1941. 6, 11.
Nagy 1961. 244, 259.
Habovštiak 1972. 8.
Györffy 1987. IV.463–464.
Engel 1996. I. 419–420.
Neumann 2007. 22–23, 26, 80.
Plaček–Bóna 2007. 258–260.
Grznár–Drahošová 2006. 153–161.
Szilágyi 2009. 240–241.
Pozsonytól 20 km-re, kelet–északkeletre fekszik Szenc városa. Hosszan elnyúló főterének középső részén áll a helyreállított, ún. Török-ház. Helyi elnevezése talán abból ered, hogy 1663-ban elfoglalták a törökök.
Ez a 16. századi erődített reneszánsz épület hajdanán a település fontos védelmi építménye volt. Batthyány Kristóf (†1570) pozsonyi ispán emeltette 1556 és 1560 között. Először 1615. május 14-én tartottak megyegyűlést az épületben, amely aztán 1757-ig még többször megismétlődött. A 18. század elejétől az Esterházyak birtokolták. A 19. századtól az első világháború végéig a szolgabírói hivatal székhelye volt, ezt követően adminisztratív, kulturális és egyéb célokat szolgált. A 20. század közepére meglehetősen elhanyagolt állapotba került. 1978-ban és 1994-ben régészeti kutatásokat végeztek benne, utóbbi alkalommal teljes körű renováláson esett át. Nem sokkal ezután étteremként hasznosították, 2010-től pedig városi múzeumot rendeztek be falai között.
A kétszintes, közel négyzet alaprajzú, kb. 16x16 méter méretű, kéttraktusú épület északi sarkán hengeres saroktorony áll. A második szint fölé magas attikafalat készítettek, ennek pártázattal díszített koronájára támaszkodik a befelé lejtő tetőszerkezet. Az attikafalon, körben az épületen kulcslyuk alakú lőrések sora készült, így a padlástér egyben védelmi szintként is működött. A kastély eredeti, faragott kövekből kialakított, íves főbejárata a tér felé néző északnyugati oldalon nyílik. Központi terme közvetlen kapcsolatban áll a lépcsőházzal. Az eredeti lunettás boltozat megmaradt a földszint első részében és az emeleti lépcső fölött. A homlokzati ablakok kőkeretesek, a külső sarkokon kváderköveket utánzó sgraffito díszítés látható. 1960-ban egy téglákból épített alagutat is feltártak, amely az épület délnyugati sarkából vezetett a szomszéd ház udvarába. Ez a járat, amely a menekülést tette lehetővé, nem egykorú a legkorábbi épülettel, talán valamikor a 18. század elején hozhatták létre.
Források:
MVV Pozsony 1904. 115.
SÚPIS III. 90.
Pisoň 1977. 279–280.
Križanová–Puškárová 1990. 169.
Sirota 1991. 11–12.
Lévától 26 km-re, délnyugatra, a Garam-menti-dombság nyugati részén települt Szencse község. 1960-ban a tőle keletre fekvő Kisbelleg községgel egyesült Podhájska néven. Az egyesített községet magyar nyelvű források Szencsebelleg vagy Bellegszencse formában említik. Szencse templomától 320 méterre, kelet–délkeletre, a falu keleti széle fölé emelkedő dombhát árokkal körülvett kiemelkedésén állt egykor az erősség (tszfm. 162 méter). A vár helyét az Első Katonai Felmérésen (1763–1787) még feltüntették, és „alte Schanz” felirattal jelölték. A helybéliek Tatárhányás néven ismerik.
A várról írásos adat nem ismert, fennállása feltehetően az Árpád-korra tehető. A falu 1258-ban lett nemesi birtok, amikor a királytól a Hontpázmány nemzetség egyik ágának tagja, András kapta meg, s ettől kezdve ő és utódai voltak az itteni birtokosok a 13. század folyamán. A vár helyszínét Alexander Ruttkay „aszimmetrikus helyzetű, igen jó megtartású mottehalom”-ként írja le. Szerinte föld-fa szerkezetű erősség állhatott itt. Falazással történő építkezés nyomait nem tudta megfigyelni, szántáskor sem kerültek elő ennek nyomai. A plató középső részén fatornyot feltételezett. A kutatási anyag a Nyitrai Régészeti Intézet irattárában található, a vár területéről E. Blažová és M. Bartík készített felmérést (lásd Ruttkay, 2007).
E könyv szerzői terepbejárásuk során (2014. március 23.) növényzetétől megfosztott, gépekkel elegyengetett várterületet figyeltek meg. Nagyjából kör alaprajzú platója 17 méter átmérőjű, amelyet a keleti, az északkeleti és az északi oldalon árok kerített. A vár nyugati és délnyugati oldalán külön árok kialakítására nem volt szükség, mivel ott erősen lejt a terep. A vár belső területe 4–5 méter magasságban emelkedik a körítőárok alja fölé. Az elegyengetett felszínen építmény nyomai nem láthatók.
Források:
Györffy ÁMF 1966. 477.
PDOS I/1. 276.
Ruttkay 2006. 394.
Ruttkay 2007. 285.
Pozsony központjától 12 km-re, északkeletre fekszik Szentgyörgy község. A vár romja a falu központjától 1,3 km-re, északnyugatra, egy 290 méter magas dombon található.
Uradalmát II. András király adományozta 1209-ben Hontpázmány nembéli Sebes pohárnokmesternek, a Szentgyörgyi és Bazini grófok ősének. Várát 1295-től említik (Fügedi Erik szerint 1270 és 1295 között épült). Ábrahám és fiai birtokolták, közülük 1343-ban Péteré és utódaié, azaz a Szentgyörgyi ág tulajdona lett. Jodok és Prokop morva őrgrófok 1385-ben elfoglalták egy időre. 1438-ban, a Szentgyörgyiek kihalását követően a másik (bazini) ág kezére került. 1446-ban Bazini Györgynek és fiainak jutott. A várat a Szentgyörgyi és Bazini grófi család tagjai birtokolták, egészen 1543-ban bekövetkezett kihalásukig. I. Ferdinánd király 1544-ben Serédy Gáspárnak adományozta zálogbirtokul. Miután Gáspár 1550-ben meghalt, az uradalmat bátyja, Serédy György igazgatta Serédy Gáspár fiának, Jánosnak gyámjaként. János halálával (1555) a birtokot Serédy György örökölte, egy évvel később azonban átadta II. Serédy Gáspárnak, aki fiatalabb testvérének, Miklósnak volt a fia. II. Gáspár halála (1566) után a zálogbirtokosságot Pozsony megye főispánja, Salm Eck szerezte meg. Az új tulajdonos a vár karbantartásával nemigen törődött: egy 1574-ből származó leírásból tudjuk, hogy az erősség falai romosodóban voltak, a lakóhelyiségeket elhanyagolták, és csupán a várnagy, kilenc katona és két őr lakott benne. Salm Eck halála (1574) után a várat a Királyi Kamara vette át. 1575 áprilisában már Krusith János (Ján Krušič, 1525–1580) birtokában volt, aki a török fenyegetettség miatt a várban építési munkálatokat kezdett, amelyek azonban befejezetlenül maradtak. Végrendeletében úgy kívánta, hogy halála után özvegye, Pálffy Katalin menjen feleségül serege egyik katonatisztjéhez, Illésházy Istvánhoz. Így Fehérkő az esküvő évében (1582) Illésházyé lett, aki átalakíttatott néhány épületet és az omladozó várfalat támpillérekkel erősíttette meg. Bár 1603-ban hamis vádak alapján felségsértési eljárás indult ellene, a bécsi békét követően (1606) feleségével együtt megerősítették a vár birtokában, melyet 1609-ben II. Mátyás király ismét jóváhagyott. Illésházy István halála (1609) után özvegye hiába próbálta a várat és birtokát egészen magához ragadni, az erősség 1611-ben testvére fiaihoz, II. Pálffy Miklós gyermekeihez került. Bár a király 1615-ben elvette tőlük, Pálffy Katalin halála (1616) után tíz évvel II. Ferdinánd a várat és birtokát mégis II. Pálffy Istvánnak adta zálogként. Amikor a hatéves zálog letelte után a király nem tudta visszafizetni a zálogösszeget, a Pálffyak lettek a vár végleges tulajdonosai. A Habsburg–török háború (1663–1664) során, 1663. szeptember 17-én a török fősereghez tartozó krími tatár csapat váratlanul elfoglalta, kifosztotta és felgyújtotta a várat. A Pálffy család nem építtette újjá, mivel 1609-től a Szentgyörgy városának északnyugati részén épült reneszánsz kastélyukban laktak, és Fehérkő várának már amúgy is csak némi gazdasági szerep jutott.
A vár első építési fázisában, a 13. század utolsó harmadában a szabálytalan ötszög alaprajzú, 55x35 méteres belső vár készült el. Ebben a várrészben két nagy méretű tornyot emeltek. A belső vár keleti részén egykor alápincézett palotaépület állt, valamint egy 15. századi leírás egy másik kétszintes épületet is említ az északi oldalon, amely háromosztatú volt és magába foglalta a kápolnát is. Ugyanez a leírás megemlíti, hogy a két torony közül az egyik öregtoronyként szolgált, a másiknak börtönfunkciója is volt. Sajnos az erőteljes visszabontások miatt, illetve ásatások hiányában a tornyok pontos helye nem állapítható meg, azonban az 1412-es leírás szerint a nagy méretű központi torony az épületegyüttes közepén állhatott. A belső vár bejárata annak északkeleti oldalán volt.
A második építési fázisban, a 14. század végén épült meg a szabálytalan alaprajzú külső vár. Ennek külső befoglaló mérete észak–déli irányban 84 méter, kelet–nyugati irányban pedig 90 méter. A külső körítőfalak északkeleti oldalán állt a kaputorony és egy őrszoba. A külső várban még további két tornyot említenek a leírások, amelyek közül az egyik a külső vár északnyugati sarkának közelében kialakított ciszternát őrizte. Ezt a tározómedencét a vártól kb. 3000 méter távolságban lévő erdei forrás vizével töltötték fel, amelyet égetett agyagcsövekből készült vízvezetéken vezettek a vár területére. A külső vár északi és déli falainak külső oldalán támpillérek nyomai találhatók. A várat többszörös árokkal és sánccal vették körül a vár keleti, déli és nyugati oldalán. Az északi oldalon külön árokrendszer nem készült. A várat közvetlenül kerítő, mintegy 15–20 méter széles árok északkeleti oldalán híd vezetett a külső vár kaputornyához, melynek pillére ma is látható. Ezen az oldalon egy háromszög alakú, dél felé keskenyedő földnyelven elővárat alakítottak ki úgy, hogy annak keleti oldalán is árok, valamint egy kisebb sánc épült. Ezt a háromszög alakú elővárat valószínűleg paliszádfal védte, és ezen áthaladva lehetett megközelíteni a külső vár területét az említett hídon és kaputornyon keresztül. A várat övező, fent említett árkon kívül a nyugati és délnyugati oldalon további két árkot készítettek, valamint az árkok között sánc is épült. Ez volt a vár leginkább támadható oldala, míg a vártól északra meredeken lejtő hegyoldal mentén külső védművek nem épültek. Az 1663-as támadás során súlyosan megsérült várat nem állították helyre, anyagát a környékbeliek hordták el építkezéseikhez.
Források:
Fügedi 1977. 198.
KMTL 631.
Engel 1996. I. 426.
Könyöki 2000. 295–296.
Plaček–Bóna 2007. 62–64.
Švanda 2007. 8–11.
A Neštich nevű vár, amelyet Hradiskóként is említenek, a Kis–Kárpátok nyúlványán fekszik, Szentgyörgy központjától 1,6 km-re, északnyugatra. A várat írott források nem említik. A területéről előkerült 9–10. századi, továbbá 13–14. századból származó leletek keltezik az erősséget.
Az északnyugat–délkeleti irányban, kb. 500 méter hosszúságban kiterjedő, de legszélesebb helyén is csak 110 méter szélességű vár két fő részből áll. A két várrészt középen sánc választja el. A nyugati várrészt kettős árok és sánc övezi, annak északkeleti, északi, nyugati és délnyugati oldalán, míg a keleti várat egyszeres sánc és árok védte. A keleti vár területén középen található egy kiemelkedés és három terasz, amelyek kifelé lejtenek. A nyugati oldalon további sáncrésszel egy kb. 70x60 méteres területet elővárként csatoltak az erődítményhez.
A vár területén Ľudmila Kraskovská 1957–1958-ban és 1962-ben végzett kiterjedt régészeti ásatásokat. Az ásató régész kutatóárkokkal feltárta a váron belüli és egyes esetekben a váron kívüli területek jelentős részét. A keleti várrész legrégebbi leletei arra utaltak, hogy itt egy Hallstatt-kori (vaskori) település volt, amelynek azonban még nem volt erődítése. Ebből az időszakból többek között megtalálták egy lakóház maradványát, benne fazekasműhelyt és kerámiatöredékeket.
Kraskovská szondákat nyitott a vár sáncaiban, majd megállapította, hogy a külső sánc két erődítési szakaszban épült, és egymástól eltérő kő- és faszerkezettel készültek. A korábbi konstrukció két cölöpsorral készült el, majd ennek pusztulása után helyére négy cölöpsorból álló védelmi rendszert építettek. Az itt talált leletek szerint ezt az erődítésrendszert szlávok építették a 9. században, a Morva Fejedelemség fennállásának idején. A szlávok itteni jelenlétét bizonyítja az ásatások során előkerült nagy mennyiségű cserép, vaseszközök töredékei, valamint egy négyszögletes építmény maradványa, amelyben kőből készült tűzhely is volt.
A nyugati várrész kiemelkedő magaslatán egy 7 méter hosszú, négyszögletes épület alapját tárták fel tűzhellyel és cserépleletekkel, amelyet az ásató régész a 13–14. századra datált. A keleti várrész nyugati oldalán előkerült a középkori falazatba épített alap, valamint a vár dombjának lejtője mentén, 125 méter hosszan egy égetett agyagcsövekből készült vízvezetékre bukkantak, amely egy ciszternához vezetett. Az előkerült leletek és építészeti részletek azt bizonyítják, hogy az Árpád-korban, a 13. században újra használatba vették a korábban elpusztult szláv várat, illetve annak déli részét ismét várként használták.
Említést érdemel, hogy a Vladimir Turčan és Julius Vavák által 2006-ban végzett ásatás során a vár középső részén néhány – feltételesen a 16–17. századra datált – zománcos kerámia is előkerült. Ugyancsak az erősség területén, néhány gödör feltöltésében az előbb említettekhez hasonló korú cserepekre, a gödrök alján pedig szláv kerámia darabjaira bukkantak.
Források:
Kraskovská 1963. 68–103.
Švanda 2007. 6–7.
Turčan–Vavák 2008. 168–169.
Pozsonytól 15 km-re, északkeletre fekszik Szentgyörgy városa, melyet írott források már 1209-ben említenek. 1598. szeptember 5-én Habsburg Rudolf király engedélyezte Bazin és Szentgyörgy királyi mezővárosoknak, hogy Illésházy István fennhatósága alól (aki 1580-tól zálogként birtokolta azokat), 140 ezer tallérért megválthassák magukat, és egyben szabad királyi várossá válhassanak. Illésházy – az országgyűlési végzés hiányát számonkérve – megtagadta a két település átadását.
Az 1615-ös esztendőt követően, amikor Szentgyörgy végül királyi városi rangra emelkedett, szinte azonnal megkezdődött a városfal kiépítése, melyben fontos kényszerítő erőt jelentett az egyre fenyegetőbb török veszély is. A munkálatok ennek ellenére csak lassan haladtak, elsősorban az anyagi források szűkössége miatt. Köprülü Ahmed nagyvezér hadjáratának idején, 1663. szeptember 5-én egy kisebb portyázó török sereg hajnalban megtámadta és elfoglalta Szentgyörgy városát, az épületeket feldúlták, felgyújtották, lakóit megölték vagy elhurcolták. Ugyanekkor fosztották ki a közeli Bazint és Modort is.
1691-ben királyi biztos vizsgálta meg a városfal állapotát. Megállapította, hogy a városi erődítmények még nem készültek el teljesen: a fa gyilokjárók nem voltak kialakítva, az épülőfélben lévő nyugati fal nem érte el a kellő magasságot, a hiányzó északi falat pedig egy könnyen átjárható földsánc helyettesítette. A városkapuk kijavításához és a hiányzó falak pótlásához 2000 forintra lett volna szükség.
1703 és 1711 között ismét nehéz korszak köszöntött Szentgyörgyre. II. Rákóczi Ferenc kurucai többször is megszállták, megsarcolták, de nem tudták tartósan a hatalmukban tartani. Utoljára 1710 elején Balogh Ádám brigadéros serege rohammal foglalta el, a polgárságot megkímélték, a császári őrséget azonban mind levágták. A Rákóczi-szabadságharc bukása (1711) után kezdődött el a városfalak egy részének lebontása. 1856-tól rombolták le a jelentősebb városkapukat.
A Kis–Kárpátok délkeleti lábához épült várost szabálytalan trapéz alakban kerítették az 1615 után épült városfalak. Az általuk határolt terület legnagyobb kiterjedése északnyugat–délkelet irányban 620 méter, délnyugat–északkelet irányban pedig 740 méter volt. A helyben fejtett kőből emelt városfalakon kívül árok is védte a települést.
A városfalakon négy kaput építettek, de ezenkívül a közeli szőlőhegyre vezető két kisebb kijárat is készült. A Felső kapu a városfal nyugati szakaszán nyílt, a mai Illésházy–Pálffy-kastély mellett, innen vezetett az út Fehérkő várához. A Pozsonyi, az Alsó és a Bazini kapu a városfal keleti szakaszán volt. Napjainkra csupán a két kisebb kapu maradt meg.
A falakat öt kerek alaprajzú és kilenc sokszögletű toronnyal erősítették, nagyjából azonos távolságban elhelyezve a védőfal mentén. A 19. században a város későbbi fejlődése miatt elkezdték lebontani a falakat, a század közepe után a városkapukat is. A hiányosan fennmaradt falak csak részben mutatják az egykori védőtornyok helyét.
A 740 méter hosszú keleti városfalból mindössze a Prostredná és a Pezinska utca közötti szakaszon maradtak meg részletek, közel a temetőhöz. Az itteni falak legnagyobb magassága azok külső oldalán, a temető felől mérve elérik az 5 métert, rajtuk lőrések is megfigyelhetőek. Az északi fal nagy része is fennmaradt mintegy 300 méter hosszúságban, 2–3 méterre visszabontott magasságban, lőrések nélkül. Ezen a szakaszon három védőtorony maradványa is látható, a negyedik elpusztult. Az északi falon található a szőlőhegyre vezető egyik kisebb kapu boltíve a Szentháromság- (Sv. Trojice-) templom közelében. Az egykori nyugati városfal egy kis darabja a Prostredná utcában, az Illésházy–Pálffy-kastély közvetlen közelében látható. További jelentősebb falszakaszok állnak még a város déli és délnyugati oldalán, a Bratislavské záhumenice nevű földút mentén. Ezen a részen a védőfalak kb. 600 méter hosszúságban visszabontva ugyan, de jó állapotban maradtak meg. A falakba az itteni kiskertek tulajdonosai itt-ott kisebb átjárónyílásokat vágtak. A visszabontott falakon lőrések már nem láthatók, ugyanakkor három sokszögletű – szintén visszabontott – torony falai állnak még 2,5–3 méter magasságban. A városfal a Bratislavské záhumenice és a Letohradská utca sarkán északkeleti irányba fordul, és kb. 40 méteres szakasza 1,5–2 méter magasságban még megfigyelhető. Itt, a Letohradská utcán, az Armbrusterek házának közelében található a délnyugati kisebb kapu, amely a szőlőhegyek felé nyílt.
Források:
Mercurius Veridicus 1705–1710. 117.
MVV Pozsony 1904. 218, 226–227.
Gárdonyi 1941. 13.
Házi 2000. 35.
Rabb 2005. 152–153.
Malacka városától 13 km-re, északkeletre fekszik Szentistvánkút (1899-ig Szentistván) község. A település közepén álló templomot közel téglalap alakú, lőréses kerítőfal övezi.
A Szent István király tiszteletére szentelt templom alapkövét a legújabb kutatások (Peter Kresánek, 2009) szerint 1668. augusztus 13-án rakták le, Szelepcsényi György esztergomi érseknek és helynökének, Gubasóczy Jánosnak a támogatásával. Építése 1673-ban fejeződött be, de csak 1678. augusztus 15-én szentelte fel Pálffy Ferdinánd egri püspök. (A korábbi, egymástól átvett leírások szerint 1682 és 1688 között épült.) A török veszélyre való tekintettel erős védőfallal is ellátták. A templom körül a 18. század második felében temető terült el. 1784-ben felújították a templomot és a plébániát, bearanyozták a szobrokat. Erdődi Pálffy Károly herceg egy évvel később a templomhoz sekrestyét építtetett. 1786-ban kijavították a szószéket. 1914-ben renoválták a templomot.
A falakkal védett terület mérete 47x34 méter. A védőfalak mind a négy sarkában egy-egy ötszögletű olaszbástyát építettek, amelyek már az Első Katonai Felmérés (1763–1787) vonatkozó szelvényén is jól megfigyelhetők. A bástyák falazata mintegy 1 méterrel magasabb a mellettük húzódó, kb. 2,5 méter magasságú kerítőfalnál. A kulcslyuk alakú lőrések csak a bástyákat összekötő falakon láthatók, a bástyákon eredetileg ilyenek nem készültek. Az egyes bástyákat később átalakították, területükön helyiségeket építettek, és cserépfedésű tetőszerkezettel látták el azokat. A déli és a nyugati bástya átépítésekor a bástya falain kis méretű, kör alakú ablaknyílásokat alakítottak ki. Az északi és keleti bástyában is helyiséget hoztak létre, majd befelé lejtő féltetővel fedték be. A keleti bástya északkeleti oldalában ajtónyílást vágtak. A templom kerítőfalába a délkeleti, a délnyugati és az északnyugati falon is bejárati kapunyílásokat készítettek.
Forrás:
SÚPIS III. 212.
Nagyszombattól 15 km-re, délkeletre, a Vág partján települt Szered városa. A város keleti szélén található Sempte vára a 20. század eleje óta Szeredhez tartozik.
Györffy György szerint Sempte várát 1018 után I. (Bátor) Boleszló lengyel király és a csehek elleni védekezésül I. István király építtette. A 14. században íródott Képes Krónika is említi Semptét az 1074-es esztendőben, amikor a trónjától megfosztott Salamon király a segítségére érkező IV. Henrik császár seregével az országba nyomult. A modern-kori szakirodalom többsége ma már elfogadja, hogy a vár nagy valószínűséggel a 11. század első felében épülhetett. A nyugat felől várható támadások kivédésére emelt erősség egyben a semptei várispánság központja is lett.
A semptei várispán legkorábbi említése 1177-ből ismert. 1221-ben és 1233-ban a semptei várjobbágyok pereskedéseiről olvashatunk az írott forrásokban. A tatárjárás (1241–1242) után a vár nagymértékben vesztett jelentőségéből; IV. Béla király 1261 körül a várispánságot hívének, Truslephnek, majd halála után fiának, Liupoldnak adományozta honorbirtokként. Ezután királyi, illetve királynéi várispánság volt, majd Aba nembéli Aba birtokolta, aki 1312-ben elesett a rozgonyi csatában. Ezután Csák Máté kezére került, halála (1321) után a királyé lett. 1323-ban I. Károly király elcserélte Cseklészért akkori urával, Majnolt fia „Veres” Ábrahámmal. Ezután királyi erősség volt, 1410 és 1419 között Stęszewi Mościc és Juga, 1419-től pedig Bazini György birtokolta zálogként. 1426-tól – ugyancsak zálogként – Pálóci Máté és Imre kezén volt, akik 1427-től adományként is megszerezték. Zsigmond király Újhelyért cserélte el velük 1429-ben, majd 1430-ban Rozgonyi ifj. István és György pozsonyi ispánok kapták zálogba (Albert királytól 1438-ban élethossziglan, majd 1439-ben örökadományként is megszerezték). Miután a Rozgonyiak itteni ága 1492-ben kihalt, az erősség Rozgonyi László özvegye, alsólendvai Bánffy Erzsébet kezén maradt, majd az ő második házasságával, 1493-ban második férje, Kanizsai György lett a vár ura. I. Ferdinánd 1530-ban Thurzó Eleknek adományozta a várat, amely a halálát (1543) követően leányának, Thurzó Annának a férje, Báthory András tulajdonába került. Az ő elhunyta (1566) után második asszonya, Mindszenty Katalin és a Thurzók között küzdelem indult a vár birtoklásáért. Végül 1596-ban a Thurzók erőszakkal foglalták el. 1605-ben Bocskai csapatai harc nélkül vonultak be falai közé, és ugyanez történt 1618-ban, Bethlen Gábor seregének megjelenésekor is. Ezekben az időkben Thurzó Szaniszló volt a várúr. A hadifelszereléssel alaposan ellátott Semptét Bethlen felkelői 1622 februárjáig tartották megszállva. Thurzó Mihály főispán halála (1636) után a Királyi Kamarára szállt.
Következő tulajdonosa Esterházy Miklós (1583–1645) volt, Esterházy Ferenc pozsonyi alispán fia (1639. április 20-án iktatták be). Ezt követően évszázadokig az Esterházyak birtokolták. 1663 októberében török sereg vette ostrom alá a várat. A Nicola alezredes vezette védősereg, amelyet az odavezényelt bajor választófejedelmi gyalogezred ötszáz katonája és mintegy negyven ágyú is erősített, szilárdan ellenállt, heves tűzpárbajt követően az oszmán had hamarosan elvonult.
A Thököly-féle mozgalom során, 1683 augusztusától Thököly híve, Szirmay András lett a vár kapitánya, aki ágyúkkal látta el az erősséget és hidat veretett a Vág folyón. Bécs császári felmentése után katonáival elvonult Semptéről, az ágyúkat pedig Kassára vitette. A Rákóczi-szabadságharc folyamán, 1703. december 2-án kardcsapás nélkül szállták meg a várat Károlyi Sándor generális kurucai, a várúr Esterházy Antal már napokkal azelőtt elmenekült innen. Négy nappal később Bercsényi Miklós főgenerális is megérkezett a várba, és sokáig itt tartotta főhadiszállását. 1704 és 1708 között több ízben is gazdát cserélt a vár, majd a szabadságharc bukását (1711) követően visszakerült az Esterházyak kezére.
A vár mellett egy földdarabot 1770–1771-ben Esterházy Ferenc eladott a Kamarának. Ezt követően rövidesen a déli, külső sáncon épültek fel a császári-királyi sóhivatal épületei. Bél Mátyás 1742-ben beszámolt arról, hogy a volt várat Esterházy József kastéllyá építtette át. A várat tehát fokozatosan barokk, majd az 1840-es évek elejétől klasszicista stílusú kastéllyá alakították át. Ez utóbbi formájában maradt fenn napjainkig.
1860-ban a kastélyt és a birtokot Angelique d'Alsace de Hénin de Brienen vette meg, aki nyári rezidenciaként használta. Következő birtokosa 1912-ben a Szerémségből érkezett báró Ohrenstein (beocsini) Henrik lett. Ő 1919 júliusában halt meg, a kastélyt fia, György örökölte. A trianoni döntést követően azonban György csak 1925-ben kapta meg ténylegesen az épületet. Igyekezett megőrizni az eredeti, művészi berendezést, a parkot pedig a széles nyilvánosság számára is látogathatóvá tette. Mivel a család zsidó származású volt, a zsidóellenes intézkedések keretében 1941-ben birtokukat a pozsonyi Állami Földhivatal vette át, és 1942-ben a Tanulmányi Alapnak adta el. 1944 szeptemberében a kastélyt német katonák foglalták el, visszavonulásukat követően a szovjet hadsereg költözött falai közé. A kastélyban kórházat alakítottak ki, a berendezés fából készült részeit, a parkettát és számos ritka könyvet fűtőanyagnak használtak, a park régi, különleges fáit kivágták. 1948 októberében az egész birtok a csehszlovák államé lett, 1949-től a szeredi járáshoz tartozott. A kastély néhány helyiségét színházteremként működtették, más részét 1962-ben a nikkelgyár/kohó középfokú szakiskolája foglalta el, majd 1968-től itt jött létre a „Gyermekek és Fiatalok Háza”. A színházterem 1969-ben borozóvá lett. A kastély helyreállítása – megszakításokkal – az 1980-as években indult meg. Az Izsóf József vezetésével 1984-ben kezdődött régészeti feltárások, melyek az 1990-es évek elejéig folytatódtak, napvilágra hozták a középkori erősség maradványait is.
Sempte egykori vára a mai Szered város keleti szélén, a Vág mostani folyásának jobb partja mentén épült a 11. században. A Vág 20. század elején történt szabályozásáig ezen a területen – a bal parti dombok és a jobb parti Dunamenti síkság között – a folyó sok ágra szakadva, medrét folyton változtatva kanyargott dél felé. A középkori semptei vár fennállása idején a Vág fő medre a vár nyugati oldalán volt és csak a későbbi századok során vándorolt kelet felé, az ottani dombok lábához. A vár környezete akkor még a bal parti Semptéhez tartozott, és a mederváltozások ellenére egészen a 20. század elejéig a korábbi, nyugatabbra húzódó főmeder nyomvonala jelentette a határt Pozsony és Nyitra vármegye között. A Vágon az itteni gázlón lehetett biztonsággal átkelni, ezért vezetett erre a Visegrádtól (később Budáról) Cseh- és Lengyelország felé a jelentős Via Bohemica útvonal.
Maga a vár az átkelőhely közelében, az ártéren sok ágra bomló folyó egyik, kb. 25–35 méter átmérőjű szigetén épült fel. A 10–11. századi várból a régészeti kutatás során szinte alig találtak valamit. Megfigyelhető volt, hogy az egykori építkezés megkezdése előtt a felszínt elegyengették, majd vízzáró agyagréteggel fedték le. Először egy 12,5x12,5 méter méretű, 2,6 méter falvastagságú lakótornyot építettek fel. A torony nyugati oldalán az árok, a keleti oldalon pedig egy korabeli védőfal maradványa is előkerült.
Az építkezést a 13. században folytatták, amikor a lakótornyot egy 36 méter oldalhosszúságú, közel négyzet alaprajzú külső fallal vették körbe. Ekkor átalakították és megnagyobbították a védett területet körülvevő árokrendszert is, amelynek külső oldalát cölöpsorral erősítették meg. A 14. század végén bekövetkezett tűzvész után újabb helyreállítási és átépítési munkák következtek. A külső paliszádfal helyére kőalapokat készítettek, majd erre építették a második – szintén közel négyzetes alaprajzú – téglából készült védőfalat, amely már 65x65 méteres területet fogott közre. A két fal közötti régi védőárkot feltöltötték és új árkot ástak a második fal körül. A déli oldalon készült el a vár bejárata és a hozzá vezető híd a kaputoronnyal. A váron belül épületeket emeltek, amelyek közül a legfontosabb a belső várterület keleti oldalán elkészült, 36x7 méter alapterületű palota és a Szent Margitnak szentelt kápolna volt. A várudvaron egy kutat is ástak.
A kialakult épületegyüttes pontos leírását az 1423-ban íródott inventáriumból ismerjük. Eszerint a kettős várfallal védett semptei belső vár falain két kapu volt, az egyik keletre, a másik nyugatra nyílott. A leírás megemlíti a lakótornyot és a belső várfal két kapujánál álló kaputornyokat. A kápolna és a kút mellett leírja az északi és a déli várfal mentén lévő épületeket, és azok helyiségeit. Az inventárium szerint a belső és a külső várfal közötti területen több épület állt, köztük a vár konyhája is az északi oldalon. A 15. és a 16. század fordulóján a várba vezető út védelmére külső erődítést építettek a vár délnyugati oldala elé, amely egy délnyugatra néző ötszögletű bástyából és a hozzá északról és keletről csatlakozó várfalakból állt. Ezek a hosszanti védőfalak a korábbi, négyszögletes második várfalhoz zártak vissza a nyugati és a déli oldalon.
Birtoklása idején, 1543-tól Báthory András teljesen újjáépíttette a várat, majd 1596 után Thurzó Szaniszló teljes átépítést és modernizálást hajtott végre. A jelentősen megnövelt területű erősséget sarkain ötszögletű sarokbástyákkal ellátott korszerű, tüzérség elhelyezésére is alkalmas, négyszögletes alaprajzú újabb erődítéssel övezték. Ezenkívül széles vizesárkot alakítottak ki, amelynek külső oldalán fedett utat, vársíkot (glacist) építettek és két külső védművet is emeltek.
A 17. század első felére kialakított új védőrendszert a karlsruhei Badeni Tartományi Főlevéltárban őrzött, 1667-es keltezésű színezett tollrajz mutatja leghívebben. A kiépített erődítéshez nyugat felől több hídon keresztül vezetett az út, amely a vár előterében épített ravelinon áthaladva vitt tovább a vár belseje felé. A belső vár palotáit részben elbontották, illetve átalakították, helyükön kétrészes reneszánsz palotát alakítottak ki, a korábbi lakótorony megtartása mellett.
Az Esterházy család folytatta az építkezéseket 1639 után. Karbantartották a vizesárkokat, a vár déli és nyugati oldalán kétszintes palotaépületet emeltek. A török fenyegetés elmúltával a vár elvesztette jelentőségét, és 1740 körül a déli és nyugati palotaépületek megtartása mellett a központi lakótorony kivételével elbontották a középkori várat, valamint újkori védelmi létesítményeit, a vizesárkokat pedig feltöltötték. Az elbontott épületek, falak és árkok helyén parkot alakíttattak ki. A középkori lakótorony utolsó megmaradt része a 19. században omlott le.
Források:
Némethy 1885. 419.
Komáromy 1889a. 405, 408, 410.
MVV Pozsony 1904. 117, 511.
Thaly 1885–1892. III. 82–83.
Thaly 1905. 32, 113.
Kálniczky 1982. 137.
Györffy 1987. IV. 459–460.
Izsóf 1990. 153–155.
KMTL 599.
Engel 1996. I. 409.
Könyöki 2000. 280–281.
Plaček–Bóna 2007. 293–295.
Bagi 2017. 76.
A Szered és Sempte közötti Vág-átkelőhely fontos szerepet töltött be még a 18–19. század folyamán is, amit az 1809. évi napóleoni háború során keletkezett tervek és iratanyag is alátámaszt. 1809 második felére vannak keltezve azok a jelentések, amelyek Radetzky marsall számára készültek a császári sereg Szered melletti állásairól és a hídfőállás építéséről. A fennmaradt tervek szerint a nyugat felől várható támadás kivédésére látták el védelemmel az átkelőhelyet. A gázlónál egy koronaműhöz hasonló sáncmű épült, a két rövid kurtina szakaszon lévő kapu előtt egy-egy kis méretű ravelinnel. A kissé délebbre, az egykori vártól északkeletre lévő másik átkelőnél szögletes sáncmű épült. A folyópart nyugati előterét négy darab négyszögletű, és egy szabálytalan hatszögletű zártsánccal védték, a folyótól 200–300 méteres távolságban. A háború befejezése után, 1810–1811-ben újabb terv készült az átkelő körzetének sáncokkal történő erősítésére. Még 1863–1864-ben és 1869-ben is íródtak jelentések a hídfőerődítésen végzett munkálatokról.
Terepbejárásunk során a 20. században jelentősen átalakított és részben beépült terepen már nem sikerült azonosítanunk a 19. századi sáncművek maradványait.
Források:
ÖStA KA K VII k 270 (1809) Szered környékének térképe a Vág mellett
ÖStA KA K VII k 271 (1809) Jelentés Radetzky marsallnak a császári sereg Szered melletti állásairól
ÖStA KA K VII k 272 (1809) Jelentés Radetzky marsallnak a szeredi hídfő építéséről
ÖStA KA K VII k 120 (1810–11) Hídfő Szerednél
ÖStA KA K VII k 275 (1863–64) Hídfő Szerednél
ÖStA KA K VII k 277 (1869) Hídfő Szerednél
Nagyszombattól 20 km-re, északnyugatra fekszik Szomolány község. Vára a település északi szélétől kb. 200 méterre emelkedő dombon állt.
A vár keletkezésének körülményeit homály fedi. Miroslav Plaček szerint az első írott forrás Szomolány váráról 1457-ből származik, lehetséges azonban, hogy uradalmi központként már 1438-ban is létezett. Ezenfelül úgy véli, a vár építése talán már Zsigmond király uralmának utolsó éveiben, illetve a huszita fenyegetettség időszakában megkezdődött. Ha Plaček feltételezései helytállóak, a vár 1438-tól rövid megszakításokkal a Szentgyörgyi és Bazini grófok kezében lehetett, akik Szomolány birtok urai voltak.
1465-ben Mátyás király újból megerősítette Ország Mihályt és fiait Szomolány várának birtokában. Koppány Tibor adata szerint 1485-ben Szomolány várnagyát említik, és a vár ebben az időben is a guthi Ország család kezében volt. 1489-ben Ocskai Ferenc és Szendi Péter, 1498-ban Emőkei Dezső Miklós az itteni várnagy. Amikor az Ország nemzetség 1567-ben férfiágon kihalt, Szomolány a királyra szállt. II. Miksa császártól 1569-ben Ungnad Kristóf egri kapitány és horvát bán, valamint neje, Losonczy Anna kapta zálogba. II. Rudolf császár a várat az uradalommal együtt 1583-ban 30 000 forint fejében örökadományként is nekik juttatta. Leányuk, Ungnad Anna Mária hozományával 1585-ben Szomolány vára (és Jókő) Erdődy Tamásé lett. Szomolány ettől kezdve az Erdődyek ezen ágának egyik központi birtoka volt. Erdődy Kristóf (1584–1621) és Erdődy Gábor (1615–1650) sokat tartózkodott itt, I. Erdődy György (1614–1663) a várban halt meg.
A vár a Rákóczi-szabadságharc során, 1703 őszén a kurucok kezébe jutott, majd 1705. január 8-án, egynapos ágyúzást követően adták meg magukat védői Siegbert Heister császári főparancsnok seregének. 1705. július 10-én került ismét a kurucok birtokába, 1707. július 7-én foglalták vissza a császáriak.
Az Erdődyek eladósodása a 18. század második felében oda vezetett, hogy várukat 1777-ben Pálffy János szerezte meg zálogként, és 1781-ben Szomolány mezőváros is az övé lett. A vár a 19. század elején leégett. Amikor Pálffy Móric az uradalmat 1864-ben több mint félmillió forintért megváltotta, az erősség romokban hevert. Pálffy Móric fia, Pálffy József (1853–1920) romantikus stílusban kívánta újjáépíteni a várat, ennek munkálataival Alpár Ignác budapesti műépítészt bízta meg. A 20. század elején megindult építkezéseket azonban félbeszakította az első világháború, majd Pálffy halála. A második világháború végéig elsősorban csak a már elkészült épületek karbantartására szorítkoztak. A vár ezután a csehszlovák állam tulajdonába került, végleges formáját 1949–1957 között nyerte el. Jelenleg a Szlovák Tudományos Akadémia kulturális központjaként működik, falai között egész évben tudományos konferenciák és szimpóziumok zajlanak. A nyilvánosság számára júliusban és augusztusban áll nyitva, hatalmas angol stílusú parkja azonban egész évben megtekinthető, illetve bejárható.
Szomolány középkori vára a 20. századi nagyarányú átépítések miatt szinte teljesen eltűnt. A vár régészeti kutatása eddig nem történt meg. Könyöki József 1882-ben felmérést és rajzokat készített az akkor már romos várról, amelynek alapján valamelyest lehetséges rekonstruálni az egykori erősség elrendezését. A legkorábbi várrész, a belső vár délkeleti és északkeleti fala derékszögben találkozott a belső vár keleti sarkában. A déli–délnyugati várfal követte a szakadékos sziklaperem vonalát. Ezen a falszakaszon két kisebb, félkör alaprajzú tornyot építettek. Könyöki rajza egy nagy méretű szögletes tornyot is ábrázol, amely a belső vár nyugati részén állhatott. A vár palotaépülete a belső vár délkeleti fala mentén húzódott.
A 15. század végén vagy a 16. század elején épített külső vár alacsonyabb szinten északnyugatról indulva vette körbe a belső várat, egészen annak déli sarkáig. Ezen az oldalon a belső és a külső vár között egy tágas várudvar alakult ki, amelyben a külső várfalakhoz támaszkodó épületeket emeltek az északnyugati és az északkeleti falak mentén. A sokszögletű külső várfal északi, északkeleti és keleti töréspontjainál hátrafelé nyitott, közel kör alaprajzú lőréses tornyokat építettek, valamint a külső vár déli sarkában egy hátul nyitott kör alaprajzú, többszintes ágyútorony készült. Az ágyútoronytól északnyugatra egy kisebb, félkör alaprajzú torony is állt, a belső vár déli sarkánál. A váron kívül, annak északnyugati sarkától egy kb. 50 méter hosszú sziklás gerinc található, amelynek északnyugati végénél egy faépületet valószínűsítenek a kutatók.
Az 1949–1957 közötti átépítések során a korábbi vár egyes részeit, tornyait felhasználták, más épületeket viszont teljesen lebontottak. A belső vár falaiból és épületeiből semmi sem maradt, az említett nagy, szögletes torony is eltűnt, helyébe épült a mai látképet uraló hatszögletű torony. A külső vár tornyait és ágyútornyát megtartották, de teljesen átépítették és zárttá tették. A külső várudvaron ma látható épületekbe beleépítették az ott korábban állt építmények falait.
Források:
Jedlicska 1879. 262–273.
Jedlicska 1882. 216–228.
Thaly 1885–1892. III. 312.
Alpár 1899. 217–219.
MVV Pozsony 1904. 118.
Koppány 1999. 228.
Házi 2000. 492.
Könyöki 2000. 303–304.
Plaček–Bóna 2007. 265–268.
Benda 2007. 110.
Szomolány északi szélén, a szomolányi vártól 200 méterre, délre emelkedik a 297 méter magas Kálváriadomb, amelyen egykor középkori vár állt.
A várról történeti adatok nem maradtak fenn. Sándorfi Nándor, a közeli Molpír-hegy vaskori erődítményét kutatva 1890-ben megjegyezte, hogy a Kálváriadombot kettős sánc erődíti, de a Molpírral ellentétben itt nem folytatott régészeti ásatást. Zdeněk Farkaš régész 2015-ben megállapította, hogy a Kálváriadombon fennállt erősség az itt talált leletek alapján harci cselekmény (ostrom?) során, a 13. század végén vagy a 14. század elején semmisült meg. Nem sokkal pusztulását követően épült fel a közelben, a Kálvária-dombtól északra a 14. század 30-as éveiben Szomolány vára.
Az 1731-ben íródott canonica visitatióban feljegyezték, hogy a Kálváriadombon a Ferencsovics (Frencsovich) család kápolnát építtetett. A kápolna egy 1779-es adat szerint a Ferencsovics-örökséggel együtt a nagymányai Koller családra szállt. Ők ezt követően a kápolna alatti sírboltba temetkeztek.
A kelet–nyugati irányban elnyúló, 80x35 méter méretű, szabálytalan ovális alakú várterületet, valamint a plató alatti egykori árkokat, illetve a felvezető utat a kápolna, majd pedig a 14 stációból álló Kálvária építésekor jelentősen átalakították. Az egykori vár terepalakulatai emiatt csak néhány helyen azonosíthatók.
A plató északnyugati végén egy ovális alaprajzú, 21x16 méter méretű, csekély kiemelkedésen állhatott a vár központi része. Ma itt a Golgotát megjelenítő három kereszt található, középpontjában a megfeszített Krisztussal (M. Harašt alkotása), kétoldalt a latrok szobrai már hiányoznak, elpusztultak. Az innen délkeletre elnyúló platón lehetett a vár udvara, amelynek pereme több helyen érzékelhető. A dombtető közepén épült fel a kápolna a 18. század eleje körül. A vár területét a platóhoz képest alacsonyabb szinten árok, és annak külső oldalán sánc vette körül. A stációk kialakításakor (1912) a sáncok nagy része elpusztult, azonban a délkeleti és délnyugati oldalon még jelentős hosszúságban láthatók. Az árok a közel vízszintes plató délkeleti oldalán mintegy 10 méterrel alacsonyabb szinten helyezkedik el, majd északnyugat felé emelkedve az északnyugati központi várrész alatt már csak 4–5 méterrel húzódik alacsonyabban a vár belső területénél. A felvezető út a keleti oldalon haladt az árok és a sánc külső oldalán, majd az északkeleti oldalon érkezett a vár területére.
Források:
Jedlicska 1882. 212.
Sándorfi 1890. 67, 71.
Farkaš 2015. 142.
A Nagytapolcsány északnyugati szélével összeépült Tavarnok község központjában, egy jelentős kiterjedésű parkban – az egykori kastélyparkban – található a 17. század elején emelt kastély.
Szlovák kutatók szerint legkorábban a Berényi család reneszánsz castelluma (udvarháza?) állt itt, egészen a 16. század végéig (keletkezésének évéről, építtetőjéről, az épület formájáról nincsenek adatok, régészetileg nem kutatták). A Berényi-féle épület helyén Forgách Ferenc nyitrai püspök, később esztergomi érsek, 1600–1610-ben erődített kastélyt építtetett. Elkészülte után a Forgáchok átköltöztek ide Tapolcsány várából. Tavarnokot a Forgách nemzetség közel 100 esztendőn keresztül birtokolta.
A Rákóczi-szabadságharc első felében a kastély még Forgách Simon kuruc tábornagy tulajdona volt, a trencséni csatavesztést (1708. augusztus 3.) követően azonban császári kézbe került. Másfél évvel később a kastély fontos hadiesemény részese lett. Az 1710-es esztendő kezdetén, a szabadságharc hanyatlásának időszakában, az északnyugat-magyarországi kuruc jelenlét szempontjából kiemelkedő fontosságú volt Érsekújvár erődítményének a szerepe. Ellátási helyzetének javítása a tervezett további hadműveletek tekintetében kulcsfontosságúvá vált, ezért a kurucok figyelme az Érsekújvártól kétnapi távolságra fekvő Tavarnok erődített kastélyára terelődött, ahol a császáriak egyik legnagyobb raktártelepe volt elhelyezve. Esterházy Antal tábornagy 300 lovassal, 1200 hajdúval, lengyel segédcsapatokkal, két ágyúval és két mozsárral 1710. február 8-án indult el a császári őrséggel megerősített kastély ostromára, hogy az ott felhalmozott készleteket megszerezze. Február 11-én délután érkeztek a kastélyhoz, amelynek parancsnoka, Berlinger császári kapitány – látván az ostromlók tekintélyes létszámát – még aznap este ellenállás nélkül megadta magát a közel százfőnyi helyőrséggel együtt. A megadás feltételeinek megfelelően a parancsnokot harmadmagával szabadon engedték, 50 császári muskétást és több mint 30 labancot pedig foglyul ejtettek. (Berlingert ezután haditörvényszék elé állították, és Heister megfosztotta rangjától.) Február 12-én délelőtt a kurucok több száz megrakott szekérrel (rajta liszt, zab, bor, fegyverek, ruhák), ezenfelül szarvasmarhákkal távoztak a kastélyból, majd a legrövidebb útvonalon, éjjel-nappal haladva igyekeztek vissza Érsekújvárba. Hochberg von Hennersdorf tábornok császári serege azonban február 13-án Nyitraegerszeg mellett megtámadta és csaknem szétverte a kurucokat. Mindössze a tüzérségi eszközöket és a zsákmányolt élelmiszer egy részét sikerült az érsekújvári erődbe menekíteni.
A Rákóczi-szabadságharc bukása (1711) után Forgách Simon követte Rákóczit a száműzetésbe, kastélyát elkobozták, és időlegesen a Kamara kezelésébe került. III. Károly 1718-ban Berényi Péternek adományozta. Később vétel útján az osztrák eredetű Traun de Abensberg családé, tőlük az Erdődyek vásárolták meg, majd pedig Erdődy Erzsébet révén a Colloredo Mels család örökölte. Tőlük vette meg 1868-ban Stummer Ágost Sándor, aki jelentős kiterjedésű mintagazdaságot és nagy cukorgyárat létesített a közelben. A tulajdonos 1877-től elsősorban már a bodoki kastélyában időzött, de ezt a kastélyát is igényes belső berendezéssel látta el, falait karbantartotta, a nagyterem és a családi kápolna kialakítására különös gondot fordított. A második világháború végső időszakában, 1945. április 24-én a kastély részben leégett. Röviddel ezt követően a Stummer családtól elvették, 1949 tavaszától a helyi nemzeti bizottság, majd a község kezelésébe került. Az 1950-es évek elején a tavarnoki termelőszövetkezet kapta használatra, a szlovák műemlékvédelem csak 1970-ben tette meg az első lépéseket az épület megmentése érdekében. A kastélyt a falutól 1996-ban egy magáncég vásárolta meg.
A Berényi család reneszánsz castelluma helyén a 17. század elején épült fel a négyzetes udvar köré épített négyszárnyas kastély, melynek mérete 72x72 méter. A kastély sarkaira egy-egy ötszögletű olaszbástyát emeltek. A következő nagyarányú átépítés a 18. század második felében F. A. Hillebrandt (más forrás szerint J. Thaller) tervei alapján készült. A klasszicista elemeket is mutató, barokk stílusú építkezés során a délkeleti épületszárnyat lebontották, így alakítva ki a ma is látható, három, kétszintes épületszárnnyal körülvett, délkelet felé nyitott díszudvart. A homlokzatokat barokk stílusban építették át, míg a belső terekben rokokó díszítéseket alkalmaztak.
A többszöri tulajdonosváltás gyakori átalakítási munkákat eredményezett. Az épület 18. században kialakított tömege a későbbiekben is megmaradt, de egyes részeit kiegészítették. Az északnyugati homlokzat közepén rizalittal kiemelt épületrészt hoztak létre, emeleti szintjén díszteremmel. A belső díszudvar körül árkádos folyosó készült. A 19. század elején a kastély köré kiterjedt angolparkot építettek. A Stummer család idejében, a 19. század végén a keleti szárnyban két szint magasságú, neogótikus stílusú kápolna is volt.
1925-ben jelentősen átalakították a tetőszerkezetet. Ekkor manzárdtetőt ácsoltak a korábbi nyeregtető helyébe, és a zsindelyfedést palára cserélték. A második világháború végén a nemrégiben elkészült tetőszerkezet is megsemmisült. A sokáig romosan álló épületet az 1970-es évektől kezdve rekonstruálták.
Források:
Mercurius Veridicus 1705–1710. 21–22.
MVV Nyitra 1899. 87.
SÚPIS III. 293–294.
Križanová–Puškárová 1990. 195.
Markó 2003. 296–317.
Érsekújvártól 7 km-re, keletre, a Kisalföld északkeleti szélén fekszik Udvard község. A falu nyugati szélétől kb. 400 méterre található a mezőgazdasági területtel körülvett, 132 méter magas Kálvária-domb. Ezen állt hajdanán az a 11. századi királyi udvarház, amelyről a település a nevét nyerte.
A dombtetőn az államszervezés időszakában épült fel a királyi udvarház, mellette a Szent Márton-kápolnával. I. Géza király 1075-ben a garamszentbenedeki apátságnak adományozta az udvarházat és a Szent Márton-kápolnát, valamint Udvard 40 ekényi földjét, 20 házzal és annak szolgáival. Az udvarházról több történeti forrás nem maradt fenn.
Podhraczky József az 1820-as években arról számolt be, hogy a dombon némi beásást követően még az ő idejében is „valami nagy épületnek alapkövei” kerültek elő.
1985-ben publikált művében Alojz Habovštiak leírja, hogy amikor 1943-ban a harangtorony betonozásának földmunkáit végezték, egy korábbi, ismeretlen rendeltetésű épület kőből rakott alapjaira bukkantak. Más alkalommal egy román kori oszlopfő töredéke került innen elő, ez a kőfaragvány az érsekújvári múzeumban található. A domb felszínén gyakran előfordultak korábban a 10. és a 15. század közötti időszakra datálható cseréptöredékek.
Alexander Ruttkay a mai Szlovákia síksági részein a 11–17. század közötti időszakban fennállt erődített helyekről írott tanulmányában említi röviden a 11. századi királyi udvarházat.
A domb legszembetűnőbb része az északkeleti oldalon emelkedő, szabályos ovális alaprajzú, 43x33 méter átmérőjű, kisebb domb, amelyen napjainkban az 1855-ben épített kápolna és a hozzá nyugatról felvezető széles lépcsősor található. Ettől a kisebb kiemelkedéstől délnyugatra egy átalakított felszínű, nagyobb dombrész található, amelynek mérete 215x127 méter. Ezt a ligetes dombot úgy alakították ki, hogy a keleti részén induló kálvária stációi a domb lábánál csigavonalban körbejárhatóak legyenek, és az út végül a magaslat keleti oldalának középső harmadában emelt feszülethez érkezzen. Az oklevélben említett udvarház és kápolna helye pontosan nem ismert, de feltehetően az északkeleti kisebb dombon állhatott. Az 1860-ra befejezett kálvária és kápolna építése során a felszínt és a dombok peremét erőteljesen átalakították, így a korábbi építkezéseknek nyoma nem maradt.
Ezenfelül érdemes még megemlíteni, hogy Udvard központjától 3 km-re, délre egy Csikó-árok nevű, körülárkolt, kerek alaprajzú objektum állt valaha, amelyre a Harmadik Katonai Felmérés térképszelvényén Dénes József figyelt fel (tszfm. 123 méter). Szerinte egy Árpád-kori, kisméretű, fából épült nemesi vár állhatott itt, amely egy utóbb Udvard határába olvadt kisebb település birtokosáé lehetett. Az 1950-es években maradványai még némileg látszottak, azóta teljesen elszántották, pontos helye már nem határozható meg.
Források:
Podhraczky 1829. 48–49.
Gerecze 1906. 456.
MVV Komárom 1907. 137–138.
Györffy ÁMF II. 461.
Habovštiak 1985. 269.
PDOS I. 250.
Petrovay 2002. 200–201.
Dénes 2004. 126.
Ruttkay 2006. 384–385.
Keglevich 2012. 32, 197–198.
Nyitrától 30 km-re, délnyugatra, a Vág alsó folyásának jobb partján fekszik Vágsellye városa. Központjában található az 1993 után hosszas felújítási munkálatokon átesett sellyei kastély.
Azokat a leírásokat, miszerint már a középkorban erődített kastély állt itt, csak régészeti kutatásokkal lehetne bizonyítani, erről hiteles egykorú adatok nem maradtak fenn.
A 16. század második felében a milánói építész, Kiliano Syröth de Mediolano tervei alapján reneszánsz kastély épült ezen a helyen, amely az esztergomi érseknek, Pázmány Péternek (†1637) a nyári rezidenciájaként szolgált. 1598-tól 1605-ig a sellyei kastély a jezsuita kollégium székhelyeként működött. 1606-ban megerősítését rendelte el Rudolf király. A török veszély újbóli megnövekedésekor, 1665-ben és 1672-ben helyőrsége 100 huszár volt. 1675-ben és 1679-ben is megerősítéséről és egy torony építéséről rendelkezett a Kamara. 1682 áprilisában az Albrecht Caprara bécsi követ által folytatott tárgyalások során a törökök a vasvári béke (1664) meghosszabbításának egyik feltételéül szabták Lipótvár, Guta és Sellye lerombolását, de a megállapodás nem jött létre. Érsekújvár törökök alóli felszabadítása (1685) után Sellye egy időre vesztett jelentőségéből.
A Rákóczi-szabadságharc folyamán 1704-ben foglalták el a kurucok az erősséget, amely az elkövetkező években többször is gazdát cserélt. 1707 nyarán és őszén Maximilian Adam Starhemberg császári altábornagy a szeredi hídfő és Sempte vára mellett Sellyét is megerősíttette, és jelentős számú őrséget helyezett bele. 1708. június elején Bottyán János kuruc tábornok Sellye és Szered ostromát tervezte, hogy így csalja elő Peter Joseph Viard vezérőrnagy császári seregét Vágújhelyből. Néhány héttel később, június 22. körül azonban a kuruc vezérkar elvetette Sellye megrohanását, helyette a Vágújhely elleni közvetlen támadást határozták el. Bár kuruc portyázók még ezután is gyakran megfordultak Sellye környékén, a vár császári kézen maradt a szatmári békekötésig (1711).
A főhomlokzatán található felirat, mely a műemlékvédelmi kutatás során került elő 2006-ban, elárulja, hogy az épületet 1729-ben átalakították. A barokk átépítések ellenére a kastély megőrizte reneszánsz formáját. Helyiségeinek első leírását 1774-ből ismerjük, amikor is a jezsuita rend feloszlatását követően a Királyi Kamara tulajdonába jutott. Ekkor már csak hivatalnokok és a kapuőr lakott benne.
Az épület további jelentős átalakítása 1793 és 1795 között történt meg, a munkálatokat javarészt pozsonyi mesterek végezték. A kastély az átalakítás után különböző célokat szolgált, helyiségeit bérbe adták, és a birtok hivatalnokain, igazgatóin kívül a II. József korában feloszlatott kolostorok levéltára is itt volt. Az épületen kisebb javítások zajlottak a 19. század első felében, akkoriban ugyancsak hivatalnokok és bérlők lakták. Bérlése folytatódott a 20. században is, majd a csehszlovák állam megalakulása után ide helyezték a csendőrparancsnokságot, de iskola is működött az egyik szárnyban. Aztán egy tanulmányi alapítvány raktára lett, később szükséglakásokat alakítottak ki benne, és ipari-szakmai műhelyek, valamint traktorállomás is helyet kapott falai között. Az 1960-as évek végén megkezdett és az 1970-es évek elején zárult felújítási munkákat követően levéltárként hasznosították.
Az épület további átalakítása, illetve helyreállítása 1993-ban kezdődött el. 2008-ban befejeződtek a külső munkálatok, a tető újjáépítése és a külső homlokzat restaurálása. 2009-től pénzhiány miatt az épület javítását nem folytatták, ezért a kastély udvara és az alagsor egy része jelenleg is meglehetősen rossz állapotú. Az épületben napjainkban a Szlovák Belügyminisztérium Pozsonyi Állami Levéltárának a fióklevéltára működik, de nemzetközi szakkonferenciákat és kiállításokat is rendeznek itt.
A zárt udvaros, trapéz alaprajzú, négyszárnyas kastély sarkain egy-egy kör alaprajzú torony áll. A délnyugati oldal közepén egy négyzet alaprajzú kaputornyot építettek, melynek felső szintjén ma is lőrések láthatók. A későbbi átépítések során az északkeleti homlokzat közepére is építettek egy bejárati kaput. A kétszintes kastély befoglaló méretei 54x50 méter.
A homlokzatokat téglalap alakú kőkeretes ablakok tagolják, a földszint folyosóit és helyiségeit donga- és keresztboltozatos födém fedi, míg az emeleti szinten poroszsüveg-födém készült. Az emeleten egy előtérrel épített, kör alaprajzú kápolna volt a déli oldalon. A zárt udvart mindkét szinten árkádos folyosó veszi körül, az udvar délkeleti oldalának közepénél kút készült.
A kastély ebédlője a keleti oldalon volt. A 18. századi alaprajzokon az északi és a keleti torony közelében, a kastély külső oldalához épített árnyékszékek láthatók, melyeket a legutóbbi felújítás során már nem építettek újjá.
Források:
MVV Nyitra 1899. 157.
Thaly 1905. I. 114, 136, 188, 190–191, 197–198. II. 154.
SÚPIS III. 230–231.
Križanová–Puškárová 1990. 189.
Varga 2005. 351.
Tolnai 2011. 108–109.
Aranyosmaróttól 9 km-re, északnyugatra fekszik Velséc falu. Várának helye Velséc központjától 4,3 km-re, észak–északnyugatra, Kisaranyos (Zlatno) falu központjától pedig 2,8 km-re, délnyugatra kereshető fel. Megközelítése a Kisaranyos északi részétől Klacsanypuszta (Kľačany) felé vezető, erdei aszfaltozott úton a legkönnyebb. Klacsanypuszta házait elhagyva, a mezőn haladó erdei út és az erdő találkozásánál kell délre fordulni. A Cseresznye-patak (Čerešnový-potok) mentén haladva, a patak nyugati oldala fölé emelkedő kis magaslaton (tszfm. 320 méter), erdősített területen található a várterület.
A várról történeti forrás nem maradt fenn. Alojz Habovštiak szerint erődített földesúri udvarház állhatott itt a 13–15. században.
1964-ben és 1982-ben Habovštiak végzett régészeti kutatást az erősség területén. Az 56x115 méter területű, védett térség alacsony sánccal és árokkal van határolva. Az árok napjainkra erősen feltöltődött, mélysége 50–80 cm közötti, szélessége 5 és 8 méter között váltakozik. A vár északkeleti részében, középen, egy mesterséges dombon emelt, téglalap alaprajzú lakótorony alapjait (6,5x7,3 méter) tárták fel. A torony maradványai körül téglatöredéket, faragott köveket és cserépedények darabjait találták meg a 13–15. századból. A várbelsőben gazdasági építmények nyomai (kör és téglalap alaprajzú bemélyedések és épületek kőalapjai) is előkerültek.
A torony helyén manapság mindössze csekély kőtörmelék figyelhető meg, és a védett térség más részein sem látni a felszínen épületek nyomait.
Források:
Habovštiak 1985. 321–322.
Ruttkay 2006. 401.
Ruttkayová–Ruttkay 2015. 120.
Pöstyéntől 11 km-re, délnyugatra fekszik Vígvár falu. A község katolikus templomától 260 méterre, délkeletre található a várdomb (tszfm. 172 méter). Először a bronzkorban épült rajta erődített telep, majd az Árpád-korban ismét várat emeltek a dombon. Alexander Ruttkay szerint a 12–13. századra keltezhető favár állhatott itt. Történeti adat nem maradt fenn róla, építtetőjének, birtokosainak kilétét homály fedi.
A község legkorábbi fennmaradt említése – Szentgróti Fülöp mester jobbágyával kapcsolatosan – 1310-ből való (Wygwar); elnevezéséből adódóan a várnak mindenképpen ezen évszám előtt kellett keletkeznie. 1390-től Stiborici Stibor birtoka.
Bár a löszteraszon épült várhelyet – elsősorban őskori leletei révén – már a 20. század elején ismerték, mindezek ellenére abban az időben területén intenzív agyagkitermelés kezdődött. Anton Točík 1944-ben megvizsgálta az árok profilját és a vár területén lévő, 12–15. századira datált kultúrrétegeket. Anton Točík és Antonín Knor 1949-ben, majd 1950-ben a vár maradványának jelentős részét feltárták. Kutatásuk elsősorban az ezen a helyen fennállt bronzkori telep megismerését, leletmentését célozta. A vár pontos méreteit azonban már Točík sem tudta meghatározni a bányászat okozta jelentékeny terepkárosítások és a modern kori beépítések miatt.
A kissé ovális várdomb átmérője kb. 50x60 méter volt, és 1–1,5 méteres feltöltéssel magasodott környezete fölé. A régészeti kutatások leírása szerint a középkori vár kétrészes volt. A vár központi területe a domb északi részén helyezkedett el, amelytől a magasabb, déli várrészt egy 45 méter hosszú, 4–5 méter széles és kb. 1 méter mély árok választotta le. A téglagyártás céljából nagy területen művelt agyagbányászat a vár északi felének túlnyomó részét szétrombolta, ezért annak pontos méretét megállapítani ma már nem lehet.
Napjainkban a várdomb területének zömét elpusztító agyagbánya helyén egy lakóépület áll, és az egész egykori bányaterület helyenként többszörös kerítéssel van körbevéve. A domb keleti peremére felkapaszkodva még megfigyelhető az az észak–déli irányú dombrészlet, amelyet a bánya meghagyott, azonban itt erődítés vagy épület nyomai nem látszanak.
Források:
MVV Nyitra 1899. 119, 523.
Točík 1964. 12–14, 150, 167.
Habovštiak 1972. 8.
Györffy ÁMF 1987. IV. 488.
Ruttkay 2006. 394, 397.
Plaček–Bóna 2007. 342.
© 2026 Nemzetstratégiai Kutatóintézet
